Döntsünk úgy, mint az első jezsuiták!
Bernhard Waldmüller: A közösségi döntés című könyvének kiindulópontja Loyolai Szent Ignáchoz és a vele közösséget vállaló társaihoz vezet vissza bennünket.
Ignác és társai három hónapon keresztül tanácskoznak és imádkoznak.
Napközben mindannyian végzik lelkipásztori munkájukat, külön-külön gondolkodnak, imádkoznak, esténként pedig összeülnek, hogy elmondják egymásnak, mire jutottak aznap egy előre meghatározott kérdéssel kapcsolatban. A kérdés pedig nem egyszerű: miután már korábban mindannyiukat pappá szentelték, tisztasági és szegénységi fogadalmat tettek, most arról kell dönteniük, hogy a pápa kérésének engedelmeskedve egymástól földrajzilag távol eső helyeken folytassák-e szolgálatukat, vagy Rómában maradva, szorosabb összetartozásuk érdekében alárendeljék magukat egy regulának.
Esti beszélgetéseikben nagyon fontos, hogy ne csak egymás érveit, gondolatait hallgassák végig figyelmesen, hanem hogy valamennyien számoljanak be a folyamat során megélt érzéseikről is. Vitára csak azután kerülhet sor, ha már mindenkit meghallgattak. Nem sietnek. Ha nem haladnak a probléma megoldásával, akkor még intenzívebben imádkoznak. Azt keresik, hogy hol éreznek békét, örömöt, lendületet, erőt. Azért, hogy a lehető legszabadabb döntést hozhassák, azt kell elképzelniük, hogy ők maguk soha nem lesznek tagjai az alakuló közösségnek.
Ez a folyamat, melynek belső dinamikáját megismerjük, végül a jezsuita rend megalapításához vezet.
A jezsuita alapítók példája ma is segítségünkre lehet abban, hogy a közösség szempontjából fontos kérdésekben döntést tudjunk hozni.
Hogy is néz ki egy ilyen folyamat?
A sikeres döntés alapja, hogy világosan megfogalmazzuk a kérdést. Ezt követően a racionalitás talajáról indítva számba vesszük a kérdésre adható válaszokat és azok lehetséges következményeit. Minden felmerült érvet és ellenérvet mérlegelünk.
A legtöbb szervezetben mára már elfogadott ez a fajta hozzáállás a közös döntéshez.
Az viszont már egyáltalán nem általános, hogy a folyamat során előkerülő érzelmeket is meg lehet, sőt meg kell fogalmaznunk. Az érzelmek bevonásával ugyanis ingoványos talajra juthatunk: elakadások, konfliktusok bukkanhatnak fel. Viszont ha kizárjuk az érzelmeket, nem fogunk tudni a közösség tagjai számára elfogadható döntést hozni, ugyanis akár tudunk róla, akár nem, értelmünk sokszor ahhoz keres érvet, amit szívünk sugall. Ezért ész és szív együtt kell jelen legyen döntéseinkben.
Az első jezsuiták nem vitáztak. Mindenki elmondta az érveit, a többiek pedig meghallgatták. A meghallgatás, odafigyelés gyakorlása Ignác közössége számára nem volt idegen, hiszen akkor és azóta is az ignáci lelkigyakorlat folyamatosan azt kutatta, hogy mit akar Isten itt és most mondani, hova akar vezetni. Az elhatározás, hogy Isten akaratát keressük és Vele akarjuk végigjárni életünket, alapozza meg azt, hogy döntéseink ne csak racionálisak, vagy emocionálisak, hanem a Szentlélek által vezéreltek, spirituálisak is legyenek.
De hogyan ismerhetjük/ismerhetem fel, hogy mi Isten akarata? Ignác szerint ha megtanulok magamra és másokra odafigyelni, az elősegíti Isten szavának meghallását is.
A magamra való figyelés a testemnél kezdődik. Testünk ún. megmozdulásai útmutatóink lehetnek megkülönböztetésünk, döntéseink során. Eldöntjük, hogy mely megmozdulásainkat akarjuk követni, és melyeket nem. A magam megmozdulásait, megkülönböztetéseit viszem tovább közösségembe, vagyis először nekem kell megtalálnom, hogy szerintem mi lenne a közösségnek jó. Erre az egyéni folyamatra alapozva jöhet létre sikeres közösségi megkülönböztetés.
Ez a fajta hozzáállás nem alakul ki egyik pillanatról a másikra: időre és térre van szüksége. Gyakorolni kell, és ki kell munkálni hozzá egy megfelelő beszélgetéskultúrát, melyben minden vélemény egyformán teret kap.
A vezetőnek fontos szerepe van – ő ügyel arra, hogy az erősebb egyéniségek ne kerekedjenek felül, hogy legyen elég idő mindenki számára, hogy a hallottakat fejben és szívben is feldolgozza. Hasonlóan nagy a közösség tagjainak felelőssége is, mert ebben a folyamatban nem hallgathatnak: ki kell mondaniuk aggodalmaikat, reményeiket, érzelmeiket. Azzal, hogy megnyílnak, vállalják azt is, hogy sebezhetővé válnak.
A tagok felelőssége a megmutatkozás bátorságánál azonban nem ér véget. Képesnek kell lenniük ugyanis arra is, hogy előítélet nélkül odafigyeljenek a másikra. A közösségekben az egyéneknek és a csoportoknak egyaránt megvan a maguk előtörténete, ami gyakran akadályozza, egyes esetekben pedig szinte lehetetlenné teszi a másik befogadását. Ezeknek a gátaknak a feloldása csak nagy belső szabadsággal lehetséges.
Nincs esélye a megújulásnak ott, ahol már mindenki eleve mindent tud.
A szerző saját szervezési, vezetési tapasztalataira alapozva mintát ad egy döntési folyamathoz (egyházközségi hétvégi összejövetel), melyet követve közösségünkben mi is gyakorolhatjuk a meghallgatást, megkülönböztetést, döntést.
Na jó, de ha végigvittük ezt a folyamatot legalább biztosak lehetünk abban, hogy jó döntést hozunk?
Egyáltalán nem. Szerzőnk szerint nem szabad elfelejtenünk, hogy döntésünk így is emberi döntés marad, és az, hogy mennyire volt helyes, csak utólag derül ki.
Viszont ha a folyamatot mindenki megelégedésére szolgáló döntéssel tudjuk zárni, akkor nyugodtak lehetünk afelől, hogy a helyzetnek leginkább megfelelő döntésre jutottunk.
