Egyik nővéremnek köszönhetem e böjtöt indító szavakat:
A Szent Negyven Nap egy kipróbált keret nyújtotta alkalom. Alkalom arra, hogy az értetlenségemet az egyetlen nálam Nagyobb elé vigyem.
A böjt egy rejtek a közösségben. Többségi bölcsességben meglelt cinkosság a Teremtővel.
Kidobni valami régit, megkövültet, vagy fölöslegesnek véltet, kártékonynak hittet, gyanús élvezetével nagy teret foglalót, ezzel vákuumot teremteni, melynek helyébe friss levegő áramolhat, megmozgató, meglepetésszerű találkozás.
Tátott szájjal a mindenség felé, lélegezni, napot nyelni, esőt inni, korgó gyomorral énekelni.
A böjt, emberméretű próbálkozás az Ország, a Hatalom, és a Dicsőség rehabilitálásához.
Miért ilyen hangsúlyos ez a „kell”? Mi az a szükség, ami elkerülhetetlenné teszi az Emberfia szenvedését? Ahogy minket, Jézust is megterheli ez a „kell”. A Getszemáni kertben véresen megküzd ezzel a teherrel, s veszi magára véglegesen úgy, ahogy az Atya jónak látja.
Az Atya szándéka nyilvánul meg mindabban, ami hamarosan bekövetkezik, az Ő akarata mindaz, ami megtörténik.
Jézus arra hív minket, hogy legyünk hasonlóak hozzá, vegyük fel keresztünket. A nagyböjtben felerősödik ez a hívó szó, napról napra fülünkbe cseng.
Ami nap mint nap történik velünk, az úgy, ahogy megtörténik, az Atya szándéka szerint való. Sok mindent megteszünk és meg is kell tennünk azért, hogy ami majd történni fog, a lehető legjobb legyen. De ahogy megtörténik, abban az Atya akarata nyilvánul meg, bármennyire is keresztezi szándékainkat. Ezt a történést kell magunkra vennünk, az Atya szándékát kell a lehető legközelebb engednünk magunkhoz.
Ami megtörtént, az úgy van jól, benne a kereszttel, és az élet a feltámadás lehetőségével, az Atya szándéka szerint.
Jézus búcsúbeszédéből olvasunk ma. Ha egy szerettünk távozik ebből a világból, és nekünk abban a kegyelemben van részünk, hogy mellette lehetünk életének talán legfontosabb óráiban, akkor nagyon odafigyelünk arra, amit mond. Figyeljünk hát most is nagyon erre az evangéliumi üzenetre.
Jézus lelki végrendeletének központi gondolata ez: Szeressétek egymást!
Számomra itt kapcsolódik össze az isten- és emberszeretet. Jézust szereti az Atya, és Ő viszontszereti az Atyát. Jézus saját, irántam való szeretetét a végtelen Isten szeretetéhez hasonlítja. De a folytatás nem az, hogy ha én szeretlek titeket, akkor ti is szeressetek engem… emberi ésszel ez lenne logikus.
Feladatot kapunk egymás felé: ha Isten szeret engem, akkor nekem az embertársaim felé fordulva, őket kell a szeretetem középpontjába állítani, ezzel viszonozhatom Isten szeretetét irántam. Így válhatok barátjává Jézusnak. Óriási meghívás, nagy méltóság, ha egy Isteni Személy barátja lehetek…
„Hogyan lehet az, hogy ti a vámosokkal meg a bűnösökkel együtt esztek és isztok?”
Az olvasmányoknak ma két fontos eleme van: a megtérés, a bűnnel való szakítás, az irgalom útjára térés, s a szombat és a közös lakoma önfeledt ünneplése. Összekapcsolódásuk már az Ószövetségben is meglepő: ugyanazt a jutalmat ígéri a próféta, ha gyönyörködünk a szombat áldott idejében és kiemeljük azt a hétköznapi teherviselés közönségességéből, és ha irgalmasok vagyunk, és irgalomért könyörgünk. Erőt, felüdülést, győzelmet, világosságot, örömöt kapcsol mindehhez, s az örökség élvezését, vagyis olyasmit, amire szívből és elemi módon vágyunk.
S ezt az elemi vágyat látjuk Lévi történetében is, amely arra indítja őt, hogy felálljon és elhagyjon mindent: konkrétan az asztalt, a pénzeket, papírokat, eszközöket, kollégákat… Jézus után megy és neki rendez ünnepi lakomát, együtt esznek, isznak, beszélgetnek, örülnek, nagy társasággal. Olyasmi ez, ami méltán botránkoztatja a becsületes, jó zsidókat, akik betartják a törvényt. S mégis: Jézus ezt a közös lakomázást, együttlétet gyógyítónak tartja, azok számára, akik sebesültek, betegek, lankadtak, bűnösök. Vagyis mindazoknak, akik ezt tudják magukról.
Milyen meglepő nekünk, „jó keresztényeknek”, ha Jézus éppen nem velünk tart, hanem beül a bűnösök és lenézettek közé és közösséget vállal velük. Meghívja Lévit és barátkozik az ő barátaival, kollégáival. Milyen öröm lehetett köztük és milyen savanyúság és keménység hangzik a számonkérő szavakból…
„Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.”
A Szent Negyven nap öt vasárnapja bevezet bennünket keresztény hitünk alapjaiba: kezdődik a megkísértéssel, aztán a színeváltozás isteni élményét felragyogtatva, a lélek szomjúságán és a tisztánlátásra való vágyódáson keresztül, befejeződik a legnagyobb csodával, a test feltámadásával. Mindezt azért, hogy a nagypénteki keresztáldozatot és a feltámadás örökkévalóságát be tudjuk fogadni.
A húsvét titkának az alapja az ember megkísérthetősége. Mindezt Jézuson, a tökéletes emberen keresztül mutatja be az evangélium, amikor a pusztában a gonosz megkísérti. Isten és ember kapcsolata innen kezdődik, hiszen ettől fogva az emberi lélek vágyódik a lélek megtisztítására.
A háromszori megkísértés a teljes emberre vonatkozik. Először a gyomrán kezdi, folytatva a hatalomhoz való ragaszkodást, és befejezi azzal, hogy szeretne a maga kis világában „kisisten” lenni.
Ebben a hármas kísértő formában benne lehet egyetlen ember életútja, de benne lehet az emberek három szintre tagozódása is.
Az emberi élet alapja a test tápláléka – ezen a szinten minden ember megkísérthető. A következő szint azoké, akik hatalomhoz jutnak – a hatalomhoz való méltatlan ragaszkodás. Végül a legszűkebb csoport tagjai eljuthatnak oda, hogy a maguk társadalmában „kisistenként” mindent ők akarnak meghatározni.
Jézus mint ember, mindezekre nemet mondott.
De az ember egyszer a kísértésre igent mondott, ezért megváltása elengedhetetlen.
A nagypénteki keresztfa titka ez: az elesett és megkísértett ember megváltása. S a megváltott ember a bűnök terheitől megszabadul.
„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Az evangélium végtelenül egyszerűen mutatja be az üdvösség útját. Végső soron, az utolsó nagy ítéletnél csak a tettek, az irgalom tettei számítanak. Sem szavak, sem gondolatok, sem eszmék, sem szabályok. És e tettekben is a lényegre törő, hatékony, személyes vonatkozás. A másik ember, a másik személy, a „Te” szüksége a hívó szó, és a szükséget befedő, gyógyító, gondozó tett a válasz.
Milyen természetesen azonosítja magát Jézus az ínséget hordozóval, a manapság oly lenézett „lúzerrel”, akinek nem sikerült! Aki lebukott, aki megbetegedett, akinek nincs méltó ruhája, aki alapvető szükségletét nem tudja biztosítani magának… Aki lemaradt a trendtől, aki megakadt és nem teljesít elég jól, ügyetlen, kapcsolatok nélküli.
Ha önmagunk felé fordítjuk ezt az éles tükröt, akkor saját bénaságunk, szerencsétlenségünk, kudarcos lépéseink nehezednek ránk: sebeink, bezártságunk, meddő vágyaink, magányunk, elesettségünk. Ezen a ponton vigasztaló a szöveg: Jézus éppen itt, ebben van jelen és ezzel azonosul, velünk együtt hordozva, ami esetlen, reménytelen.
Nagy ajándékot kaptunk: imát, amiben minden benne van. Bármikor, bárhol, bármilyen hangulatban és lelki állapotban segítségünkre van, használni tudjuk. A legtöbbet mondott szavak szerte a világban.
Benne a hála, dicsőítés, kérés, bocsánatkérés. Pár mondat, és mindent, amit fontos mondani, azt elmondtuk ezekkel a szavakkal.
Vajon elmondom-e elégszer? Odafigyelek-e a szavak szépségére, mélységére, mondanivalójára? Vagy csak sablonosan mondom ezt az imát?
A nagy ajándékunk pont ebben rejlik: mindegy mennyire figyelek e szavakra, a lényeg, hogy minél többet imádkozzunk, mert csak az az ima rossz, amit nem mondunk el. A szavak csodás értéke akkor is él, ha nem sikerül teljesen elmélyednem benne.
Kívánom, hogy ezen időszakban több időt tudjunk szánni az imára!
Az evangéliumi szakasz elgondolkodtat, hogy vajon én is a csodavárás lelkületével közeledek-e Jézushoz vagy az Egyházhoz.
Olykor vonzódunk az újhoz, a kuriózumhoz, a minél érdekesebb hírekhez, a minél sziporkázóbb előadókhoz, az izgalmasabb prédikációkhoz, keressük a lelkesítő, motiváló emberek társaságát. De vajon mindez mennyire szolgálja lelki életünket vagy az imaéletben való elmélyedésünket?
A nagyböjti időszakban befelé fordulunk. Vajon észrevesszük-e, gondolunk-e rá, hogy a nagyobb Valaki már eljött a Földre, már csodát tett, már önmagát adta, már megváltott?
A csoda, a megtérés már megtörtént az életünkben. Jézus bölcsessége felülmúlja Salamonét, tanítása Jónás prófétáét. A nagyobb Valakivel a belső imában és az Eucharisztiában tudunk találkozni és egyesülni.
Gondoljunk arra, ahogyan Jézus megragadott minket, az első találkozásra, amikor összeakadt Vele a tekintetünk!
Így újra átélhetjük az első szeretet bensőséges örömét és csodáját.
A hegyi beszédnek a mai evangéliumban felolvasott néhány egyszerű sora nagy mélységet rejt. Az elsődleges üzenet az ima döntő jelentősége életünkben. Muszáj felismernünk, hogy csak Istenre hagyatkozhatunk, aki viszont, ha kitartóan kérjük, végül megad nekünk mindent.
De ezen is túlmutatva Isten és ember kapcsolatát állítja itt elénk a Megváltó, melyet szülő-gyermek kapcsolatként mutat be. A felhozott példában a „bár rosszak vagytok” kitétel szíven üt, de mégis reménységgel tölt el. Hiszen a világosan megfogalmazott rosszaságunkat mintha jelentéktelenné, szinte szóra sem érdemessé tenné Jézus ezzel a szinte csak odavetett megjegyzéssel.
Ha mindezt végiggondolva mérlegre tesszük életünk súlypontjait, könnyebb lesz a nehéz feladatnak tűnő lemondás mindarról, ami akadályoz, lehúz bennünket.
Erről is szól a nagyböjt.
Nem lehet kedves Isten előtt, aki felebarátját nem szereti.
Akit igazán szeretek, arra nem tudok haragudni. Dühös tudok lenni, pillanatnyi hirtelen mérgeskedés előfordulhat, ami elég hamar tovaszáll.
Ha haragot táplálok magamban, akkor nem szeretek eléggé. Haraggal a szívemben boldog sem tudok lenni. Persze minden, ami nem kedves Isten előtt, gátolja boldogságom hosszú távon. De a harag itt és most, a jelenben akadályoz meg abban, hogy felszabadult és vidám legyek. Mérgez engem és a kapcsolataimat.
Egyértelmű számomra, hogy tennem kell azért, hogy ne legyen bennem harag? Vagy még az oltár elé is kimegyek haragos szívvel? Az is lehet válasz, hogy én sosem haragszom senkire! Tényleg nem? Talán a böjti csendben átgondolhatom újra őszinte, tiszta szívvel, legalább magam előtt kendőzetlenül.
A pillanatnyi düh még nem harag, ha jól kezelem, de ha nem figyelek rá, haraggá válhat. Ha szőnyeg alá söpröm is, attól még bennem van. Vigyázzunk rá, hogy tényleg minden apró „haragkezdeményt” megszüntessünk magunkban!
„...hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra…”
Az ellenség…
Nincs messze tőlünk a háború, itt van a szomszédban. Nem tudunk kimaradni. Bármi legyen is a véleményünk erről a vérontásról, abban kimondjuk, ki az ellenség, ki a barát, kinek kellene győznie és kinek veszítenie. Ki az, aki veszélyes az emberiségre, ránk, rám, értékeimre.
Ma imádkozni kell értük!
De nem kell a szomszédba mennünk ahhoz, hogy ellenségre leljünk. Tudjuk, ki az, aki megsebzett minket, aki megrövidítette életünket, aki miatt fáj, hogy olyan az életünk amilyen. Ez a valaki többnyire nem is egy másik ember, hanem mi magunk vagyunk.
Ma imádkozni kell érte/magamért!
Legalább ma.
Mert ma is felkelt a nap.
A megkísértés után a három kiválasztott apostol megkapja azt az élményt, amelyben megfogalmazódik, hogy „Uram jó nekünk itt lennünk”!
A Szent Negyven nap második lépcsőfoka ez. A megkísértés után Jézus Krisztus beavat bennünket abba a lelki élménybe, amelyre az ember egész élete során vágyakozik. Megtapasztalni a lélek „jó itt lenni állapotát”, amely a földi embert is bevezeti abba a boldogságba, amilyen majd a mennyei lesz.
A színeváltozás élménye a boldog örökkévalóság élménye.
A megdicsőült Jézus Krisztus együtt van jelen Mózessel és Illéssel. De nemcsak együtt vannak jelen, hanem beszélgetnek is, mint az emberek. Ezt a földön túli élményt meg kell tapasztalnia minden Istent kereső embernek. A kegyelem földön túli ereje a hívő embert ebbe a csodálatos élménybe vezeti be. A megkísértés után meg kell tapasztalnunk az isteni kegyelmet, amely örömet és boldogságot jelent. Ez a kegyelmi élmény nincs se időhöz, se térhez kötve, a kegyelemre nyitott lélek bármikor részesülhet benne.
A Szent Negyven nap első két vasárnapja ezt a két ellentétes élményt mutatja be: a megkísértést és a megdicsőülést. Csak ezek után következhet a lélek szomjúságáról és a lélek tisztánlátásáról szóló evangéliumi történet: az egyik a szamariai asszonnyal való beszélgetés, a másik a vakon született fiú gyógyulása. Csak ezeket követően élhetjük meg a test feltámadásának élményét, mely Lázár történetében csúcsosodik ki.
Ebben a szent időben a megtisztult lelkünket fel kell készítenünk a csoda vagy napi csodák befogadására, amelyben mi is kimondhatjuk: „Uram, jó nekem itt lennem.”
Lassan belebocsátkozva a nagyböjt csendjébe, egyszerre csak ott állunk a nagy kérdéssel: Hogyan is állok Istennel, önmagammal, és embertársaimmal?
A mai olvasmányban Dániel próféta ír Isten irántunk megmutatkozó, rendíthetetlen hűségének és irgalmának felismeréséről, és mintegy válaszként tükröt tart, melyben a népe hűtlenségei mellett sajátjával is szembesül.
Hirtelen mekkorává dagad a távolság az isteni és az emberi között! Hisz Isten hűséggel és irgalommal felel a mi a hűtlenségünkre. A felismeréstől megrendült Dániel így vall: “az irgalom és a megbocsátás a tiéd, Urunk és Istenünk.” Ennek újszövetségi folytatása az evangélium: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas!” A megbocsátás Istené, de nekünk kell megnyílnunk rá, hogy bennünk is végbe tudja vinni. Ha megnyílunk, akkor jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérünk másoknak és mérnek a mi ölünkbe is. A mások iránti irgalmunk minket is gyógyít!
„Mindazt, amit mondanak, tegyétek meg, de tetteiket ne kövessétek…”
A farizeusok nagy tisztánlátással rendelkeztek a hitükről, ám akadtak köztük olyanok, akiknek fókusza elmozdult a szolgálatról önmaguk hirdetése felé. „Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek.”
Mindemellett Jézus óva inti tanítványait, barátait, minket a farizeusok elhamarkodott és könnyű elutasításától: „...amit mondanak, tegyétek meg, de tetteiket ne kövessétek.” A megkülönböztetésre való érzékenység, a megfontoltságra és bölcsességre való hívás van e sorokban. Hogy vegyem észre a jót, bárhol is találom.
Uram, a Te erőddel és gyengédségeddel szeretnék rátekintetni a következő kérdésekre:
Milyen helyzetekben utasítom el a hírnökkel együtt az üzenetet is?
Mikor, hol élek meg következetlenséget magammal kapcsolatban?
Mi motiválja jótetteimet?
Szoktam játszmázni annak érdekében, hogy mások azt higgyék, fontos vagyok?
Milyen erők mozgatják, táplálják a nyilvánosság felé közvetített magamat?
Mindannyian valakik szeretnénk lenni.
Fontosak és nélkülözhetetlenek.
Emlékezetesek és felejthetetlenek.
Emiatt vadul viaskodunk és küzdünk
piros pontokért,
jutalomcukorkákért,
érmekért,
oklevelekért,
elismerésekért,
érdemekért,
és érdemrendekért,
kapcsolatokért,
pozíciókért,
címekért,
pénzért,
vagyonért,
hatalomért,
egyéb javakért.
Pedig,
amikor
magzatmázasan,
pőrén-pucéran,
kéken-zölden-vörösen,
kétségbeesetten ordítva
megszületünk,
már valakik vagyunk:
Isten kedves és szeretett gyermekei.
Kár, hogy öntudatra ébredve újra meg újra elfelejtjük vagy kevésnek ítéljük.
„Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.” (Lk 16,31)
Vallásos élményért épp ezért nem kell a szomszédba, vagy a héthatárba menni. Vagy csodát várni. Ott van kézközelben. Van Mózesünk és prófétáink, és van Jézus, aki ma is mondja: „A legfőbb parancsolat ez: Halljad, Izrael, az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr! Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! A második ez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12, 29)
A Szent Negyven Nap útja egyszerű. Nem tartozik az alapfelszereléshez semmi emberfeletti: sem élményben, sem teljesítményben. Böjt – ima – alamizsna.
Böjt: tiszteletteljes bánásmód a teremtéssel és saját testünkkel, két lépés távolságot véve szükségleteinktől a lényegesre igyekszünk csupaszítani fogyasztási szokásainkat, hogy megnyílhassunk.
Ima: megnyílás Isten felé, megadjuk neki az elsőbbséget, és leborulunk az egészen Más előtt.
Alamizsna: elfordulva a saját szükségleteink követelő hangjától, leborulva az egészen Más előtt és megnyílva Előtte, megnyílunk a Másik előtt is. Osztozunk, ha épp sikerül nem arra fókuszálnunk, hogy mi hiányzik nekünk, hanem arra, hogy miből tudunk adni. Hogy van miből adnunk.
Még ma abbahagyhatjuk a dőzsölést. Lázár ott fekszik az ajtónk előtt. Még van időnk, hogy meghalljuk lakomáinkra beszűrődő hangját.
‚Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy örökké éljen minden Őbenne hívő.”
Isten egyszülött Fiát adta a világért.
Jézus önmagát adta a világért,
életünkért,
életemért.
Mit adok én a világért?
Adom-e az életemet mások életéért?
Az időmet?
Az erőmet?
A komfortzónámat?
A nyugalmamat?
A figyelmemet?
A képességeimet?
A tudásomat?
A fáradozásomat?
A vagyonomat?
Hogy mondhassam: Istenem, Melléd társulva úgy szeretem a világot, hogy önmagamat adom érte, hogy minél többeket elvezessek Hozzád, az örök életre…
‚Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.’
Mikeás prófétától vett mai olvasmányunkban áll Istenről: „Aki nem haragszol mindörökre, mert kedvedet találod az irgalomban”. „(…) elveszed a gonoszságot, és megbocsátod választott néped maradékának bűneit.” „Isten mindig hűséges a népének tett ígéretéhez: a megtérő bűnösnek szívből megbocsát.”
A tékozló fiúról szóló példabeszéd is a szeretet és az irgalom Istenéhez von bennünket közelebb. Az Atya, aki már akkor megbocsátott és hazavárta eltávolodó, önmagát a világban kereső fiát, amikor az maga mögött betette az ajtót, sőt már akkor, mikor a fiú szívében megfogant a vágy a távolodásra.
Isten a hűtlenségünkre hűségével és irgalmával felel, mert Isten a Szeretet, és önmagát nem tagadhatja meg.
Mint a mai evangéliumban is látjuk, az Atya folyamatosan várja megtérésünket, mindenkit hazavár! A hazafelé vezető út eltávolodásunk felismerésének, megvallásának, és az Atyával való kiengesztelődésnek az útja.
A Szent Negyven Nap első két vasárnapja bevezetett bennünket a megkísérthetőség és a megdicsőülés lelki és fizikai állapotába. Van bűnbeesés és van boldogság. A bűnbeesést a nagypénteki kereszthalál váltja meg, a boldogságot a mennyek országa hozza el. De e kettő között az ember vágyódik arra, hogy lelki és testi szomjúságát valami csillapítani tudja.
A kút hordozza a megoldást. A szamariai asszonnyal való találkozás ezt a kettős szomjúságot csillapítja. Az ember szomjúsága egyrészt véges, mert azt a kút vize kioltja. Másrészt végtelen, mert szomjúhozik a végtelen igazságra.
A találkozás és beszélgetés Jákob kútjánál mind a két szomjúságot csillapítani tudja. A vödörben lévő víz csillapítja a testi szomjúságot. Az asszonynak van vödre, Jézusnak vizet tud adni. De az asszony és a város emberei mind vágyódnak lelki szomjúságuk enyhítésére is, és ezt Jézus végtelen tudása tudja csillapítani. Végül az asszony és az általa odahívott tömeg a Jézussal való találkozáson keresztül ajándékba kapja azt a végtelen felfedezést, amelyet mindnyájan kimondanak: „Most már tudjuk, hogy Ő a világ Üdvözítője.”
A Szent Negyven Nap lelki időszaka megteremti számunkra is lelki szomjúságunk csillapítását, mert most már mi is tudjuk, hogy Jézus Krisztus a világ Üdvözítője. A hitbeli tudásunkat a beszélgetés Jákob kútjánál megerősítette!
Hitünk az asszony és az általa odahívott kereső emberek hitével együtt megerősítést nyert.
Jézus ma prófétaként lép föl a názáreti zsinagógában. Szétnyitja a könyvtekercset, és messiási önazonosságának első erős gesztusát gyakorolja. A próféta önazonos, és üzenetét nem a hallgatóság igényeihez, hanem az Istentől jövő igazsághoz szabja. Jézus ma a názáreti zsinagógában jól tudja, hogy a kötődés rabszolgaságából ezek az önazonos szavak szabadítják meg őt is, földijeit is. Nem fél ezeket kimondani, nem fél küldetésével szembesíteni jól megszokott környezetét: mindenki tiszta lappal indul, még ha ez indulatokat szül is.
Amikor Jézussal való kapcsolatom túlzottan otthonossá, netán fülledten rokonivá válik, nem fél az arcomba mondani: „nem vagyok a tulajdonod”.
„Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!”
A példabeszédben szereplő arányok a képtelenségig túlfeszítettek. Tízezer talentum akkora összeg, amit senki sem kezelt abban az időben. Ugyanilyen irreális az is, hogy ennyi adósságot a tulajdonosa csak úgy elenged. Az sem normális, hogy valaki, akivel ennyire nagylelkűek voltak, kimegy az utcára, és majdnem megfojt egy szerencsétlen embert, aki néhány garassal tartozik neki.
Jézus mindent eltúloz. Mert Isten megbocsátása és jósága elképesztő túlzás. Szinte hihetetlen, főleg az ingyenessége. Olyannyira hihetetlen, hogy azonnal kitalálunk ezerféle ellenszolgáltatást, érdemet, ami által mégis kiérdemelhetjük.
Legelőször talán épp ezt az igyekezetet kell megbocsátanunk. Nem másnak, hanem saját magunknak. Elengedni annak reményét, hogy kiérdemelhetjük Isten megbocsátását, mintha ez lenne a legnehezebb.
Ha mégis sikerül közel engedni magunkhoz Isten mindent felülmúló és ki nem érdemelhető jóságát, már nem lesz nehéz testvérünknek megbocsátani. Akár hetvenszer hétszer.
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni.”
Georgiosz Matrzaridisz, görög teológus azt írja: akik távol vannak Istentől, azoknak idegennek, heteronómnak tűnik a vallásos etika. Nem is értik sokszor a keresztény erkölcsöt, olykor kifejezetten fel akarnak szabadítani alóla. Úgy gondolják, egy idegen ideológiától fel kell szabadítani az embert, hogy igazi önmaga lehessen. Minden ateista valláskritikus tulajdonképpen a humanizmus nevében lép fel, s az idegen törvénytől meg akarják szabadítani az embert.
Krisztus is felszabadít a törvény alól, de „előrefelé”. Ő nem eltörli a törvényt, hanem teljességre viszi. Szent Pállal, minden szülővel és hitoktatóval tudjuk: a törvény csak nevelő, a csúcs az, amikor az ember bensővé teszi az igényt. Ha a heteronómia átfordul autonómiává. Ekkor magától jó (már nem kell büntetni, ellenőrizni, megfizetni…), másrészt azt is megteszi, ami a törvényben nincs is leírva. Túlcsorduló lesz. Erre akkor leszünk képesek, ha a szolga és béres státuszából felnövünk a fiúi státuszra. A fiú magától jó és túlcsordulóan jó.
A törvény megtartása tehát nem lehet alibi: nem elég az a legalista gondolkodás, hogy ha a „törvényt megtettem, akkor már mindent megtettem”, hanem Krisztus szerelmes hívó igényének szeretnénk megfelelni. Nemcsak azt kellene nagyböjti megújulásunkban vizsgálni, hogy hol teszünk rosszat (hol sértjük a törvényt), hanem hol mulasztunk el jót, milyen nagy döntéseket nem hozunk meg, milyen gyümölcsök maradnak el a történelemben miattunk.
Az is megfontolandó, amit a tanítókról mond Krisztus: nagynak hívják, aki igényesen tanít, és igen kicsi lesz, aki kilop egy-egy dolgot a parancsokból. Tanárként, hitoktatóként, papként, lelki vezetőként olybá tűnik, hogy az egész életünk „szélbe kiáltott szavak”. Olykor valami maradandóbbat is szívesen látnánk, olykor elgyöngülünk hivatástudatunkban. Krisztus ezen sorai megerősítenek: nagy dolog az Ő igazságait igényesen tanítani, merítsünk ebből motivációt!
„A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták…”
Hiába szólalt meg a néma, hiába a csoda, mivel Jézust az emberek egy része már korábban megítélte. Szombaton segít, bűnösökkel találkozgat, az apostolaival együtt mosatlan kézzel ül asztalhoz, ráadásul jártukban-keltükben tépdesik a kalászokat is… felháborító. Egyszerű a képlet: nem tartja meg a törvényt, ezért nem lehet Istentől való. Mivel a viselkedése nem felel meg többek elképzelésének, ezért hogy azt megvédjék, egyetlen magyarázat marad: elvetik őt és kimondják, Jézus bizonyára az ördöggel cimborál.
A kereszténységről, a hívő emberről alkotott definícióinkban és a kapcsolatainkban támasztott elvárásokhoz ragaszkodni veszélyes dolog. Ha nem ismerem fel és nem vallom be azokat magam előtt, könnyen ellenérzéshez vezetnek és nem kell sok, hogy elvessem a másikomat: „De hiszen a múltkor is trágár módon beszéltél, nem is vagy igazi keresztény.”, vagy „Ugyan milyen hívő az ilyen, hiszen már egy éve föl sem hívta az anyósát.”
Ha nem kerülök párbeszédbe a másik ember és Isten felé támasztott elvárásaimmal, akkor azok csőre töltött neheztelésként várják, hogy akcióba lépjenek, és amint valami nem illik a képbe, már vádolhatok is. Így válnak lassan és csendesen készenlétben álló haraggá, ami alig várja, hogy megtörténhessen.
Segíts, Uram, megismerni a bennem lakó, engem mozgató elvárásokat! Hadd lássak tisztán, hogy ezáltal találkozni tudjak magammal, a másikommal és Veled is!
Isten az egyetlen Úr: szeressük őt mindennél jobban!
Szeretni Istent mindenek felett – ez a cél.
Ha szívből jövő, őszinte, odaadó szeretettel lennék Isten felé, akkor már könnyedén menne a többi parancs. Sőt, onnantól már nem is parancs lenne, mert ha az elsőt teljesítem – teljes erőmből szeretek –, akkor a többi már természetesen, magától jön.
Ha Istent tudom tényleg szeretni, akkor mindenki más iránt is szeretettel vagyok.
Őszinte istenkapcsolatom sok mindenen tükröződik vissza: hogyan viszonyulok társaimhoz, hogyan végzem kötelességeimet, hogy viselem el fájdalmaimat, tudok-e boldog lenni.
Ha Isten szeretetében járok, akkor minden más már könnyű – hát tegyek meg ezért mindent, amit csak lehet, hogy tényleg jól tudjam szeretni Istent!
„Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
A mai evangélium példabeszéd az igaz és a hamis alázatról. Mi az igazi alázat? Nem helyezkedni mások fölé, hanem tudni szabadnak lenni – bizonyítási vágytól, hiú dicsőségvágytól, a vágytól, hogy tiszteljenek és felnézzenek rám, a vágytól, hogy több és nagyobb legyek… Elismerni, hogy minden jó forrása – bennem is, a világban is – az Isten, nem pedig én. Nem akadni fenn sem sikeren, sem kudarcon. Nem tartani magam túl sokra, de túl kevésre sem. Humorral állni az élethez és önmagamhoz.
Mi a hamis alázat? Amikor földbe döngölöm magam, és nem merem elfogadni a jót magamban. Amikor együttérzőnek tűnök, de belül örülök annak, hogy én különb vagyok. Amikor „lenyelek” egy megaláztatást, és közben azt várom, valaki tegye jóvá ezt a méltánytalanságot. Amikor szóban vagy magatartásban „megalázom” magam csak azért, hogy mások felmagasztaljanak. Aki ezt teszi, megkapta jutalmát, mondja Jézus.
Az igazi alázat rejtekben nő – olyannyira, hogy mi magunk sem tudunk róla. Mert amint elhisszük, hogy alázatosak vagyunk, már el is veszítettük ezt az erényt. Hogyan lehet hát törekedni az alázatra? Úgy, hogy próbáljuk nem elfelejteni, hanem életre váltani, hogy Jézus nélkül semmit sem tehetünk, hogy neki növekednie kell, nekünk pedig kisebbednünk. Ha ezt elfogadjuk, az Isten a rejtekben megajándékoz az igazi alázattal.
Miután Jákob kútjánál csillapítani tudta a szomjúságát, a következő vágyódása a hívő embernek a tisztánlátás. A vakon született fiú története a tisztánlátás élményét hozza el számunkra. Látni akarjuk azt, aki látásunkat tökéletesíti.
Ahogy a szamariai asszony, miután beszélgetett Jézussal, nemcsak a testi szomjúságát tudta csillapítani, hanem a lélek szomjúságát is azzal, hogy Jézusban felismerte a Messiást, úgy a vakon született fiú története sem csupán a fizikai látást adja vissza, hanem az igaz látás élményét is: hiszen látja a gyógyításban az Emberfiát.
Hitünk két alappillére: a Messiásban és az Emberfiában való hit.
A megkísértett ember a Messiást várja. A boldog színeváltozást megélő ember az Emberfiát látja meg a tisztánlátás élményével. Keresztény hitünk e két élmény között viaskodik: a bűnbeesés és a boldog színeváltozás között.
Jákob kútjának és a vakon született fiúnak a története mind a kettőre választ ad: a Messiás megváltja bűneinket. A vakságunk után látni tudjuk az Emberfiát, aki a Második Isteni Személy.
„Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?”
Jeruzsálem, ünnep, templom, „ottfelejtett” 12 éves gyermek. Szülei is meglepődnek, igyekeznek megérteni, fiuk „Atyja dolgaiban jár”, Vele egy, Tőle elválaszthatatlan.
2000 évvel később…
Egy nagyszombati szertartást követően zajlott párbeszéd egy ötéves kislánnyal:
– Milyen volt a körmenet?
– A körjáratra gondolsz?
– Igen.
– Nagyon hosszú.
– De mégis, mit mondott a pap bácsi?
– Hát, nem emlékszem pontosan, de azt mondta, ez a LEGNAGYOBB ÜNNEP.
A szépségesen gazdag, ám egy kisgyermek türelmét talán próbára tévő liturgiából e csöppnyi ember számára átszűrődött az, amit kitörölhetetlenül magával vihet, amit nekem is ajándékozott. A lecke egyszerű: megérteni mit jelent kicsinynek lenni, teljes egyszerűséggel, csendben befogadni, és hogy mit jelent: Jézus az „Atyja dolgaiban jár”.
„Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, hogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: »Akarsz-e meggyógyulni?«” (Jn 5,5–6)
A víz ősi Isten-szimbólum. Talán nincs is olyan ember, akit ne ragadna magával a hullámzó tenger morajlása, a hatalmas víztömeg méltóságteljes hömpölygése a Duna-parton vagy egy tiszta vizű csermely. Magzati korunkból hozhatjuk magunkkal ezt a tudást a vízről, amelynek védelmező közegét saját bőrünkön tapasztaltuk.
A 38 éve beteg embert is rabul ejti a víz; egyre várja a felkavarodását, Isten gyógyító erejét a Beteszda-fürdőnél.
Tudjuk, hogy az izomzat már néhány hét ágyban fekvés után elkezd leépülni. 38 év után csont és bőr lehetett az a szegény ember, akin megakadt Jézus tekintete.
38 év alatt, ha nem épül le a testtel együtt a lélek izomzata, a remény is, akkor jó eséllyel egyirányúvá válik, s kiszorít minden más eshetőséget a vízhez jutás gondolata. Hasonlóképpen a kapcsolatainkban is uralkodóvá válhat egy megközelítési mód, egy értelmezés, egy hiedelem, amely drámai módon akár a legértékesebb kapcsolatainktól is megfoszthat bennünket.
Mint amikor 15 év házasság után döbbenten mondja a férj: „A feleségem válni akar. Fel sem merült bennem, hogy ez velünk megtörténhet!” – hiszen az ő értelmezésében soha nem volt problémájuk.
Mint amikor 20 év szerzetesség után a szerzetes kilép a rendjéből, mert „halálosan magányos voltam”, s mondata mögül kiviláglik a hiedelem, hogy nincs senki a renden belül, aki segíthetett volna neki a magánnyal való megküzdésben.
Mint amikor a 25 éve házas férj makacsul ismétli: „Ha a feleségem igazán megtérne, akkor nem lennének problémáink!” S kijelentése mélyén ott az ítélet, hogy tulajdonképpen a másik a probléma.
Nők és férfiak egyaránt megtesszük, hogy nem veszünk tudomást a problémáról, vagy kilépünk helyzetekből, mert nem hiszünk a változásban, vagy hogy a valódi gond helyett a másik személyt tekintjük problémának.
15, 25 vagy éppen 38 év után – egyéni, kapcsolati, közösségi gondjaimmal küzdve – vajon lesz-e elég rugalmasság nyakizmaimban, hogy miközben fürkészem a vízben a megoldást, oldalra fordítsam a fejem, amikor mellém ül Jézus, s megkérdi: „Akarsz-e meggyógyulni?”
„A halottak meghallják az Isten Fiának szavát és élni fognak”
Az Ige ugyanúgy Jézust hordozza, mint az Oltáriszentség.
Isten szavai által be akar vonni az életébe, teljes életközösségre hív magával, az örök életre.
A vasárnapi szentmise olvasmányai és a prédikáció indítás a következő hétre. Mise után gyakran együtt ebédelünk a testvérekkel és beszélgetünk az elhangzottakról: ki hogyan értette, mit tudunk belőle megvalósítani.
Ferenc pápa nagyböjti üzenetében írta, hogy Isten szavát a liturgiában és a testvéreinken keresztül ajándékozza nekünk, amikor a közösség tagjaiként ugyanazon a szentmisén veszünk részt. Együtt hallgatjuk ugyanazt az üzenetet, együtt tudunk rá reagálni, együtt tudjuk élni. Azért jövünk a misére, hogy amennyire tudunk, bekapcsolódjunk Isten országának építésébe. Legyen ez akár közös munka vagy együttgondolkodás.
Két testvérem gondolatait idézem:
B.: Lelkileg halottak vagyunk, amíg nem Ismerjük el Istent. Azt, hogy Ő a mi megmentőnk, az egyetlen lehetséges Út. Ha ezt elfogadjuk, akkor szakítani tudunk eddigi életünkkel, berögzült rossz szokásainkkal és élni fogunk már itt a földön is.
A.: Összeköt, éltet és már itt a földön egy családdá forraszt bennünket az Ige hallgatása, és ez a hang örök, mert Jézus életet ad az örökkévalóságban.
Jézus, formálj úgy engem, hogy a Te hangodat mindig jól halljam!
Még meglepőbb, szuverénebb Michelangelo teremtés-ábrázolása.
A képen nyilvánvaló a hasonlóság a mennyei Atya és Ádám között. A karjuk egyforma, Ádám még izmosabb is, mint a mennyei Atya; életkori különbségük az ekkorra kialakult ikonográfiai hagyományból ered, amint egyre inkább idős, meglett férfiként kezdték az Atyát ábrázolni. Ádám fiatal férfiként éppen várja, hogy a Teremtő Isten érintésével megkapja a lelket és az erőt, és az életet.
És hol van Éva? Ő már „készen” van, vár Ádámra. Az Atya ölelésében, a freskó jobboldalán látható, Isten karjától körbefonva és abba kapaszkodva: közel van, érintés, ölelés-közelségben van az Istenhez Éva. Ádám kapcsolata Istennel egészen más: szem a szembe tekint, kéz a kezet érinti, test a test mozdulatát, ívét követi. Éva Ádámot nézi, Ádám Istent. Éva természetesen kapcsolódik a Teremtőhöz kezével, otthonosan. Ez a másság, a férfi és nő különbözősége fontos, ez a második teremtés történetnek a tanítása.
A Katolikus Egyház tanítása
Egyetlen fontos és mélyértelmű szöveget szeretnék idehozni:
A nő „nagyon gyorsan éretté válik, érzékeny az élet nehézségeire és az érte viselt felelősségre. Kifejlődik benne a konkrét valóság érzékelése és tisztelete, mely szembefordul azokkal az elvont dolgokkal, melyek gyakran mind az egyén, mind a társadalom halálát jelentik. Végül ő az, aki a legkétségbeejtőbb helyzetekben – tanúja ennek a múlt és a jelen történelem – egyedül képes szembeszállni a bajokkal, élhetővé tenni az életet szélsőséges helyzetekben, makacsul bízni a jövőben, és mindezek után könnyek között emlékezni minden emberi élet értékére.”
Levél a Katolikus Egyház Püspökeihez a férfi és nő együttműködéséről az Egyházban és a világban. Hittani Kongregáció 2004. III. fejezet. http://uj.katolikus.hu/nyomtat-konyvtar.php?h=145
A teljesség igénye nélkül felfigyelhetünk a következő, kimondottan, kiemelten és ünnepélyesen megfogalmazott formában a nőket jellemző útjelző fogalmakra: gyorsan érő; érett; érzékeny; felelős; konkrét; valóság érzékelése és tisztelete; elvonttal és halállal szembeforduló; szembeszáll a bajokkal; élhetővé tesz; makacs bizalom; jövő; emlékezés; emberi élet értéke.
Mindez nem a férfiakkal szembeállítva jelenik meg: egyszerűen, szinte himnikusan ünnepli a nők adományait, tisztelettel, megrendülve.
Nőként érdemes megpróbálni közel engedni magunkhoz ezeket a mondatokat: valószínűleg nem is olyan könnyű. Ráismerhetünk elemeire, de meg is ijedhetünk ennek a küldetésnek a súlyától, szépségétől.
