Mt 4,1–11

Jézus pusztai megkísértésének epizódja mindhárom szinoptikus evangéliumban követi Jézus megkeresztelkedését a Jordánnál. Jézus feljön a Jordánból telve Szentlélekkel, Isten életével.
A Lélek pedig a pusztába vezeti őt (Mt 4,1), a mindennapi életbe, abba az életbe, amely próbára tesz, és megköveteli, hogy megmutassuk valódi önmagunkat, hogy feltárjuk, kik vagyunk.

Jézus pontosan az, akinek nyilvánult a Jordánban, a szeretett Fiú, akibe az Atya a szeretetét helyezte (Mt 3,17). Rá nézve tehát a „ki vagy te?” kérdés megegyezik azzal, hogy „kinek a fia vagy? Kihez tartozol?”.
Nem véletlen tehát, hogy a kísértő éppen ezzel kezdi: „Ha fia vagy…” (Mt 4,3.6).

A kísértés mindig az életnek ezt az alapvető szempontját érinti, mindig itt ér el bennünket, az Atyával való kapcsolatunkban, mert ettől függ az életünk.
A próbatételben pontosan ez látszik: gyermek-e valaki, gyermekként él-e vagy sem?
Jézus jól tudja, hogy ő Fiú. Ezért az ördög ennek a kapcsolatnak a lényegében kísérti meg őt, abban, ahogyan Fiú. A fiúi lét más módját sugallja neki.
A kísértés pontosan ez: az az agyafúrt gondolat, hogy másként is lehet gyermeknek lenni, hogy mindenki megválaszthatja a maga módját, hogy mindenki választhat magának más atyát, mint akije van.
Valójában egyetlenegy mód van, és Jézus ezt választja, anélkül, hogy annak kísértésébe esne, hogy másikat ötöljön ki. Milyen egyéb lehetőségeket sugall az ördög?

Sokféle helyzetben ugyan, de egyetlen más alternatíva van: az, amelyik szerint nem a Fiú engedelmeskedik az Atyának, hanem az Atya kellene, hogy engedelmeskedjen a Fiúnak.
Az első kísértésben ezért annak kellene történnie, hogy ha éhes vagyok, én döntsem el, hogyan változzanak meg a dolgok, hogyan hajlítsam azokat a magam szolgálatára. A teremtett világ nekem engedelmeskedjen, és nekem engedelmeskedjen az Atya.
Jézus számára azonban ez nem így van: mert ami táplál, ami táplálja a fiú életét, az minden Szó, ami Atyám szájából származik, ezért engedelmeskedem neki (Mt 4,3–4).

A második kísértésben más szinten, de ugyanaz a dinamika működik: nekem mindent lehet, én mindent merek, és ezért kényszerítem az Atyát, hogy szabadítson meg engem, jöjjön a segítségemre.
Jézus számára viszont: én nem tehetek meg mindent, hogy szabadon hagyjam az Atyát, hogy úgy szeressen engem, ahogy akar. Nem kényszerítem, hogy engedelmeskedjen nekem, hanem én vagyok az, aki megmaradok a gyermeki magatartásban (Mt 4,5–7).

És hasonlóan a harmadik kísértés esetében: nem én döntöm el, hogy milyen Istent imádjak, mert nem lehet, csak egyetlen Atya (Mt 4,8–10).

Az ördög műve, a kísértés célja a szent történet kezdetétől az, hogy azt sugallja az embernek, hogy van más Isten, mint aki Atyaként nyilatkoztatta ki magát: egy olyan Isten, aki nem szeretet, aki nem ad meg mindent, akiben nem lehet teljes mértékben megbízni, ezért nekünk egyedül kell mindent megoldanunk, egyedül kell megváltanunk magunkat.

Ez a kísértés még drámaibb és alattomosabb módon tér vissza a kereszten.

Jézus azonban ott is azt választja, hogy egyedül az Atyára hallgat, egyedül az Atyában bízik, egyedül az Atyát imádja.

Világos tehát, hogy a nagyböjt elején újra meg kell vizsgálnunk alapjainkat, azt, hogy kik vagyunk; hogy a mi identitásunk – Jézushoz hasonlóan – nem más, mint hogy szeretett gyermekek vagyunk, akik szívük tekintetét az egyetlen Atyára szegezik.

+ Pierbattista

Merab Abramishvili grúz festő (1956-2006) karácsonyi – a keleti egyházakban megszokottan inkább vízkereszti – kompozíciójában balról három alakot látunk közeledni, akiket könnyen azonosíthatunk a bölcsekkel. Fejükön homlokpánt, kezükben ajándékos szelence. Figuráik ugyan alig kivehetőek, mégis, adnak valami támaszt a szemnek, értelmezhető, definiálható formák. Kicsiny, finom lábaik-kezeik, tiszteletreméltó alakjuk az ikonok világából való, de merevség nélküli. 
Mennyire más a jobboldal, ami felé közelítenek! Kevéssé kivehető: amit érzékelünk, egy szabálytalan, kör jellegű mandorla, amelyet fent szárnyas angyal-alakok szegélyeznek. A kör belseje felé pillantva alig valamit értünk. Csupán jelzéseket veszünk észre: ezek színfoltok, apró elemek, kevéske valami, amit biztonsággal felismerünk. Mintha egy nagy asszony-alak  ülne egy trónon, felemelt, imádkozó kezekkel, kékes öltözetben. Egyedül az ő glóriája kidolgozott, a képmezőben csak ez sértetlen. Mellette egyik oldalon egy kisebb, férfinak tűnő  alak kuporog, zöldes köntösben, sárgás glóriája elmosódó. Az Asszony másik oldalán alig észrevehetően, szinte a háttérbe olvadva egy picike pólyásbaba látszik, jobban csak a fölé hajló állatok fejének-nyakának ívét vehetjük ki. 
A kép forrásai a katakombák festményei s a koraközépkori grúz freskók világa: az évszázadoktól megkoptatott, nehezen kivehető finoman megrajzolt jelenet, amely csak átsejlik a sebzett vakolaton. 
Az üzenet, amit közvetít, gyengéd: érzékenységet, figyelmet kér, különben nem is nyílik meg előttünk. Ahogy a háromkirályok is lassan közelednek, s titokba borulva, elfedve látják a megtestesülés misztériumát, úgy számunkra sem tárul fel. Erőlködésre, akaratra nem nyílik a zár. Jézus olyan kicsi, olyan kiszolgáltatott, alig tűnik fel. Annál erőteljesebb az Anya, Mária alakja, sértelenségében, imádságában, méltóságában. S József mellette a tűnődő, alázatos szemlélő, aki föltekint, s érteni szeretne. S már érkeznek a bölcsek, maguk előtt tartva az ajándékokat: bárkit találnak, bárhogy, Annak hozzák, Aki most megszületett. 

Tornay Krisztina M. Petra SSND

A fogyatékos pápa (Der behinderte Papst)

Ezt a címet adta Michael Marsch, egy németországi domonkos szerzetes, teológus és pszichoterapeuta annak a cikkének, amelyet megemlékezésül II János Pál pápa halálára írt.

Marsch atya jómaga is egy pszichés betegekből álló közösséget vezetett Heiligkreuztahlban, s jó kapcsolatban állt Jean Vanier - val, aki köztudottan kedves „embere” volt a pápának. Marsch atya írása szerint, mikor Vanier, közösségének egyes tagjaival látogatást tett a pápánál, II. János Pál mindent abbahagyott, hogy üdvözölje vendégeit, s egyenként megölelje fogyatékkal élő barátait – szól a megemlékezés.  

A sors véletlen játéka, de sokkal inkább Isten tudatos tervének látszik az a tény, hogy idős korára a pápa maga is egy olyan betegséget kapott ajándékul, melyben az általa szeretett és nagyra becsült barátainak, a fogyatékkal élőknek szenvedéseit nemcsak kívülről, együttérzéssel, hanem belülről, az ő kínjaikat is magán viselve élhette át. 

A „szalonképes” világ jó része igyekszik nem tudomást venni a betegségek rendellenességeiről, a fogyatékról, a testi-lelki problémákról, egyáltalán, a szenvedésről. Elnéző elhallgatások, mellénézések, „nem beszélünk róla”- jelenségek figyelhetők meg akkor, mikor a környezetünkben, ismerőseink körében valaki beteg, sőt, mi több, pszichésen beteg, vagy fogyatékos. Legtöbb, amit általában teszünk, hogy jóindulattal megpróbálunk segíteni rajtuk, titkon örülve, hogy mi nem vagyunk olyanok, s ez a segítség, valljuk be inkább „felülről”, az egészséges ember fölényéből jön, egy kissé lekezelve, csökkentett értékűnek látva a nem ép embert. S ebben a hozzáállásban benne van az is, hogy egyben saját gyengeségeinket is rejtegetni igyekszünk, még magunk előtt is. 

II János Pált nagyon szerette a Jóisten. Ez látszik élettörténtén, amelyben a gondviselésnek nem kis szerepe volt, s ez látszik abban a feladatban is, amelyben Isten, a pápába helyezve bizalmát, rábízta a Világegyházat, s benne minden egyes embert. Nemcsak az épeket, hanem a szegényeket, szenvedőket, betegeket is. Tudjuk, hogy a pápa mennyire komolyan vette Istennek ezt a bizalmát és hordozott minden egyes embert, imáiban, és kapcsolataiban is. 

Betegsége ennek – az emberek szeretésére irányuló – hivatásának a kiteljesedése volt. Aktív munkájában – beszédek, írások, tárgyalások, utazások – eggyé tudott válni az aktív emberekkel, betegségében viszont eggyé tudott válni a szenvedőkkel. Ugyanakkor nemcsak a velük szenvedésből állt a kompassiója, hanem képviselni is tudta őket a világ felé. 

Mikor remegőn, hajlott háttal olvasta fel az Urbi et orbi áldást, mikor csoszogva, elcsukló hanggal vett részt az ifjúsági találkozókon, kinek ne jutott volna eszébe ismerősének fogyatéka, de még inkább saját gyengesége? Ez a pápa nem elrejtette magát, beteg önmagát a világ szeme előtt, hanem nyíltan vállalta, megmutatván, hogy „’Elég neked az én kegyelmem, mert erőm a te gyöngeségedben lesz teljessé.’ Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12, 9). 

János Pál pápa mert erőt kovácsolni gyengeségéből, megmutatni Isten erejét magában, azt, hogy Ki az, aki igazán benne cselekszik. Merte megmutatni az élet teljességét, hogy a szenvedő ember ugyanolyan értékes, mint az ép, hogy a szenvedésnek ugyanolyan értéke van az üdvösség művében, Isten országa építésében, mint az aktív tetteknek, hogy a szenvedő ugyanúgy rá van szorulva a másik ember (minden egyes ember és nem csak a hivatalos ápolója) szeretetére, törődésére, figyelmére, elfogadására, mint az ép, sőt! 

János Pál nagyon szerette nemcsak az embereket, de Jézust is. A Krisztus követő ember egyesülni vágyik Urával. János Pál pápa betegségével eggyé tudott válni a szenvedő, elhagyatott Jézussal is, megélve így hitének teljességét. Ezért volt a betegsége – mind hitének szempontjából, mind az ember szeretete szempontjából – ajándék. 

Köszönjük, II János Pál pápánk, hogy készséggel elfogadtad Isten kezéből az életed, annak mind aktív oldalát, mind pedig a betegség ajándékát is, s tetted lehetővé nekünk, egészséges, aktív, ugyanakkor beteg, szenvedő, gyengeségeket viselő embereknek, hogy méltósággal viseljük teljes emberségünket, amilyen méltósággal viselted Te, „fogyatékos pápa”, önmagadat, értünk.