Liturgia a digitális korban
A digitális eszközök, a közösségi média már a világjárványt megelőzően is jelen voltak az egyház életében, szerepük a pandémia hatására azonban jelentősen kiszélesedett, megerősödött.
Bartók Tibor SJ tanulmányában az egyház, és elsősorban a liturgia digitalizációjával kapcsolatos főbb kérdéseket vizsgálja a rendelkezésére álló külföldi szakirodalom alapján.
Míg korábban jól elkülönültek a digitális és valós, vagyis az online és offline dimenziók az egyes ember számára, mára ez a különbségtétel egyre inkább meghaladottá, a digitális bennszülöttek számára pedig szinte értelmezhetetlenné válik.
A szerző idézi Christopher Helland kanadai vallásszociológust, aki szerint abban az új világban, amit az online dimenzió ural, csak az úgynevezett “online religion” lesz életképes, míg az a fajta vallásosság, mely a digitális lehetőségekre csak mint alternatív pasztorális eszközökre tekint, el fog tűnni. E jóslat mögött a szociológusnak a korlátlan technikai fejlődésbe vetett bizalma mellett megjelenik egy újfajta emberkép is: a “digitális eszközeivel egybeforrt és képességeiben önmagát megsokszorozó úgynevezett cyborg” eszménye.
Erről és a világjárvány alatt az online térben megjelent liturgiáról is nagyon sokféle véleménnyel találkozhatunk az egyes szakembereknél.
A szentmisék, zsolozsmák és egyéb liturgikus alkalmak közvetítése számos kérdést vet fel.
Ilyen például, hogy vajon mennyire jó, ha a közösségi platformokon a szentmise csupán egy bejegyzés vagy ablak a profán hírek, képek, videók tengerében? Vajon nem lesz-e az összegyűlt videókból egy nagy szakrális vásártér, ahol fogyasztóként keresgélnek, válogatnak, minősítenek a “felhasználók”?
Bár, jegyzi meg a szerző, az internetes rajongók/követők az offline világban is megtalálhatók az egyházi, plébániai közegben.
A liturgikus szakemberek egyetértenek abban, hogy arra, hogy valódi spirituális módon kapcsolódjunk a szentmiséhez, csak élő miseközvetítés esetén van esély.
A pandémia idején a közvetítésekhez szükséges eszközök vagy a szaktudás hiánya egy idő után azt eredményezte, hogy a helyi közösségek szerényebb helyszínei helyett egyre inkább a püspöki székhelyekről vagy Rómából nézték a hívek a szertartásokat, s ezzel háttérbe szorult a szentmise helyi, közösségi, lakoma jellege. Felmerült az Eucharisztia áldozatának ünneplésében való részvétel számos kérdése, akadálya is.
A szerző a hagyományos formák elsőbbségét hirdetők mellett ismerteti olyan progresszív liturgiakutatók véleményét is, akik az internetes közösségeket “az alakot-testet öltő egyház – és következésképp a liturgia – valós helyeiként” jelölték meg, és a liturgia olyan lényegi dimenzióit mint a tér, idő, jelenlét, alárendelték a kapcsolódás fogalmának.
Az egyik alapvető kérdés, hogy mennyiben reprodukálható a liturgia testi-fizikai jelenléthez kötött valósága a virtuális térben? Bár egy 2002-es szentszéki dokumentum egyértelműen kimondja, hogy “nincsenek internetes szentségek”, de vajon végleges nemet jelent-e ez a homo digitalis korában? Vajon kiterjeszthető-e a fizikailag körülhatárolt liturgikus tér a kibertérbe?
Vannak kutatók, akik nem csak ezt tartják lehetségesnek, hanem a szakrális és digitális világot sok szempontból hasonlónak látják. Mindenütt jelen lévő és minden időt átfogó sajátosságaik által könnyen léphetnek interakcióba – mondják. Velük szemben állnak azok, akik szerint, ha létre is jön ilyen interakció, az ontológiai veszteséggel jár: a virtuális részvétel nem elég személyes, nem rendelkezik elegendő “ontológiai-jelenléti sűrűséggel”. A liturgikus idő kérdésével kapcsolatban a szerző idézi Gonzalo Guzmán chilei professzort, aki a liturgikus ünneplés egyidejűségét hangsúlyozva kizárja az aszinkronikus szentségi események lehetőségét, és Paolo Tomatis-t, aki egyenesen azt javasolja, hogy a liturgikus eseményeket az online közvetítésüket követően töröljék az internetről.
Sokfélék a vélemények a szentségek anyagi dimenziójának jelentőségével kapcsolatban is. Egyfelől jelen vannak azok a tendenciák, melyek egyre inkább relativizálják a véges dolgokban az isteni működés alapját, a fizikai-anyagi jelenlétet, ezekkel szemben azonban Bernd Irlenborn a kinyilatkoztatás logikája folyományának tekinti a test-anyag-jelenlét követelményeinek alapvető szükségességét. Lorenzo Voltolin szerint az imádsághoz a virtuális világban támogatást kaphatunk, de a liturgia teljesen más: „Ez utóbbi, ugyanis, a Feltámadt Úr szentségekben aktualizálódó jelenlétét kívánja meg, olyan valós jelenlétet [...], amely nem keverhető össze a valós jelenlét [online] percepciójával.”
Bernd Irlenborn arra is felhívja a figyelmet, hogy a testi-fizikai jelenlétnek nem csupán objektív módon meghatározható hatása van, hanem érzékelhető, szubjektív kisugárzással is rendelkezik, s ez utóbbi online közegben jelentősen lecsökken, szinte beleolvad az objektív, tárgyiasított test hatásába, ezért az internet világában a testi jelenlét csak jelentős veszteség árán reprodukálható.
A szentségek és azok liturgikus ünneplése eleve közvetítés Isten és az emberek között, mutat rá a szerző, és ezért mielőtt további közvetítőket, technikai megoldásokat vonnánk be – akár csak a liturgia valamely cselekményébe –, alapos körültekintésre van szükség.
“Nehéz elképzelni bármiféle liturgikus antropológiát az említett kommunikációs sajátosság nélkül. Ez a sajátosság nem zárja ki a liturgia és az újmédia közötti kapcsolat fejlődését. A homo digitalis azonban nem feledkezhet el arról, hogy Isten világába való egyéni és közösségi „kiterjesztésének”, liturgikus deifikációjának végső motorja, az isteni Pneuma nem azonosítható a digitális világ gépeit és felhasználóikat egy rendszerbe kapcsoló és önmagunkon túlra kiterjesztő elektromos és egyéb energiával.”
Bartók Tibor kiváló tanulmánya a Sapientiana 2022/2-es számában jelent meg, és teljes terjedelmében itt olvasható:
