Teremtésvédelem

Az ember kapcsolata környezetével a XX. század közepén vált a fejlettnek mondott világ közvéleményének szemében elsőrendű kérdéssé, pontosabban: ekkortól mondhatjuk, hogy a tudomány, majd a hétköznapi ember is fokozatosan felismerte ennek a kapcsolatnak problematikus, odafigyelést igénylő jellegét. Ez a – Nyugat-Európában a 60-as évektől egyre határozottabban jelen lévő – környezeti érzékenység Magyarországra és a keleti blokk többi országába csak a rendszerváltás után érkezett el, legalábbis a tömegek ingerküszöbét elérő módon. Azt mondhatjuk tehát, hogy Várnai Jakabnak a Vigilia 1994. évi 9. számában megjelent „Alávetve minden teremtménynek” című rövid tanulmánya (mint ahogy maga a környezetvédelemnek szentelt teljes folyóiratszám is) jó ütemérzékkel érkezett. Ebben az írásban ugyanis a szerző egy olyan pontosítást kísérel meg, aminek ismerete igen hasznos, mondhatjuk: elemi fontosságú lenne minden olyan hívő számára, aki ráébred környezeti felelősségére, és Szent Ferencben a teremtett világgal létesítendő helyes kapcsolat példaképét fedezi fel.

A cikkben foglalt gondolatmenet az azóta eltelt bő két évtizedben egyáltalán nem veszített aktualitásából. Összetettebbé vált viszont a „környezeti kérdés”, és növekedett a Szent Ferenc mint a környezeti felelősség példaképe iránti érdeklődés. Előbbinek jeleként gondoljunk a humánökológia tudományának egyre karakteresebb önállósulására, az utóbbival kapcsolatban pedig arra, hogy 2015-ben Ferenc pápa a közös otthon gondozásáról szóló enciklikájának címéül is a Naphimnusz ismétlődő kifejezését választotta: Laudato si’ – Áldott légy.

Írásomban ezért megkísérlem a Várnai Jakab által felvázolt gondolatmenet egyfajta újragondolását az azóta felmerült újabb szempontok fényében. Először felidézem az 1994-es tanulmány súlypontjait, majd ráfókuszálok egy benne hangsúlyos szerepet kapott megkülönböztetésre: odafordulás vagy túllépés. Ez a megkülönböztetés ugyanis sajátos megvilágítást kap egy másik irányból, amennyiben a teremtés iránti hívő elkötelezettség hátterében a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes lelkipásztori konstitúciójának attitűdjét fedezzük fel, mely viszont joggal írható le úgy mint „odafordulás a világhoz”. Felvethető tehát a kérdés, hogy a Szent Ferenc esetében felismert „túllépés” és a Gaudium et spes „odafordulása” kioltják, cáfolják-e egymást, vagy ha nem, akkor mi az a közös nézőpont, ahonnan tekintve mindkettő érvényes lehet. A vizsgálódás során a teológia és az ökológia tudományán kívül (utóbbin valójában inkább a környezetvédelmet értve), mivel Ferenc Naphimnusza nem egyszerűen imádság, hanem egy irodalmi mű is – spirituális költemény –, segítségül hívok egy mintegy rá felelő modern verset is, Áprily Lajos A csavargó a halálra gondol című költeményét.

1. A tanulmány huszonnégy év után, teremtésvédelmi szemüveggel újraolvasva

Várnai Jakab 1994-es cikkének címe: „Alávetve minden teremtménynek”. Már maga a cím is – mely magától Szent Ferenctől vett idézet – elgondolkodtató az ökológiai diskurzus fényében. Érdekes feszültséget kelt ugyanis, hogy miközben Ferencnél ez az alávetettségi attitűd (és, mondhatjuk így, spirituális követelmény) egy – a tanulmányban jól leírt – hosszú lelki fejlődésen keresztül voltaképpen az Isten iránti alázatból születik meg, addig ugyanezekkel a szavakkal egy ma sokak szemében népszerű – vagy talán mondjuk így: sokak számára jogosnak tűnő –, ám nagyon eltérő hozzáállás is kifejezhetné magát. Egy olyan (mély)ökológiai megközelítésről van szó, mely az ember kiválasztottságát, a teremtésben (vagy akár csak a szekuláris értelemben vett világban) betöltött egyedülálló szerepét tagadja, őt az összes többi teremtményekkel maximum egyenértékűnek kezeli. Sőt, némelyik ilyen (bio- vagy ökocentrikusnak nevezhető) hozzáállás a természetben okozott károk miatt hajlamos az embert kifejezetten alá is rendelni a többi létezőknek, alapvető szégyenérzetet igyekezve kelteni benne „viselkedéséért”. Ebben a radikális megközelítésben tehát az ember mintegy büntetésként lenne „alávetve” minden teremtménynek, az ellenük elkövetett vétkek miatt mintegy „törvényszékük elé idézve” és ott elítélve.

Fontos persze észrevennünk azt a markáns különbséget, hogy az ökocentrizmus felfogásában (attól függően, hogy annak mennyire spirituális vagy materialista változatáról van szó: valamiféle tudatosságot tulajdonítva neki vagy éppen mechanikusan érvényesülő törvények folyományaként) „a világ mond ítéletet” az ember fölött, míg Ferencnél az Úrral – aki a világnak és az embernek is fölötte áll – megélt, felfedezett helyes kapcsolat vezet el a teremtmények iránti alázathoz. Tehát míg a radikális ökocentrizmusban valamiféle ökológiai törvényszerűség vagy igazságosság veti alá az embert a többi létezőknek, addig Szent Ferencnél Isten teszi ezt, vagy inkább az Istennel helyes viszonyba kerülő ember veti alá magát nekik alázatból. Különösen fontos tehát keresztényként jól értenünk Assisi Szent Ferenc kifejezését azért is, hogy a környezetvédelemmel folytatott párbeszédben helyesen tudjuk interpretálni az első hallásra esetleg más képzeteket indukáló szóhasználatot.

Várnai Jakab tanulmányának fontos viszonyítási pontja, szinte egyik pólusa Franco Zeffirelli 1972-es Szent Ferenc-filmje (Napfivér, Holdnővér) . A tanulmány, mondhatjuk így, nagyon megértőnek mutatkozik az alkotással és a benne megnyilvánuló művészi szabadsággal kapcsolatban, csupán „halkan” szeretne „emlékeztetni” néhány háttérben álló szempontra. Az elmúlt évtizedek folyamatai azonban azt ajánlják, hogy mégiscsak hangosítsuk fel ezeket a halk megjegyzéseket. Egyrészt az azóta felnőtt, „mediatizálódott” nemzedékek körében – már talán a keresztény családokban is – sokan lehetnek, akiknek Szent Ferencről az elsődleges képet ez a film, ennek toposzai nyújtják, mivel számukra az elsődleges információforrás a (mozgó)képi, elektronikusan könnyen elérhető és befogadható tartalom. Másrészt azért, mert Assisi szentjének alakja – elismertsége miatt – fontos közös pont lehet a környezeti diskurzusban részt vevő többi féllel, ám a keresztény hagiográfiában tőlük kevéssé elvárható elmélyülés híján sokszor ők is magától értetődően ezt a népszerű interpretációt tekintik hitelesnek.5

A tanulmány első fontos megállapítása, hogy Ferenc megtérésében – Zeffirelli koncepciójával ellentétben – nemhogy a természet szépségének csodálata játszott volna szerepet, hanem épp ellenkezőleg: az a felismerés, hogy mennyire nem képes őt az többé boldogítani. A kegyelem tehát segíti ugyan a teremtett dolgokon keresztül Ferencet, de úgy, hogy „túlzóan fokozza Ferenc vágyakozását”, és felfedezteti vele, hogy „már nem köti le az”, ami „korábban csábította”, s ezáltal „önmagán való túllépésre készteti őt”. Itt következik a tanulmány egyik kulcsgondolata: Ferenc attitűdje – legalábbis ettől kezdve – már nem a természethez való odafordulás, hanem az azon való túllépés. Ez a fordulat, ez a távlatváltás válik a „több” felé vezető lépéssé az ő életében. „Műveiben ezért nem a természetről ír, hanem Istenről és arról, hogyan juthat el hozzá az ember.” Ő „az Isten előtt leboruló, szegénységét elismerő ember, aki egyedül Isten szabadító erejében bízik.”

A Poverello életében tehát jól láthatjuk ezt a radikális döntést, súlypont-áthelyeződést. Ám ezek után a Ferencre hivatkozó embereknek, a későbbi korok őt példaképül állító keresztényeinek – egyebek közt a teremtett világ iránti felelősség területén tevékenykedőknek is – fel kell tenniük a kérdést (amint Várnai Jakab is felhívja erre a figyelmet tanulmányában): csak az eredményben, csak a harmóniában mint „sikerben” akarunk Ferencre támaszkodni, vagy az odavezető utat is végig akarjuk vele járni? Márpedig ha e követés mellett döntünk, akkor a ferenci radikalitással azonosulva nem tekinthetünk többé könnyedén a természetre mint „az istenkapcsolat díszére”, hanem épp mint „az utolsó válaszfalra”, amely elválaszt minket az Úrtól.

Ezen a ponton mindenképp idekívánkozik egy megjegyzés egy összefüggésről, amelynek irányába a tanulmány maga – mivel nem esik érdeklődésének fő irányába – nem tesz kitérőt. Feltűnő, és az ökológiai érzékenység szempontjából mára már különösen lényegesnek is tűnik a párhuzam itt Szent Benedekkel, a természettel megélt istenközpontú egység másik nagy szentjével. Nursiai Benedek akár szintén lehetne a teremtésvédelem védőszentje – mondhatjuk, hogy ha Assisi Szent Ferenc nem vitte volna el ezt a „pálmát”, valószínűleg Benedeké lenne ez a szerep... Hiszen a nyugati szerzetesség atyjának életkérdéseit és életútját jól le lehet írni a fenntarthatóság modern fogalmaival. Felismeri – elsősorban a maga számára és lelki értelemben – a korabeli átlagos (kereszténynek tartott) életforma „fenntarthatatlanságát”; a városból a „vadonba”, a természetbe menekül, megküzd azzal és egyben – főként – saját természetével (az utóbbival az előbbin keresztül, azt felhasználva); míg végül a köréje gyülekezőknek már egy „fenntartható életforma” hosszú távon is érvényes kereteit tudja nyújtani (a Regulában és rendje kolostorainak gyakorlatában) – már nem csupán elsődleges lelki célja horizontjában és nem csak individuálisan, de közösségi, sőt korszakokon át ható társadalomformáló – és ökológiailag is értelmezhető – relevanciával.

Amikor Celanói Tamás szavait olvassuk arról, hogy Ferenc a világot „a sötétség fejedelme ellen harctérnek használta”, könnyen felidéződik bennünk – például a kísértések ellen önmagát a tüskebokorba és csalánba vetés (vándor)motívumában – Benedek előbb említett, hétszáz évvel korábbi küzdelme egyszerre „bent” és „kint”. Amikor pedig magának Ferencnek Meg nem erősített regulájában olvassuk ezeket a szavakat: „semmi se akadályozzon, semmi ne szakítson el és semmi ne válasszon el tőle bennünket”, óhatatlanul eszünkbe jut Benedek Regulájának utolsó intelme: „Krisztusnak egyáltalán semmit eléje ne tegyenek”.

A benedeki eszmény és Assisi Szent Ferenc kapcsolata kutatott és további kutatásra érdemes téma. Most minket abból a szempontból érint közelebbről, hogy a fentiekből kitűnik: mindketten úgy lettek a teremtéssel – nagy hatású, sokakra és sokáig érvényes példát jelentő – harmóniát megélő szentek, hogy átmentek azon a fázison, ahol felismerték a teremtett valóságok semmi voltát Istenhez képest. Megélték azok akadályozó erejét, amit ugyanakkor sikerült mégis eszközzé tenniük (vagy inkább a kegyelem megajándékozta őket azzal, hogy azzá lett számunkra) az Isten felé vezető lelki úton; olyannyira, hogy végül mindkettőjüket a természettel párbeszédben élő szentként tarthatjuk számon. Nagy erejű kettős tanúságtétel ez, ami aláhúzza ennek a dinamikának fontosságát.

Visszatérve Ferenchez és Várnai Jakab tanulmányának gondolatmenetéhez: a természet mint ez az említett „utolsó válaszfal” „egyben a legközvetlenebb kapcsolat közvetítője is lehet” ember és Isten között. „Ez a boldog zarándok, bár sietett minél előbb elhagyni a világot mint számkivetésének földjét, nem kis hasznát vette a földi dolgoknak is. Mert a sötétség fejedelme ellen harctérnek használta a világot, Istennel való kapcsolatában pedig úgy tekintett beléje, mint jóságának fényes tükörébe.” Ennek a „kettős haszonnak” a megértése azt is jelenti számunkra, hogy mindig szem előtt kell tartanunk: Ferencnek a teremtéssel megélt, már kibékült, kiengesztelődött kapcsolatában valóban nem egy végleges, végletes, rajongó odafordulás nyilvánul meg a teremtményekhez – ettől mindig visszatartaná, még ha meg is kísértené őt e lehetőség, a „harctér” realitása –, hanem valami egészen más: egy elnyert szerénység, alázat – végső soron teremtett mivoltának belátása és engedelmes elfogadása. Túlmegy a teremtményeken, majd a másik oldalról visszafordul hozzájuk, de immár Istennel és Istenben. Valahogy úgy, ahogyan Szent Pál apostol fogadja el azt, hogy az Úrhoz való vágyakozása ellenére még e földön kell maradnia (vö. Fil 1,21–24).

Várnai Jakab tanulmányának fontos kijelentése, hogy e Ferenc lelkében zajló harc tétje az volt, hogy „lesz-e belőle igazi kisebb testvér”. Ennek kapcsán hangzik el a Meg nem erősített regulából idézett, a tanulmány címét is ihlető mondat: „Istenért legyenek alárendeltjei minden emberi teremtménynek”. A tanulmány felvázolja azt az utat, ahogy Ferenc felismeri ennek a követelménynek radikális értelmét és eljut odáig (amint erről Az erények üdvözlése későbbi kijelentése tanúskodik), hogy ez a „minden teremtmény” valóban jelentheti akár a „szelíd és vad állatokat” is. Így valósul meg végül Ferencben egyfajta mindenkivel együtt kicsi és mindenkinél kisebb lét vágya és annak következményei.

A ferenci természetszemléletben ezáltal, ha jól megértjük, egy olyan dinamika mutatkozik meg (és kínálkozik fel a mai keresztény ökológiai párbeszéd számára is), mely szerint ebben a világban, ebben a testben élve alázattal elfogadjuk ezt az eszközt (teremtett, anyagi mivoltunkat, az összes ebből fakadó korlátot és küzdelmet, kudarcainkat és a hibáink utáni újrakezdés szükségességét – akár globális értelemben is), és szeretjük, ahogyan Krisztus is szerette az embervoltot és a testet, amelyet magára vett – végső soron tehát „a világot”. Valójában persze nem is „ahogy”, hanem „vele”: nem Krisztus cselekvésének mintegy „partneri” szintű utánzásáról van szó – ebből a megközelítésből hiányozna a Ferencre annyira jellemző alázat –, hanem az „inkarnáció princípiumáról”, mely szerint a krisztushívőkre (és közösségükre) jellemző cselekvés nem ismétlés és nem másolás, hanem annak felismerése, amit Krisztus tett és tesz (a teremtésben és a megváltásban) értünk, és annak alázatos megengedése, hogy magának Istennek ez a cselekvése jusson uralomra, valósuljon meg bennünk is. Ahogy Várnai Jakab felvázolja: a kisebbség „forrása az a felismerés, hogy »Isten is olyan lett, mint a kisebb«. [...] Aki szüntelenül szemléli Isten alázatosságát, az élete végéig nem éri utol azt cselekedeteiben.”

A szentferenci dinamikájú elkötelezettség a teremtett világ iránt tehát mindent magába ölel, de semmihez sem ragaszkodik önmagáért, hanem mindent Isten felől néz és lát értékesnek. Ezáltal egyfelől semmit sem értékel túl, másfelől viszont olyan dolgok értékelésére is szabadságot kap, melyeket enélkül talán nagyon nehéz lenne „jónak” (a Ter 1–2 értelmében) látni. Nem meglepő, hogy mind a szekuláris világot, mind olykor magát a teremtés iránt felelősséget érző keresztényt zavarba ejti ez a kettős lehetőség és kihívás...

A mai ökológiai érdeklődés számára szintén fontos, a fentiekből fakadó figyelmeztetése Várnai Jakab cikkének, hogy Ferenc nem „feltalálta a madaraknak való prédikálást”, hanem „eljutott odáig”. A madaraknak tartott prédikáció nem „attrakció”, hanem egy belső folyamat állomása, melynek három „résztvevője” is van, akik csak fokozatosan jutnak el a kölcsönös kommunikáció ilyen szabadon működő lehetőségéhez: Ferenc, az ember „alatti” teremtmények – és az Úr.

Celanói Tamás három megjegyzése jól szemlélteti ennek a „trialógusnak” dinamikáit. Ferenc emberi természetére vonatkozóan ezt írja:

„ott a különböző madaraknak, főleg galamboknak, varjaknak és szarkáknak töméntelen sokaságát találta. Isten boldogságos szolgája, Ferenc, aki különben is könnyen hevülő természet volt, s aki az alsóbbrendű és oktalan teremtmények iránt is gyöngéd és bensőséges szeretettel viseltetett, amikor megpillantotta őket, társait az útfélen hagyva vidám orcával egyenesen feléjük futott.”

Látjuk tehát a „könnyen hevülő természetű” Ferencet, akinek le nem tagadható és le nem tagadott emberi természetében nyilvánvalóan jelen van valami, ami képes megalapozni a teremtményekkel való kapcsolatot. Vajon csak ennyi lenne a titok? Mintha megerősítené ezt a vélekedést Celanói másik mondata: „valóban csodálatos, hogy még az oktalan teremtmények is megérezték azt a szeretetet és édes vonzódást, melyet Ferenc irántuk érzett.” Mielőtt azonban igazolva látnánk a teremtményekkel „természeténél fogva” sosem látott harmóniában élő, a természet szépsége iránt „édesen vonzódó” Ferenc koncepcióját, figyeljünk a harmadik szereplőre is. Ismét Celanói Tamást idézve: Ferenc

„ettől a naptól kezdve a Teremtő rendszeres dicsőítésére és szeretetére buzdította az összes madarakat, az összes állatokat, az összes csúszómászókat, sőt még az érzéketlen teremtményeket is. És nap nap után saját tapasztalatából győződött meg arról, hogy az Üdvözítő nevének hallatára milyen készséges engedelmességet tanúsítanak mindahányan.”

„Az Üdvözítő nevének hallatára”. Vagyis Szent Ferenc semmilyen értelemben nem „önmagát prédikálja” az állatoknak, hanem épp hogy olyan mértékben növekszik a természettel megélt kapcsolata ilyen soha nem látott „hatékonyságúvá”, ahogyan az Üdvözítő nevét egyre inkább vele egyesülten prédikálja – amilyen mértékben tehát Isten válik életének egyetlen céljává és lényegévé.

Mindezek alapján ismét leszögezhetjük, hogy a Ferencet követő (és adott esetben a környezeti erőfeszítésekben patrónusi közbenjárását kérő) mai ember(iség) sem veheti át tőle a madaraknak való prédikálás, a teremtmények iránti szeretet attitűdjét egyszerűen külsődleges formaként, hanem ha ezt igényli, akkor neki is el kellene jutnia hozzá az imént vizsgált lelki úton. Mindez pedig nyilvánvalóan nem csupán az egyházias értelemben vett „prédikálásra” értendő, hanem a teremtett valóságokkal – például, más terminológiát használva, a különböző földi ökoszisztémákkal – való harmonikus, „párbeszédszerű” és evangéliumot hirdető(!) emberi együttműködésre is .

A tanulmányban ezután a kiengesztelődés kulcsfogalma kerül a középpontba. „A ferences természetszeretet eszménye valahogy így hangozhat: aki Ferenccel együtt járja a Krisztus-követés útját, és mindenkinek kisebb testvére akar lenni, az nem kerülheti ki a természettel való kiengesztelődést sem.” Ennek hangsúlyozására mutatja be a tanulmány a Naphimnusz, azaz A teremtmények éneke keletkezéstörténetét. Mint az az eddigiek ismeretében várható, egyáltalán nem a természet iránti rajongó ujjongásból születik ez sem – amint pedig az Zeffirelli filmjének emblematikus jelenete nyomán sokakban rögzülhetett –, hanem épp ellenkezőleg. Ferenc – a Perugiai legenda szerint – éppenséggel súlyos krízist él át a teremtéssel: a betegséggel, vaksággal, az őt nyomorúságos kunyhójában zaklató egerekkel..., és a Naphimnusz az ezekkel az akadályokkal, végső soron a teremtményekkel és teremtettséggel való kiengesztelődésből születik. Nyomorúságában ismeri fel Ferenc a megajándékozottságot, és mintegy azért írja meg a Naphimnuszt, hogy ne legyen (ne maradjon) hálátlan Isten iránt. Ismét azt látjuk tehát: ahhoz, hogy Ferenccel együtt énekelhessük a Naphimnuszt, azaz megkaphassuk azt, mint gyümölcsöt, nekünk is végig kell járnunk az érlelődésnek ezt az útját. Kiemelten fontos ez a Naphimnuszra a Laudato si’ enciklika nyomán még inkább előszeretettel hivatkozó teremtésvédelmi érdeklődés korszakában.

Végül a tanulmány egy rövid, de fontos záró felvetéssel rámutat ennek a kiengesztelődésnek eucharisztikus dimenziójára – ami a mai teremtésvédelmi szemléletmódnak és a Laudato si’-nek is nagyon lényeges gondolata:

Ferenc természettel való kiengesztelődése elválaszthatatlan az Eucharisztia iránti tiszteletétől. Talán nem meglepő, hogy egyelőre az egyik legkevésbé megértett szempont is? Úgy tűnik, hogy magának az Eucharisztiának az Egyház és a keresztény élet (egyéni és közösségi) valóságában betöltött szerepét sem értjük még a maga lehetséges teljességében. És talán azért sem, mert – ahogy a tanulmány is céloz rá – ehhez azt a bátor, radikális istenkapcsolatot is követnünk kellene, amit Ferenc is megélt, és nekünk is meg kellene élnünk.

2. Odafordulás és túllépés a zsinat távlatában

Ezzel az eucharisztikus felvetéssel elérkeztünk az 1994-es tanulmány újraolvasásának végéhez, és egyben ahhoz a külön megvizsgálandó kérdéshez, ami a II. Vatikáni Zsinatot érinti. A Zsinat, úgy tűnik, szerette volna – legalább egy évszázados teológiai és spirituális fejlődés eredményeit összegezve – visszahelyezni az Eucharisztiát az Egyház középpontjába, és az Egyházat az Eucharisztiába. Ezt a törekvést érzékelhetjük mindjárt az elsőként elfogadott zsinati dokumentumnak, a Sacrosanctum Conciliumnak sokat idézett mondatában is, amely a liturgiára mint az Egyház tevékenységének és erejének „csúcspontjára és forrására” vonatkozik. A keresztény közösség egész élete, életének Istentől ajándékozott titka ott rejlik az Eucharisztiában: az együtt végzett eucharisztikus liturgiában és a kenyér és bor színe által megtapasztalható szentségben. Szent Ferenc eucharisztikus lelkületének és természetszemléletének egysége, melyre az imént a tanulmánnyal együtt rövid utalást tettünk, benne rejlik ebben az eredendő egységben, amit az ősegyház annyira intenzíven megélt, akkor is, ha teológiai fogalmak híján még nem fejezte ki a későbbi differenciáltsággal. Ehhez a hagyományhoz is visszanyúl a Lumen Gentium dogmatikai konstitúcióban a Zsinat, amikor leírja: „az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”.

Ez a szemléletmód kerül bele azután egy még szélesebb dimenzióba, amikor a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció a keresztényeknek a világgal egységet vállaló attitűdjét írja le, amit nyugodtan nevezhetünk a világhoz való odafordulásnak is. Ez a következtetés nem annyira a dokumentum egyik vagy másik mondatából vonható le, hanem az egész konstitúciónak épp abból a jellegéből, amely szokatlan újdonságát adja: ez az első olyan egyetemes zsinati dokumentum, amely a társadalom, a világ és az ember helyzetét vizsgálja egy átfogó képben, konkrét témákban, és nem szűken vett belső egyházi érdeklődést tükröző szemléletmóddal. Az odafordulás mozzanata különösen annak fényében világos, ha tekintetbe vesszük a megelőző korszak jellemző egyházi attitűdjét, mellyel az elsősorban a változatlanságra és „őrzésre” törekedett. Plasztikusan kifejezi ezt a paradigmaváltás-szerű fordulatot például a lelkipásztori konstitúció „Hit és kultúra” címet viselő szakaszának következő kijelentése: „A mennyei haza felé zarándokló Krisztus-hívőknek az odafönt valókat kell keresniük és ízlelniük; ez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli feladatuk súlyát, hogy az összes emberrel dolgozzanak együtt az emberibb világ fölépítésén.”

A világnak a konstitúció által vizsgálat tárgyává tett helyzetében pedig már a dokumentum megírásakor is jelen volt, azóta pedig még jelentősebb tényezővé növekedett a környezet állapotának kérdése. Bár a Gaudium et spes még nem emeli ki a környezeti kérdést – sőt számos kijelentése még inkább az ökológiai válság tudatosodása előtti korszaknak a fejlődésbe vetett problémamentesebb bizalmát tükrözi –, mégis számos kijelentésében ott vannak azok az alapok, amelyekre építve pár évvel később megkezdődik az ökológiai probléma teológiai reflexiója. Amikor például a konstitúció a bűn szerepéről beszél, ezt mondja: „Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét, valamint a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát.” Ez a gondolat visszhangzik majd abban, amikor Szent II. János Pál pápa kijelenti: „az ökológiai válság morális kérdés”, de felfedezhetjük benne XVI. Benedek pápa (a Laudato si’ 217. pontjában később még nagyobb jelentőséget kapó) mondatának előzményét is: „A külső sivatagok azért szaporodtak el a világban, mert a belső sivatagok szétterjedtek.”

És itt érkeztünk el újra az 1994-es cikk egyik kulcskifejezéséhez: az odafordulás helyett túllépés szembeállításhoz. A bevezetőben említett módon fel kell tennünk a kérdést: ha elfogadjuk, hogy a Szent Ferenc lelkében megtérésével elkezdődött – és a teremtményekkel szembeni alázathoz vezető – folyamatban kulcsszerepet játszott a világhoz való odafordulás helyett a teremtett valóságokon való túllépés Istenhez; ugyanakkor pedig azt is belátjuk, hogy a Zsinat paradigmatikus újdonsága az az odafordulás a világhoz, melyet a Gaudium et spes különös erővel tanúsít, akkor ez a két ellentétesnek látszó attitűd hogyan egyeztethető össze?

Először is pontosítsuk, hogy mihez való odafordulásról és min való túllépésről beszélünk. Szent Ferenc túllépése a világon – a Várnai Jakab tanulmányában kifejtettek szerint is – elsősorban a teremtményekre mint értéket képviselni képes létezőkre vonatkozik, és elsősorban Ferencnek a természethez való viszonyán változtat. A II. Vatikáni Zsinat egyházi fordulatot jelentő odafordulása pedig úgy beszél „a világról”, hogy azon elsődlegesen az emberiséget, annak nagy törekvéseit és saját létének értelméért vívott egyetemes, de legalábbis globális küzdelmeit érti. Ugyanakkor ez a megkülönböztetés mégis relativizálódik valamelyest, ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi évtizedekben éppen e kettő: a természet – úgy is mint az ökoszisztémák –, illetve az emberi közösség, az emberközi dinamikák szoros egymáshoz rendeltsége, és így a kettővel kapcsolatos attitűd egysége vált égető kérdéssé. (Ezt az egységet a Laudato si’ központi problémaként kezeli, és Ferenc pápa meg is erősíti az általa gyakran használt „selejtezés kultúrája” kifejezéssel, mely „egyaránt érinti a kirekesztett embereket és a gyorsan hulladékká váló dolgokat”) Meg kell tehát ugyan különböztetnünk a kétféle „világhoz való odafordulás” kifejezést, de ugyanakkor szoros összetartozásukat is el kell ismernünk.

A következő lehetőség, hogy finomítsunk azon, mit értünk odaforduláson és túllépésen. Amikor a Gaudium et spes a világhoz való odafordulást sürgeti – és mindjárt mintát is ad rá alapos elemzésében –, akkor ennek háttere az előző koroknak egy intézményes, megmerevedett „elforduló” attitűdje.

A Zsinat ehhez képest, ennek kontextusában javasolja pozitív többletként az Egyház és a keresztények világhoz szóló küldetésének komplexebb és pozitívabb megvalósítását. Ami pedig a másik pólust illet: ahogy végső soron Várnai Jakab tanulmánya is rámutat, egy megértettebb, mélyebb odafordulás – mely megtisztul a ragaszkodástól és Istent látja mindenben és minden mögött – egy megtérést jelentő túllépésen keresztül valósul meg. A Ferencnél fölfedezett dinamika horizontja a megtérés egyéni spirituális kibontakozása, melyben a túllépés által megvalósult érlelődés lehetővé tesz egy Istennel való „visszafordulást”. Lényegében ezt írja le a Laudato si’ 217. pontja, amikor az ökológiai megtérést így definiálja a keresztények életében: „engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban”.

Végül még egy megjegyzést kell tennünk. Az a II. Vatikáni Zsinat, mely – sokak számára talán újdonságként – deklarálta az összes krisztushívők meghívottságát az életszentségre, liturgikus reformjaival pedig nem leegyszerűsíteni akarta a rítusokat, hanem éppenséggel minden katolikust meg akart hívni a liturgikus mozgalom spiritualitásának beépítésére lelki életébe (még ha ez a szándék egyelőre nem is járt teljes sikerrel), talán feltételezhető, hogy a világhoz való odafordulásra szóló meghívásban is egy érett, megtért, életszentségre törekvő keresztény(sége)t tart szem előtt, aki (amely) Krisztussal fordul oda a világhoz. Nem túlzás tehát azt mondanunk, hogy a Zsinat odafordulásra szólító felhívásába, annak mintegy feltételéül már eleve beleérti a – például Szent Ferenc által bejárt – lelki érlelődés útját.

Összefoglalóan tehát elmondhatjuk: ha Várnai Jakab tanulmánya joggal figyelmeztet, hogy Ferenc természetszemlélete esetében a közkeletű képpel ellentétben nem egy „olcsó”, primer odafordulásról, még kevésbé természetimádatról van szó, hanem elsődlegesen egy Isten felé való „túllépésről” és ebből visszafordulva a realitások alázatos elfogadásából fakadóan egy kiengesztelődésről, akkor ma az ellenkező előjelű hibával számot vetve azt is hangsúlyoznunk kell: ez a túllépés viszont önmagában nem elegendő, mert egy tudatos, felnőtt keresztény számára „kötelező” (a Laudato si’ így fogalmaz: „nem szabadon választható feladat”) a visszatekintő odafordulás is a világ nagy kérdéseihez. Az individualizmus veszélyén túllépő vallásosság ahogyan nem áll meg „a testnél”, úgy nem állhat meg „a léleknél” sem, hanem küldetése – míg ebben a teremtett rendben él – „Krisztussal visszajönni” onnan.

3. Egy mai naphimnusz?

Ezen a ponton hívjuk segítségül – befejezésül – a teológia után a lírát a líra mellé: a Naphimnusz párhuzamául egy mai verset, Áprily Lajos A csavargó a halálra gondol című költeményét. Áprily egész líráját, mint az köztudott, a legerőteljesebben megjellegzi a természettel megélt szinte áhítatos, elmélkedő egység, így nem meglepő, hogy épp nála találunk A teremtmények énekére valamiképp rezonáló mai irodalmi választ. E versében valójában nem a halál áll a középpontban, hanem az Istennel megélt egység mikéntje. Áprily csavargója, aki a falun kívül, az erdőben él és csak ritkán jön az emberek közé, talán kissé mizantróp személyiség, de az is lehetséges, hogy egy lelkileg már érlelődésen átment afféle paraszt-remete (miközben nem nehéz felfedeznünk benne magának a költőnek vágyott önképét sem). A vers a helyzet leírásával kezdődik:

„Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet.”

A csavargó csendben hallgatja a papot, de a prédikáció egy pontján feltámad benne az ellenállás, mivel ezt hallja: „Ez világot szívedben megutáljad, / és úgy menj ki belőle meztelen.” A csavargó magában hevesen tiltakozik, amit a vers egyetlen sor külön versszakba helyezésével hangsúlyoz:

„Uram, te ezt így nem akarhatod.”

Ezután a költemény az erdőben élő „csavargó” tanúságtételévé válik a Teremtőről, akit – e sor tükrében is – ő igazán ismerni látszik. Bőséges, Áprily természetszeretetéről és -ismeretéről árulkodó sorok festik elénk, hányféle módon tapasztalja meg Isten állandó gondoskodását és miképp érzi testvérének a teremtménytársakat. („Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, / otthon-kínáló tűz nem int felém, / de mondd, volt-e valaha szép világod / valakié úgy, ahogy az enyém?”) S a végén a költemény elérkezik a szintézist jelentő szentenciához, melyben választ kap a pap (az egyház) által felállított követelmény is (a túllépés), de a teremtettség ajándékának megtagadása nélkül:

„Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.”

Első látásra talán erősebbnek látszanak a különbségek, mint a hasonlóságok Szent Ferenc Naphimnusza és az Áprily-vers között. A Naphimnusz dicsér és dicséretre szólít fel, Áprily verse leír. Szent Ferenc műve – buzdító, tanító nyelvi formáival együtt is – imádság, Áprily poémája inkább polémia. Mégis: végső kicsengésük nagyon egybevág. Áprily csavargója is Istent dicsérő kórusba rendezi a teremtményeket – a vihart, a sünt, a patakot és a többieket –, és ő is eljut „testihalál-nővérünk” átöleléséig. Úgy tűnik, ő sem ragadt le „odafelé menet”, hanem bejárta az utat és már „visszafelé” tekint szeretettel a természetre. És visszacsengenek valamiképp a Zsinatról mondottak is: Áprily – verse szerint – érzékeli azokat a túlbillenéseket a keresztény attitűdben, amelyekre a Gaudium et spes is reagált a világgal való párbeszéd kívánalmának meghirdetésével, és a maga költői eszközeivel válaszként meghirdeti neki az „Istennel szeretni a világot” programját.

Áprily versében az egyház a prédikáló pap személyében mintha a második lépésnél – a „csak lelkieknél” – ragadt volna le, ennek „olcsóságát”, tökéletlenségét pedig a csavargó – Áprily – ugyanúgy megérzi, ahogyan Szent Ferenc is tette. A ma egyházának különösen pontosan kellene artikulálnia üzenetét prédikációban és cselekvésben, hogy ne álljon meg félúton és arra segítse az embert, ami Isten valódi terve vele. Ehhez pedig végig kell járnunk a belső utat (Szent Ferenc), meg kell térnünk – ökológiai értelemben is (Ferenc pápa) –, bátornak kell lennünk, hogy imádat és „utálat” (Áprily) szélsőségein egyaránt túllépve szabad szeretettel odaforduljunk az emberiséghez Krisztusban, akin keresztül az Atyáé „a dicséret, a dicsőítés, az imádás és minden áldás”.

​