Ez a mese közel harminc éve talált rám. Fiatal házasok voltunk és férjem születésnapjára fordítottam le, aki épp teológiai tanulmányait kezdte, de később gyermekeinknek és barátaiknak is sokszor olvastam. Mindig megérint, mert – mint minden igazán jó mese – olyan mély igazságról szól, amit talán csak a mesék bírnak el.
Akkoriban vesztettem el édesanyámat. Sokat imádkoztam érte és a gyógyulásáért, de Isten hazahívta őt. Sok minden szétesni látszott, sok minden sajgott, és mégis minden rendben volt. Nemigen értettem. Ebben a megrendült tűnődésben, a könnyes miértek és az ámuló hogy lehet ezek kavalkádjában bukkantam rá a három facsemete meséjére egy amerikai barátunk nappalijában.
Azóta is kísér. Hisz az ember életútján többször éli át azt, amit az emmauszi tanítványok úgy mondtak: „Pedig mi azt reméltük …” (Lk 24,21). Ilyenkor, ha igazán csend van – körülöttem és bennem –, egész halkan megszólal a mese záró mondata is …
Mese a három facsemetéről
Régi angol népmese Hélisz Katalin fordításában, illusztráció: Votin Dóra
Volt egyszer egy magas hegytető, annak a legeslegtetején három apró facsemete álldogált. Arról álmodoztak, hogy ha majd egyszer felcseperednek vajon mi is lesz belőlük.
Az első facsemete felnézett a csillagokra, amik úgy csillogtak-villogtak felette, mint gyémánt gyöngyök egy ékszerdobozban. "Azt szeretném, ha kincseket tartanának bennem" - mondta - "bárcsak arannyal borítanának, és drágakövekkel töltenének meg! Én lennék a világon a legszebb kincsesláda!"
A második facsemete elnézett a messzeségbe, ahol egy patakocska csörgedezett útban a tenger felé. "Azt szeretném, ha erős vitorlás hajó lehetnék." - mondta - "Hatalmas vizeket szelnék át, és nagy királyokat vinnék. Én lennék a világon a legerősebb hajó!"
A harmadik facsemete letekintett a völgybe. Szorgos asszonyok és férfiak dolgoztak ott egy takaros városkában. "Nem akarom én elhagyni ezt a hegytetőt." - mondta - "Magasra szeretnék nőni, olyan magasra, hogy amikor az emberek megállnak alattam és felnéznek rám, tekintetüket a mennybe emeljék és Istenre gondoljanak. Én lennék a világon a legmagasabb fa!"
Teltek-múltak az évek. Jött az eső, sütött a nap és az apró facsemeték magasra nőttek.
Egy nap aztán három favágó mászott fel a hegyre.
Az első favágó felnézett az első fára. "De gyönyörű ez a fa! Pont jó lesz nekem." - mondta. Fényes fejszéjét jól megsuhintotta, és bizony kidőlt az első fa.
"Na, most majd gyönyörű kincsesládát faragnak belőlem." - gondolta az első fa - "Szépséges kincset fogok magamba rejteni."
A második favágó felnézett a második fára. "Milyen erős ez a fa! Pont jó lesz nekem." - mondta. Fényes fejszéjét jól megsuhintotta, és bizony kidőlt a második fa is. "Na, most majd hatalmas vizeket szelhetek át." - gondolta a második fa - "Erős hajó leszek, királyokhoz illő!"
A harmadik fának összeszorult a szíve, mikor a harmadik favágó feléje pillantott. Sudáran meredt a magasba, lombkoronáját büszkén nyújtotta a menny felé. De a favágó még csak fel sem nézett rá. "Bármilyen fa jó lesz nekem." - mormogta. Fényes fejszéjét jól megsuhintotta, és bizony kidőlt a harmadik fa is.
Örvendezett ám az első fa, mikor a favágó elvitte őt egy asztalosműhelybe, de hogy is gondolt volna a szorgoskezű asztalos kincsesládára. Érdes keze e helyett vályúvá formálta a fát.
Az egykor gyönyörű fát nem borította arany, és nem töltötték drága ékszerek. Fűrészpor lepte és szénát szórtak bele éhes állatok eledeléül.
A második fa is mosolygott, mikor a favágó elvitte őt a kikötőbe, de aznap nem készítettek hatalmas vitorlás hajókat. Ehelyett az egykor erős fát szétfűrészelték, és egy közönséges halászbárkává ütötték össze.
Túl kicsi és túl gyenge lett volna még ahhoz is, hogy a folyón járjon, nemhogy tengereket szeljen át. Egy kis tóhoz vitték, ahol nap nap után döglött, büdös halakkal megrakva tért vissza a partra.
A harmadik fa zavartan nézte, ahogy a favágó erős gerendákká hasogatta szét törzsét, majd otthagyta egy fatelepen.
"Mi történt?" - álmélkodott az egykor sudár fa. "Nem akartam én mást, csak hogy a hegytetőn állhassak, és Istenre mutassak."
Sok-sok nappal és éjszaka váltotta egymást. A három fa már-már el is felejtette álmát.
De egy holdfényes éjszakán megannyi csillag ragyogta be az első fát, miközben egy fiatalasszony óvatosan belehelyezte újszülött gyermekét a vályúba.
"Bárcsak készíthetnék neki egy bölcsőt" - suttogta férje. Az anya megszorította férje kezét és elmosolyodott. Az éjszaka csillagfénnyel szórta teli a simára csiszolt, zömök favályút. "De szép is ez a jászol." - mondta.
És hirtelen az első fa megérezte, hogy a világ legnagyobb kincsét rejti magában.
Egy este egy fáradt vándor és barátai zsúfolódtak be az öreg halászbárkába. A vándort hamar elnyomta az álom, míg a második fa csendesen siklott tova a tavon.
Nemsokára mennydörgés és tomboló vihar kerekedett. A kis fa megremegett. Jól tudta, hogy ennyi utast szélben és esőben nincs ereje épségben átvinni a túlpartra.
A fáradt ember felébredt. Felállt, kinyújtotta kezét és így szólt: "Békesség!" A vihar egy szempillantás alatt elállt, oly gyorsan, mint ahogy elkezdődött.
És hirtelen a második fa megértette, hogy hajótestében a menny és föld Urát viszi.
Egy péntek reggel a harmadik fa igen megijedt, mikor gerendáit kirángatták az elfeledett farakásból. Össze-összerezzent, ahogy egy dühödt, zúgó tömegen vitték keresztül. Megremegett, mikor katonák egy ember kezeit szegezték hozzá. Csúfnak, durvának és kegyetlennek érezte magát.
De vasárnap hajnalban, mikor a nap felvirradt és a föld szinte vibrált az örömtől gerendái alatt, a harmadik fa tudta, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Az első fát gyönyörűvé tette.
A második fát erőssé tette.
S ahányszor csak az emberek a harmadik fára gondolnak, mindig Isten jut eszükbe.
Sokkal jobb volt ez így, mintha a világ legmagasabb fája lett volna.
