2022. augusztus 31.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma egy új katekézissorozatot kezdünk: befejeztük az öregségről szóló katekéziseket, most pedig egy új sorozatot kezdünk, a megkülönböztetés témájáról. A megkülönböztetés fontos cselekvés, amely mindenkit érint, mert a döntések az élet lényegi részét képezik. Mérlegelünk, megítélünk, és döntést hozunk. Az ember választ egy ételt, egy ruhát, egy tanulmányi szakot, egy munkát, egy kapcsolatot. Mindezeken keresztül egy konkrét életterv valósul meg, és az Istennel való kapcsolatunk is ezekben a döntésekben tükröződik.
Az evangéliumban Jézus a hétköznapi életből vett képekkel beszél a megkülönböztetésről. Például beszél a halászokról, akik kiválogatják a jó halakat, és visszadobják a rosszakat; vagy a kereskedőről, aki a sok gyöngy közül ki tudja választani a legértékesebbet. Vagy arról az emberről, aki szántás közben rábukkan valamire, amiről kiderül, hogy kincs (vö. Mt 13,44–48).
E példák fényében a megkülönböztetés az értelem, a jártasság és az akarat gyakorlásaként jelenik meg, hogy megragadjuk a kedvező pillanatot: ezek a jó választás feltételei.
A jó választáshoz értelem, jártasság és akaraterő is szükséges.
De ára is van annak, hogy a megkülönböztető képesség hatékony legyen.
A halász, hogy mesterségét legjobb tudása szerint űzze, számol a fáradtsággal, a tengeren töltött hosszú éjszakákkal, majd a fogás egy részének eldobásával, elfogadva a haszon egy részének elvesztését azok kedvéért, akiknek a hasznot szánja. A gyöngykereskedő nem habozik minden pénzét elkölteni, hogy megvehesse azt a bizonyos gyöngyöt; és így tesz az az ember is, aki kincsre bukkant. Váratlan, nem tervezett helyzetek, amikor elengedhetetlen a meghozandó döntés fontosságának és sürgősségének felismerése. Mindenkinek meg kell hoznia a maga döntéseit; nincs senki, aki helyettünk döntene. Egy bizonyos ponton a felnőttek szabadon kérhetnek tanácsot, gondolkodhatnak, de a döntés a sajátjuk. Nem mondhatod, hogy „ezt elvesztettem, mert a férjem így döntött, a feleségem így döntött, a testvérem így döntött”: nem! Neked kell döntened, valamennyiünknek kell döntenünk, és ezért fontos, hogy tudjunk megkülönböztetni: ahhoz, hogy jól döntsünk, tudnunk kell helyes ítéletet alkotni.
Az evangélium a megkülönböztetés egy másik fontos aspektusára is utal: a megkülönböztetés az érzelmeket is érinti. Aki megtalálta a kincset, annak nem esik nehezére mindent eladni, olyan nagy az öröme (vö. Mt 13,44). A Máté evangélista által használt kifejezés egy egészen különleges örömre utal, amilyet semmilyen emberi valóság nem válthat ki; és csak nagyon kevés evangéliumi szövegben fordul elő, amelyek mind az Istennel való találkozásra utalnak. Ilyen a bölcsek öröme, amikor hosszú és fáradságos útjuk után újra megpillantják a csillagot (vö. Mt 2,10); ilyen az asszonyok öröme, akik az üres sírtól térnek vissza, miután hallották az angyal híradását Jézus feltámadásáról (vö. Mt 28,8). Ilyen azoknak az öröme, akik rátaláltak az Úrra. Ha meghozol egy jó döntést, egy helyes döntést, az végül mindig ilyen örömre vezet; talán az út során el kell szenvedned egy kis bizonytalanságot, gondolkodnod kell, keresned kell, de végül
a helyes döntés örömmel jutalmaz meg.
Az utolsó ítéleten Isten megítél bennünket, nagy megkülönböztetést véget közöttünk. A földműves, a halász és a kereskedő képei arra példák, ami a mennyek országában történik, egy olyan országban, amely az élet hétköznapi cselekedeteiben nyilvánul meg, melyek állásfoglalást kérnek tőlünk. Ezért olyan fontos a megkülönböztetés képessége: nagy döntések olyan körülmények között is születhetnek, amelyek első látásra másodlagosnak tűnnek, de végül döntőnek bizonyulnak. Gondoljunk például András és János első találkozására Jézussal, mely egy egyszerű kérdéssel indult: „Mester, hol laksz?” – „Gyertek, nézzétek meg” (vö. Jn 1,38–39) – mondja Jézus. Egy rövidke párbeszéd, de egy olyan változás kezdete, amely apránként egész életüket meghatározza. Az evangélista évek múlva is emlékszik arra a találkozásra, amely örökre megváltoztatta, emlékszik még az időpontra is: „Délután négy óra körül járhatott” (Jn 1,39). Ez az az óra, amikor az idő és az örökkévalóság találkoztak az ő életében. És
egy jó, helyes döntésben Isten akarata találkozik a mi akaratunkkal; jelenünk találkozik és az örökkévalósággal. A helyes döntés meghozatala, a megkülönböztetés útja után, ezt a találkozást jelenti: az idő találkozik az örökkévalósággal.
Ezért az ismeret, a tapasztalat, az érzelmek, az akarat – mind a megkülönböztetés nélkülözhetetlen elemei. E katekézisek során látni fogunk továbbiakat is, hasonlóan fontosakat.
A megkülönböztetés – mint mondtam – erőfeszítést igényel. A Biblia szerint nem találjuk magunk előtt szépen becsomagolva a megélendő életet: nem! Folyamatosan kell döntenünk róla, az adódó valóságoknak megfelelően. Isten arra hív, hogy mérlegeljünk és válasszunk: szabadnak teremtett, és azt akarja, hogy éljünk a szabadságunkkal. Ezért a megkülönböztetés kihívást jelent.
Gyakran volt már részünk ebben a tapasztalatban: választottunk valamit, ami jónak tűnt számunkra, de mégsem volt az. Vagy tudtuk, mi az igazán jó számunkra, de nem azt választottuk. Az ember, az állatokkal ellentétben, tévedhet, megteheti, hogy ne akarjon helyesen választani, és ezt a Biblia az első oldalaitól kezdve megmutatja. Isten pontos utasítást ad az embernek: ha élni akarsz, ha élvezni akarod az életet, ne feledd, hogy teremtmény vagy, hogy nem te vagy a jó és a rossz kritériuma, és hogy döntéseidnek következménye lesz rád, másokra és a világra nézve (vö. Ter 2,16–17); a földet pompás kertté vagy halálos sivataggá is teheted. Ez egy alapvető fontosságú tanítás: nem véletlen, hogy ez az első párbeszéd Isten és az ember között. A párbeszéd a következő:
az Úr adja a küldetést, ezt és ezt kell tenned; az embernek pedig minden lépésnél meg kell ítélnie, milyen döntést hozzon. A megkülönböztetés az elme, a szív mérlegelése, melyet minden döntés meghozatala előtt meg kell tennünk.
A megkülönböztetés fárasztó, de elengedhetetlen az élethez. Megköveteli, hogy ismerjem magam, hogy tudjam, mi jó nekem itt és most. Mindenekelőtt Istennel való gyermeki kapcsolatot kíván. Isten Atya, és nem hagy magunkra, mindig kész tanácsot adni, bátorítani, fogadni bennünket. De sosem kényszeríti ránk akaratát. Miért? Mert azt akarja, hogy szeressük, és ne féljünk tőle.
Isten azt is akarja, hogy ne rabszolgák, hanem gyermekek legyünk: szabad gyermekek. A szeretetet pedig csak szabadságban lehet megélni. Ahhoz, hogy megtanuljunk élni, meg kell tanulnunk szeretni, ehhez pedig megkülönböztetés szükséges:
mit tehetek most, hogyan döntsek ebben a választási helyzetben? Legyen ez a nagyobb szeretet, a szeretetben való nagyobb érettség jele! Kérjük a Szentlelket, hogy vezessen bennünket! Szólítsuk őt mindennap, különösen, amikor döntéseket kell hoznunk! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SchP
Forrás: Magyar Kurír
2022. szeptember 7.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk elmélkedésünket a megkülönböztetésről – ebben az időben minden szerdán a lelki megkülönböztetésről fogunk beszélni –, ehhez segítséget jelenthet, ha egy konkrét példára utalunk.
Az egyik legtanulságosabb tanúságot Loyolai Szent Ignác tárja elénk, életének egy meghatározó epizódjával. Ignác a csatában történt sebesülése után otthonában lábadozik. Unaloműzésként olvasnivalót kér. Szereti a lovagi történeteket, de sajnos csak a szentek élete található meg a házukban. Kissé kelletlenül nyugszik bele ebbe, de az olvasás során egy másik világot kezd felfedezni, egy olyan világot, amely meghódítja őt, és versenyre kel a lovagokéval. Lenyűgözi Szent Ferenc és Szent Domonkos alakja, felébred benne a vágy, hogy kövesse a példájukat. De mindeközben továbbra is bűvöletében tartja a lovagi világ is. Így tehát az eszmék váltakozását érzi magában – a lovagokról és a szentekről való eszmékét –, amelyek úgy tűnik, egyenlő értékűek egymással.
Ignác azonban kezd némi különbséget is észlelni. Önéletrajzában – harmadik személyben – így ír: „Amikor világi dolgokra gondolt” – és érthető, lovagias dolgokra –, „nagy örömet okozott neki, de utána szárazon és szomorúan érezte magát. De amikor arra gondolt, hogy Jeruzsálembe utazik, és csak gyógynövényeken él, és önmegtagadásokat végez, nemcsak akkor lelte örömét, amikor rájuk gondolt, hanem akkor is, amikor már abbahagyta.” (8. fejezet); megmaradtak benne az öröm nyomai.
Ebben a tapasztalatban mindenekelőtt két szempontra figyelhetünk fel. Az első az idő: vagyis a világi gondolatok kezdetben vonzóak, de aztán elvesztik fényüket, ürességet és elégedetlenséget hagynak maguk után; így hagynak ott, üresen. Ezzel ellentétben az Istenről szóló gondolatok először bizonyos ellenállást váltanak ki – „csak nem fogom elolvasni ezt az unalmas szöveget a szentekről” –, de amikor belefogunk, ismeretlen, hosszan tartó békét hoznak.
A második szempont pedig: a gondolatok végpontja. Elsőként nem látszik olyan egyértelműnek a helyzet. A megkülönböztető képesség fejlődésen megy keresztül: például nem elvont, általános módon fedezzük fel, hogy mi válik a javunkra, hanem életünk során. A megkülönböztetés szabályaiban, ennek az alapvető tapasztalatnak a gyümölcsében, Ignác egy fontos előfeltételt fektet le, amely segít megérteni ezt a folyamatot: „Azokat a személyeket, akik halálos bűnből halálos bűnbe esnek, az ellenség általában arra használja fel, hogy látszólagos örömök felajánlásával csábítsa őket.” – megnyugtatja őket, hogy minden rendben van –, érzéki gyönyörök és élvezetek elképzelésével tartja meg őket vétkeikben és bűneikben, és növeli ezeket bennük. A Szentlélek éppen ellenkező módszert alkalmaz ezekben az emberekben, bökdösi őket, és az és az értelmük segítségével felébreszti a lelkiismeretüket” (Lelkigyakorlatok, 314) De ez nem elegendő.
Van egy előtörténet, ami megelőzi a megkülönböztetőt, egy olyan előzmény, amit feltétlenül ismerni kell, mert a megkülönböztetés nem valamiféle jóslás vagy végzetszerűség keresése, vagy valami mesterséges dolog, mint például sorsvetés két lehetőség közül való választásra. A nagy kérdések már egy életszakasz megtétele után merülnek fel, és vissza kell erre a szakaszra térnünk, hogy megértsük, hogy mit is keresünk. Ha egy kicsit előrehaladunk az életünkben, akkor: „De miért ebbe az irányba megyek, mit keresek?”, és itt következik a megkülönböztetés ideje. Ignác, amikor sebesülten az apja házában találta magát, egyáltalán nem gondolt Istenre, vagy arra, hogyan változtassa meg a saját életét, nem. Első istentapasztalatát saját szívére hallgatva szerezte, ami különös fordulat elé állította: az első látásra vonzó dolgok kiábrándították, míg másokban, amelyek kevésbé voltak káprázatosak, tartós békére lelt. Nekünk is van ilyen tapasztalatunk; nagyon gyakran elkezdünk valamivel foglalkozni, mellette maradunk, de aztán csalódunk. Viszont, ha jótékonyságba fogunk, valami jót teszünk, egy jó gondolat ébred bennünk, akkor valami boldogságot érzünk, és ez a boldogság, valamiféle öröm, ez teljesen a mi saját élményünk. Ő, Ignác, úgy tapasztalta meg először Istent, hogy saját szívére hallgatott, ami furcsa fordulatot hozott számára. Ezt kell megtanulnunk: hallgassunk a saját szívünkre, értsük meg, hogy mi történik, milyen döntést kell hoznunk, meg kell ítélnünk az adott helyzetet, a saját szívünkre kell figyelnünk. Figyelünk a televízióra, a rádióra, a mobiltelefonra; szakértők vagyunk a figyelésben, de kérdezem: oda tudsz figyelni a szívedre? Megállsz, hogy megkérdezd: „Vajon hogy érzi magát a szívem? Elégedett, szomorú, keres valamit?” Ahhoz, hogy jó döntéseket hozz, a szívedre kell figyelned.
Ezért Ignác a továbbiakban a szentek életének olvasását javasolja, mert ezek Isten stílusát mutatják meg elbeszélések által, érthető módon, a tőlünk nem nagyon eltérő emberek életében, hiszen a szentek húsból és vérből valók, mint mi. Az ő cselekedeteik a mieinket szólítják fel, és segítenek megérteni a jelentésüket.
Az Ignác kétfajta érzésének abban a híres epizódjában, egyrészt amikor a lovagokról, másrészt pedig a szentek életéről olvasott, a megkülönböztetés egy másik fontos aspektusát ismerhetjük fel, amelyről a múltkor már beszéltünk. Az élet történéseiben látszólagos véletlenszerűség van: mintha minden egy banális szerencsétlenségből fakadna – nem voltak lovagokról szóló könyvek, csak szentek élete. Egy szerencsétlenség, amely mégis tartogat egy lehetséges fordulópontot. Ignác csak egy idő után veszi észre ezt, és ekkor minden figyelmét ennek szenteli. Jól figyelj: Isten előre nem tervezhető eseményeken keresztül működik, amelyek véletlenül történnek, véletlenül ez történt velem, és véletlenül találkoztam ezzel az emberrel, véletlenül láttam ezt a filmet. Nem volt eltervezve, de Isten munkálkodik előre nem tervezhető események és balszerencsés helyzetek által is: „Sétálnom kellett volna, és baj volt a lábammal, nem tudtam…”. Baleset: mit mond neked ezzel Isten? Mit üzen ott neked az élet? Láthattuk ezt Máté evangéliumának egyik szakaszában is: egy szántóföldet művelő ember véletlenül elásott kincsre bukkan. Teljesen váratlan helyzet. De az a fontos, hogy felismerje ezt élete szerencsés fordulópontjaként, és ennek megfelelően döntsön: mindent elad, és megveszi azt a mezőt. (vö. 13,44) Adok egy tanácsot: kerüld a váratlan dolgokat. Ha valaki azt mondja neked: „De én nem erre számítottam.” Az élet szól hozzád, az Úr szól hozzád, vagy az ördög? Valaki. Azt kell megvizsgálni, hogyan reagálok, amikor váratlan dolgokkal szembesülök. Csendben voltam otthon, és „Bumm!” – megérkezik az anyósom; hát te hogyan reagálsz az anyósodra? Szeretet, vagy valami más van benned? Gyakorolnunk kell a megkülönböztetést. Vidáman dolgoztam az irodában, és odajön egy munkatárs, aki elmondja, hogy pénzre van szüksége: hogyan reagálsz? Nézzük meg, mi történik, amikor olyan dolgokat tapasztalunk, amikre nem számítottunk, és ott megtanulhatjuk megismerni a szívünket, miként változik.
A belátás segít felismerni azokat a jeleket, amelyekkel az Úr a váratlan, sőt kellemetlen helyzetekben is tudatára ébred, ahogy Ignác lábsérülése volt. Életet megváltoztató találkozás fakadhat belőlük, mindörökre, akárcsak Ignác esetében. Felmerülhet valami, amitől jobb lesz az út során, vagy ami még rosszabb, nem tudom, de légy óvatos; a legszebb szálat a váratlanság adja nekünk: „Hogyan viselkedjek ennek fényében?” Az Úr segítsen bennünket, hogy meghalljuk szívünket, és lássuk, mikor cselekszik Ő és mikor nem ő, hanem valami más.
______________________________________________________________
Külön üdvözlet
Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen a Dániából, Máltáról, Dél-Szudánból, Nigériából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Mindnyájatokra és családotokra kérem a Szentlélek bölcsességet, örömöt és békét hordozó ajándékait. Isten áldjon benneteket!
_________________________________
A Szentatya szavainak összefoglalása
Kedves testvéreim! Folyamatos katekézisünkben a megkülönböztetésről, az életünk értelmével és irányával kapcsolatos helyes döntések meghozatalának folyamatában, most Loyolai Szent Ignác tanúságtételét vesszük figyelembe. Fiatal katonaként Ignác súlyosan megsebesült a csatában. Hosszú lábadozása alatt képtelen volt elolvasni kedvenc lovagiasságról és hősi tettekről szóló regényeit. Az egyetlen kéznél lévő könyv a szentek élete volt. Ezeket olvasva, először vonakodva, Ignác ráébredt, hogy a szentek történetei maradandó örömet és boldogságot szereznek neki, míg a többi történet végképp szárazon és üresen hagyta. Ebből a belátásból származik az ima és a megkülönböztetés módszere, amelyet Ignác hagyott ránk ünnepelt lelkigyakorlatai során. Ott arról beszél, hogy fontos különbséget tenni a világi és a szellemi gondolatok között, ez utóbbiakat művelni, és hagyni, hogy Isten kegyelméből érlelődjenek a szívünkben. Idővel tehát az imában felismerjük azokat a gyakran váratlan jeleket, amelyekkel Isten megismerteti magát velünk, megtérésre vezet, és megmutatja életünkre vonatkozó akaratát.
Forrás: kattima.hu
2022. szeptember 28.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk katekéziseinket a megkülönböztetés témájában – mert a megkülönböztetés témája nagyon fontos ahhoz, hogy tudjuk, mi történik bennünk, hogy tudjunk érzéseinkről és elképzeléseinkről. Meg kell különböztetnünk őket, hogy honnan származnak, hová vezetnek, milyen döntésekre – és ma ennek az első alkotóelemére összpontosítunk, amely az imádság. A megkülönböztetéshez szükséges légkört az imádság állapotában találjuk meg.
Az ima nélkülözhetetlen segítség a lelki megkülönböztetéshez, különösen akkor, ha az érzelmi vetületet is érinti, és lehetővé teszi számunkra, hogy egyszerűen és bensőségesen szólítsuk meg Istent, ahogy az ember egy barátjához beszél. Ez azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan lépjünk túl a gondolatokon azért, hogy az Úr bizalmába kerüljünk, szeretetteljes közvetlenséggel. A szentek életének titka az Istennel való egyre közelibb ismeretség és bizalom, amely által mind könnyebben felismerik, hogy mi kedves neki. A valódi imádság az Istennel való ismeretség és bizalom. Nem papagájként imákat mondunk, bla, bla, bla, nem. Az igazi ima közvetlen, és az Úr iránti szeretettel teli. Ez az ismerősség legyőzi a félelmet vagy az abban való kételyt, hogy az Ő akarata nem a javunkra szolgál, ami a gondolatainkon néha átfutó kísértés, és nyugtalanná és bizonytalanná tesz, sőt megkeseríti a szívünket.
A megkülönböztetés nem tart igényt teljes bizonyosságra, nem vegytiszta módszer, nem követel abszolút bizonyosságot, mert az életről szól, és az élet nem mindig logikus, sok olyan oldala van, ami nem zárható be egy bizonyos kategóriába. Szeretnénk pontosan tudni, mit kell tennünk, de még ha ez meg is történik, nem mindig cselekszünk ennek megfelelően. Hányszor éltük át mi is azt az élményt, amit Pál apostol ír le, aki azt mondja: „Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok.” (Róm 7:19) Nem csupán ész vagyunk, nem vagyunk gépek, nem elég, ha végrehajtási utasításokat kapunk. Az Úr melletti döntésnek az akadályai éppúgy, mint a segítői, elsősorban érzelmiek, a szívből eredők.
Jelentős, hogy az első csoda, amelyet Jézus tett Márk evangéliumában, egy ördögűzés. (vö. 1:21-28) A Kafarnaumi zsinagógában megszabadít egy embert az ördögtől, megszabadítva őt attól a hamis istenképtől, amelyet a Sátán a kezdetektől sugall: hogy Isten nem akarja a boldogságunkat. Az Evangéliumnak abban a szakaszában a megszállott ember tudja, hogy Jézus Isten, de ez nem indítja arra, hogy higgyen szabadításában, hanem azt mondja: „A vesztünkre jöttél.” (24. v.)
Sokan, még a keresztények is, ugyanezt gondolják: lehet, hogy Jézus Isten Fia, de kételkednek abban, hogy a boldogságunkat akarja; sőt, egyesek attól tartanak, hogy az ő javaslatának komolyan vétele, amit Jézus javasol nekünk, az életünk tönkretételét, vágyaink, legerősebb törekvéseink tönkretételét jelenti. Ezek a gondolatok olykor felvillannak bennünk: hogy Isten túl sokat kér tőlünk, attól tartunk, hogy Isten túl sokat kér tőlünk, hogy nem szeret minket igazán. Ehelyett az első találkozásunkkor azt láttuk, hogy az Úrral való kapcsolat jele az öröm. Amikor imádságban találkozom az Úrral, örömtelivé válok. Mindannyian örömtelivé válunk, és ez gyönyörű. A szomorúság vagy a félelem viszont az Istentől való távollét jele: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat.” – mondja Jézus a gazdag ifjúnak. (Mt 19:17) Ennek a fiatalembernek sajnos bizonyos akadályok megakadályozták, hogy megvalósítsa szívének azt a vágyát, hogy közelebbről kövesse a „jó tanárt.” Érdeklődő, vállalkozó szellemű fiatalember volt, ő kezdeményezte, hogy találkozzon Jézussal, de érzelmei nagyon megosztottak voltak, számára a gazdagság túlságosan fontos volt. Jézus nem kényszeríti rá, hogy döntsön, de a szöveg megjegyzi, hogy a fiatalember „szomorúan” fordul el Jézustól. (22. v.) Azok, akik elfordulnak az Úrtól, soha nem boldogok, még akkor sem, ha bőséges javaik és lehetőségeik vannak. Jézus soha nem kényszerít rá, hogy kövesd Őt, soha. Jézus tudatja veled az akaratát, teljes szívével megismertet a dolgokkal, de meghagyja a szabadságodat. Ez a legszebb a Jézussal való imádkozásban: az a szabadság, amelyet meghagy neked. Másrészt, amikor elhatároljuk magunkat az Úrtól, valami szomorú, valami csúnya marad a szívünkben.
Nem könnyű felismerni, mi történik bennünk, mert a látszat megtévesztő, de az Istennel való ismerkedés gyengéden feloldhatja a kétségeket és a félelmeket, egyre fogékonyabbá téve életünket az Ő „szelíd fényére”, Szent John Henry Newman gyönyörű kifejezése szerint. A szentek visszatükröződő fénnyel ragyognak, és napjaik egyszerű gesztusaival megmutatják Isten szeretetteljes jelenlétét, aki lehetővé teszi a lehetetlent. Azt mondják, hogy két házastárs, akik oly sokáig éltek együtt, és szeretik egymást, végül hasonlóvá válnak egymáshoz. Valami ilyesmit mondhatunk el az érzelmektől áthatott imádságról is: fokozatosan, de hatékonyan képessé tesz bennünket arra, hogy felismerjük a természetszerűségen keresztül, mint lényünk mélyéről fakadót, hogy mi számít igazán. Imádságban lenni nem azt jelenti, hogy szavakat mondogatok, nem: imádkozni azt jelenti, hogy megnyitom a szívemet Jézus felé, közeledek Jézushoz, engedem, hogy Jézus belépjen a szívembe, és érezzem a jelenlétét. Ott meg tudjuk különböztetni, hogy mikor Jézuséi, és mikor a miénk a gondolataink, hogy ezek oly sokszor messze vannak Jézus akaratától.
Kérjük ezt a kegyelmet: éljünk baráti kapcsolatban az Úrral, ahogy a barát beszél a barátjával. (vö. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 53) Ismertem egy idős szerzetes testvért, aki egy bentlakásos iskola portása volt, és amikor csak tehette, odament a kápolnához, megnézte az oltárt, és azt mondta: „Helló!”, mert közel állt Jézushoz. Nem kellett azt mondania, bla bla bla, nem: „Helló, közel vagyok hozzád, te pedig közel állsz hozzám.” Ezt a kapcsolatot kell megteremtenünk az imádkozásban: közelséget, érzelmi közelséget, testvéri közelséget Jézussal. Egy mosoly, egy egyszerű gesztus, és nem a szívet el nem érő szavak felolvasása. Ahogy mondom, úgy beszéljetek Jézussal, mint barát a baráttal. Ezt a kegyelmet kell kérnünk egymás számára: Jézust a barátunknak tekintsük, a legnagyobb, hűséges barátunknak, aki nem zsarol, aki mindenekelőtt soha nem hagy el bennünket, még akkor sem, ha elfordulunk Tőle. Szívünk ajtajában marad. „Nem, veled nem akarok tudni semmiről” – mondjuk. Ő csendben marad, mellettünk marad, a szívünk közelében, mert Ő mindig hűséges. Folytassuk ilyen imával, mondjuk a „Ciao” imát, az Urat teljes szívünkkel köszöntve, a szeretet imáját, a közelség imáját, kevés szóval, de tettekkel és jó cselekedetekkel. Köszönöm.
______________________________________________________________
Különleges üdvözlések
Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen a Dániából, Ghánából, a Fülöp-szigetekről, Kanadából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Szívélyesen köszöntöm a jelenlévő számos diákcsoportot, különösen a Pápai Észak-Amerikai Főiskola diakóniai osztályát és családjaikat. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon benneteket!
Tisztelettel köszöntöm az olaszul beszélő zarándokokat. Külön köszöntöm Parete és Battipaglia híveit, remélve, hogy mindnyájuk elköteleződése által a plébániai közösségeik vallásos lelkesedése növekedni fog.
Most egy gondolat az oly nagyon szenvedő, meggyötört Ukrajnáról, hogy szegényeket oly kegyetlen megpróbáltatások érték. Ma reggel beszélhettem Krajewski bíborossal, aki éppen hazafelé tartott Ukrajnából, és szörnyű dolgokról számolt be. Gondoljunk Ukrajnára, és imádkozzunk ezért a meggyötört népért.
Végül szokás szerint a gondolataim a fiatalok, betegek, idősek és a fiatal házasok felé fordulnak. A holnapi ünnep Mihály, Gábriel és Rafael arkangyalok ünnepe, indítsa el mindenkiben az Isten terveihez való őszinte ragaszkodást. Ismerd fel, és kövesd belső Mestered hangját, aki a lelkiismereted mélyén szól. Imádkozunk a Vatikáni Csendőr Hadtestért is, amelynek Szent Mihály arkangyal a védőszentje, és a holnapi nap után ünnepli őt. Kövessék mindig a szent arkangyal példáját, és az Úr áldja meg őket minden jóért, amit tesznek.
Áldásomat adom mindnyájatoknak.
______________________________________________
A Szentatya szavainak összefoglalása
Kedves testvéreim! Folyamatos katekézisünkben a megkülönböztetésről, az életünk Istentől kapott értelmével és irányával kapcsolatos helyes döntések meghozatalának folyamatában, most az ima fontosságáról gondolkodunk. Az ima soha nem pusztán intellektuális gyakorlat; a szívet és az érzelmeket is leköti. Az imádság által elmélyítjük az Úrral való barátságunkat; növekszik a bizalmunk, amikor ráébredünk, hogy ha megértjük és befogadjuk szent akaratát, akkor találjuk meg igazi boldogságunkat. A lelki élet egyik nagy kísértése az a félelem, hogy az Isten akaratához való hűség elszomorít vagy beteljesületlenné tehet bennünket. Az ima segít leküzdeni az ilyen alaptalan félelmeket, és ehelyett mély lelki örömöt szerez, még a megpróbáltatások és szenvedések közepette is. Az ima gyümölcseként a megkülönböztetés érzékennyé tesz bennünket Isten „kedves fénye” iránt, megvilágítja elménket és felmelegíti a szívünket. Napról napra közelebb kerülve az Úrhoz, egy bizonyos „természetszerűség” révén egyre jobban felismerjük életünkre vonatkozó akaratát, és ebben az akaratban megtaláljuk békénket és hiteles beteljesülésünket.
Forrás: kattima.hu
2022. október 5.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytassuk a megkülönböztetés témájának vizsgálatát. Legutóbb az Isten iránti ismeretként és bizalomként értelmezett imát vizsgáltuk, mint ennek nélkülözhetetlen elemét. Imádság, nem papagájként. Nem: az imádság, mint Istennel való közösség és bizalom iránta; az Atya gyermekeinek szívből jövő imája. Ezt láttuk a legutóbbi katekézisben. Ma mintegy kiegészítésképpen hangsúlyozni szeretném, hogy a jó megkülönböztetéshez önismeretre is szükség van. Önismeret. Nos, ez nem könnyű! Valójában emberi képességeinket érinti: az emlékezetet, az értelmet, az akaratot, az érzelmeket. Gyakran azért nem tudjuk, hogyan kell megkülönböztetni, mert nem ismerjük eléggé önmagunkat, és így nem tudjuk, mit is akarunk valójában. Sokszor hallottad már: „De az a személy miért nem rendezi az életét? Soha nem tudta, mit akar…” Vannak emberek, akik… Aztán igen, az élete így megy, mert még ő sem tudja, hogy mit akar. Anélkül, hogy eljutnánk ehhez a szélsőséghez, velünk is megesik, hogy nem tudjuk egyértelműen, mit akarunk, nem ismerjük jól magunkat.
A lelki kétségek és hivatásbeli válságok háttere nem ritkán az elégtelen párbeszéd a vallási élet és emberi, értelmi és érzelmi dimenziónk között. Egy lelkiséggel foglalkozó író megjegyezte, hogy a megkülönböztetés témájában milyen sok nehézség ered más jellegű problémákból, amelyeket fel kell ismerni és fel kell tárni. Ez a szerző így ír: „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a valódi megkülönböztetés (és az imádságban való valódi növekedés) legnagyobb akadálya nem Isten felfoghatatlan természete, hanem az a tény, hogy nem ismerjük eléggé, és nem is akarjuk megismerni önmagunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Szinte mindannyian álarc mögé bújunk, nemcsak mások előtt, hanem akkor is, ha tükörbe nézünk” (TH. GREEN, Weeds among the Wheat , 1992). Mindannyiunkban megvan az a kísértés, hogy álarcot viseljünk, még saját magunk előtt is.
Isten jelenlétének elfeledése életünkben együtt jár az önmagunkról való tudatlansággal – Isten figyelmen kívül hagyásával és önmagunk figyelmen kívül hagyásával – személyiségjegyeink és legmélyebb vágyaink tudomásul nem vételével.
Önmagunk megismerése nem nehéz, de fáradságos: a lélek türelmes vizsgálatára van hozzá szükség. Megköveteli azt a képességet, hogy megálljunk, „kikapcsoljuk az robotpilótát”, hogy tudatosítsuk cselekvésmódunkat, a bennünk lakozó érzéseket, a minket körülvevő, és gyakran öntudatlanul visszatérő gondolatokat. Ehhez az is szükséges, hogy különbséget tegyünk az érzelmek és a lelki képességek között. Az „úgy érzem” nem azonos a „meg vagyok róla győződve” -vel; „Úgy érzem” nem ugyanaz, mint „akarom”. Ezáltal felismerjük, hogy önmagunkról és a valóságról alkotott képünk időnként kissé torz. Ez a felismerés kegyelem! Valóban, nagyon gyakran megtörténhet, hogy a valósággal kapcsolatos, múltbeli tapasztalatokon alapuló téves meggyőződéseink erősen befolyásolnak bennünket, korlátozva azt a szabadságunkat, hogy az életünkben valóban fontos dolgokra törekedjünk.
Az informatika korszakát élve tudjuk, mennyire fontos a jelszó ismerete ahhoz, hogy bekerüljünk a legszemélyesebb és legértékesebb információkat tároló programokba. De a lelki életnek is megvannak a maga „jelszavai”: vannak olyan szavak, amelyek megérintik a szívet, mert arra utalnak, amire mi a legérzékenyebbek vagyunk. A kísértő, vagyis az ördög jól ismeri ezeket a jelszavakat, és fontos, hogy mi is ismerjük őket, nehogy ott találjuk magunkat, ahol nem szeretnénk lenni. A kísértés nem feltétlenül rossz dolgokat sugall, hanem gyakran véletlenszerűeket, amelyeket túlzottan fontosnak mutat. Ily módon hipnotizál minket az ezen dolgok által keltett vonzalommal, amelyek szépnek mutatkoznak, de csalókák, nem tudják beváltani az ígéretüket, ezért vég ürességet és szomorúságot hagynak bennünk. Az üresség és a szomorúság érzése annak a jele, hogy téves útra léptünk, amely félrevezetett bennünket. Lehetnek például végzettség, karrier, kapcsolatok, csupa önmagában dicséretes dolog, amelyek iránt azonban, ha nem vagyunk szabadok, azt kockáztatjuk, hogy irreális elvárásokat táplálunk magunkban, például, hogy megerősítse az értékünk. Például, ha egy tanulmányra vállalkozol, akkor csak önmagadat akarod népszerűsíteni, a saját érdekeid szolgálatában, vagy a közösséget is szolgálni akarod? Ebben meglátszik mindannyiunk törekvése. Ebből a félreértésből gyakran a legnagyobb szenvedés fakad, mert ezek egyike sem biztosíthatja a méltóságunkat.
Ezért, kedves testvéreim, fontos, hogy ismerjük önmagunkat, ismerjük a szívünk hívószavait, hogy mire vagyunk a legérzékenyebbek, hogy megvédjük magunkat azoktól, akik meggyőző szavakkal jelentkeznek azért, hogy manipuláljanak bennünket, de felismerjük azt is, hogy mi az igazán fontos számunkra, megkülönböztetve azt a jelenlegi divatoktól vagy kirívó, felszínes szlogenektől. Sokszor megérinti a szívünket, ami egy televíziós műsorban valamilyen reklámban elhangzik, és elveszi a szabad döntésünket. Legyünk óvatosak ezzel: szabad vagyok, vagy engedem, hogy pillanatnyi érzések vagy provokációk befolyásoljanak?
Ebben segít a lelkiismeret vizsgálata, de nem a lelkiismeret-vizsgálatról beszélek, amelyet mindannyian végzünk gyónás előtt, ami így szól: „Vétkeztem ebben, abban…”. Nem. A napi általános lelkiismeret-vizsgálatra gondolok: mi történt a szívemben ma? „Sok minden történt…” Mik? Miért? Milyen nyomokat hagytak a szívemben? A lelkiismeretvizsgálat elvégzése, vagyis az a jó szokás, hogy nyugodtan újra gondoljuk, hogy mi történik a napunkban, megtanít észrevenni, hogy értékeléseinkben és döntéseinkben mit tekintünk a legfontosabbnak, mit és miért keresünk, és végül mit találunk. Mindenekelőtt megtanít felismerni, mivel van telve a szívünk. Mitől lakott jól a szívem? Mert csak az Úr erősítheti meg, hogy mennyit érünk. Nap mint nap ezt mondja nekünk a keresztről: azért halt meg értünk, hogy megmutassa, mennyire értékesek vagyunk az ő szemében. Nincs akadály vagy kudarc, ami gyengéd ölelését megakadályozhatná. A lelkiismeret vizsgálata nagy segítség, mert ezáltal látjuk, hogy a szívünk nem egy olyan út, amelyen minden a tudomásunk nélkül halad el. Nem. Meglátjuk: mivel telt a napunk? Mi történt? Mi késztetett reagálásra? Mi szomorított el? Mitől lettem boldog? Mi volt helytelen, ártottam-e másoknak? Meglátjuk az érzéseink által megtett utat, a nyomait a szívemben a nap folyamán. Ne feledd! A minap az imádságról beszélgettünk; ma az öntudatról szólunk.
Az ima és az önismeret lehetővé teszi, hogy egyre szabadabbak legyünk. Ez a szabaddá válás! Ezek a keresztény lét alapelemei, értékes elemek az embernek ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket az életben. Köszönöm.
______________________________________
Különleges üdvözlések
Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen az Angliából, Skóciából, Norvégiából, Svédországból, Ausztráliából, Indiából, Vietnamból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Külön köszöntöm a Pápai Beda Főiskola új szeminaristáit és az angliai Katolikus Papok Szövetségét. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon!
__________________________
A Szentatya szavainak összefoglalása
Kedves testvéreim! A lelki megkülönböztetésről szóló folyamatos katekézis sorozatunk folytatásában az imádság fejlődésének alapvető fontosságát vettük figyelembe. Ma az ima fontos kiegészítéseként az önismeret növekedésének szükségességét vizsgáljuk. Önmagunk megismerése nem könnyű; őszinteséget és a szívünk mélyére való türelmes leszállást igényel. Az önismeret maga is Isten kegyelmének gyümölcse, amely arra késztet bennünket, hogy feladjuk illúzióinkat, megértsük, kik is vagyunk valójában, és elfogadjuk a számunkra valódi boldogságot hozó dolgokat. Valójában megtanuljuk azokat, a legmélyebb énünk felé kaput nyitó „jelszavakat”, és azokat az utakat, amelyek elvezethetnek bennünket a tartós lelki örömhöz és beteljesüléshez, engedelmeskedve Isten kegyelmes akaratának. Az önmagunkba való imádságos betekintéshez, és így a hiteles megkülönböztetéshez nagy segítség az éjszakai lelkiismeret-vizsgálat hagyományos gyakorlata. A napi ima és önismeret által könnyebben felismerjük az Úr életünkre vonatkozó tervét, és jobban értékeljük méltóságunkat és szabadságunkat a mi mennyei Atyánk szeretett gyermekeiként.
Forrás: kattima.hu
2022. október 12.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ezekben a megkülönböztetésről szóló katekézisekben a megkülönböztetés elemeit tekintjük át. Az első két elem, az ima és az önismeret, vagyis az imádkozás és önmagunk megismerése után ma egy újabb nélkülözhetetlen, úgymond „összetevőről” szeretnék beszélni: a vágyról. A megkülönböztetés valójában a keresés egyik formája, és a keresés mindig valami bennünk lévő hiányból ered, amit valahogy mégis tudunk, amit megérzünk.
Miféle tudás ez? A lelki tanítók a „vágy” kifejezést használják, ami alapjában véve a teljességre való vágyakozás, amely sohasem talál teljes beteljesülésre, és Isten bennünk való jelenlétének a jele. A vágy nem pillanatnyi vágy, nem. Az olasz szó, a desiderio egy nagyon szép latin kifejezésből származik, ez különös: de-sidus , szó szerint „a csillag hiánya.” A vágy a vezércsillag hiánya, az életútra terelő viszonyítási pont hiánya; szenvedést, hiányt idéz elő, és egyben feszültséget az általunk hiányolt jó eléréséért. A vágy tehát az iránytű annak megértéséhez, hogy hol vagyok és hová tartok, vagy még inkább annak megértéséhez, hogy mozdulatlan vagyok-e vagy mozgok; akiben soha nem él a vágy, az statikus, esetleg beteg, majdhogynem halott. Ez az az iránytű, amely megmutatja, hogy mozgok-e vagy mozdulatlanul állok. Hogyan lehet felismerni ezt?
Gondoljunk csak bele, az őszinte vágy képes mélyen megérinteni lényünk húrjait, éppen ezért nem oltják ki a nehézségek vagy kudarcok. Olyan ez, mint amikor szomjasak vagyunk: ha nem találunk innivalót, nem adjuk fel; éppen ellenkezőleg, a vágyakozás egyre inkább foglalkoztatja gondolatainkat és tetteinket, egészen addig, amíg szinte megszállottan készek nem leszünk bármilyen áldozatot hozni annak elfojtása érdekében. Az akadályok és kudarcok nem fojtják el a vágyat, hanem éppen ellenkezőleg, még élőbbé teszik azt bennünk.
Ellentétben a pillanatnyi sóvárgással vagy érzelmekkel, a vágy az idő múltával megmarad, akár hosszú ideig is, és megvalósulásra törekszik. Ha például egy fiatalember orvos szeretne lenni, akkor életének több évén át tartó tanulmányokat és munkát kell végeznie, és ebből következően korlátokat kell kijelölnie, azt kell mondania, hogy „nem”, „nem”-et kell mondania, mindenekelőtt más tanulmányokra, de az esetleges kitérőkre és figyelemelterelésekre is, különösen a legintenzívebb tanulmányi időszakokban. A vágy azonban, hogy az élete ebbe az irányba haladjon és ezt a célt elérje – például orvos legyen – képessé teszi arra, hogy leküzdje ezeket a nehézségeket. A vágy erőssé tesz, bátorrá tesz, előrelépésre indít, mert el akarod érni: „Én vágyom erre.”
Valójában egy cél akkor válik széppé és könnyebben elérhetővé, ha vonzó. Ahogy néhányan mondták, „annál, hogy jók legyünk, sokkal fontosabb az a vágy, hogy jóvá váljunk”. Jónak lenni vonzó dolog, mindannyian jók akarunk lenni, de megvan-e bennünk a vágy, hogy jókká váljunk?
Feltűnő, hogy Jézus, mielőtt csodát tesz, gyakran megkérdezi az embert a vágyáról: „Meg akarsz gyógyulni?” Időnként ez a kérdés helytelennek tűnik, egyértelmű, hogy az illető beteg! Például, amikor a Bethesda medencéjében találkozik a bénával, aki már sok éven át ott volt, és soha nem tudta megragadni a megfelelő pillanatot, hogy vízbe szálljon, Jézus megkérdezi tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” (Jn 5,6) De hogyan? A valóságban a bénult válasza a gyógyítással szembeni furcsa ellenállások sorozatát tárja fel, amelyek nem csak rá vonatkoznak. Jézus kérdése arra szólított fel, hogy világosságot hozzon a szívébe, hogy üdvözölje a lehetséges előrelépést: ne tekintsen többé önmagára és saját életére „bénultként”, aki mások szállítására van utalva. De úgy tűnik, hogy az ágyon fekvő férfi nincs annyira meggyőződve erről. Ha párbeszédet folytatunk az Úrral, megtanuljuk megérteni, mit is akarunk igazán az élettől. Ez a bénult a tipikus példája azoknak, akik azt mondják: „Igen, igen, akarom, akarom, akarom”, de aztán „nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, csinálj bármit." A tenni akarás álomképpé válik, aminek az érdekében az ember nem tesz lépéseket. Ők azok, akik akarnak is meg nem is. Ez rossz, mint az a harmincnyolc éve ott lévő beteg ember, aki mindig csak morog; „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” – panaszkodik és siránkozik. De vigyázz, mert a panaszok mérgek a lélek számára, mérgek az élet számára, mert megakadályozzák, hogy nőjön bennünk a vágy a továbblépésre. Óvakodj a panaszkodástól. Amikor a családban panaszkodunk, a házaspár egyike panaszkodik a másikra, a gyerekek az apjukra, a papok a püspökre, vagy a püspökök sok más dologra… Nem, ha azon kapod magad, hogy morgolódsz, vigyázz, az szinte bűn, mert lefékezi a vágy növekedését.
Gyakran valójában a vágy tesz különbséget egy sikeres, következetes és tartós célkitűzés, illetve a több ezer kívánság és jó szándék között, amelyekkel, ahogy mondani szokás, „a pokolba vezető út ki van kikövezve”: „Igen, szeretném, szeretném, szeretném…”, de nem teszel semmit. Ez a korszak, amelyben élünk, a választás maximális szabadságát látszik hirdetni, ugyanakkor elsorvasztja a vágyat, az ember folyamatosan leginkább a pillanatnyi vágyra redukálódó megelégedettséget akar. Vigyáznunk kell, nehogy elsorvadjon a vágyunk. Ezer javaslat, terv, lehetőség bombáz bennünket, amelyek azt kockáztatják, hogy elvonják a figyelmünket, és nem hagyják, hogy nyugodtan felmérjük, mit is akarunk valójában. Sokszor, sokszor találkozunk azzal, hogy az emberek, például a fiatalokra gondolunk, kezükben a telefonjukkal, nézzük… „De abbahagyod a gondolkodást?” - „Nem.” Mindig kifelé, a másik felé fordulva. A vágy nem nőhet így, a pillanatban élsz, jóllakottan a pillanatban, és a vágy nem növekszik.
Sokan szenvednek azért, mert nem tudják, mit akarnak az életüktől, sokan közülük; valószínűleg soha nem kerültek kapcsolatba legmélyebb vágyukkal, soha nem tudták: „Mit akarsz az életedtől?” – „Nem tudom.” Ebből adódik annak a veszélye, hogy az ember a különféle próbálkozások és célszerűségek között múlatja létét, soha nem jut el sehova, és elpazarolja az értékes lehetőségeket. Így bizonyos változtatások, bár elméletben kívánatosak, soha nem valósulnak meg, amikor lehetőség adódik, hiányzik az erős vágy, hogy valamit folytassunk.
Ha az Úr például ma feltenné bármelyikünknek azt a kérdést, amit a jerikói vak embernek: „Mit tegyek veled?” (Mk 10:51) – gondoljunk arra, hogy az Úr ma ezt kérdezi mindannyiunktól: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” - hogyan válaszolnánk? Talán végre megkérhetnénk, hogy segítsen megismerni legmélyebb vágyunkat, amit maga Isten helyezett a szívünkbe: „Uram, add, hogy felismerjem a vágyaimat, legyek vágyteljes nő vagy férfi”; talán az Úr erőt ad ennek megvalósításához. Hatalmas kegyelem ez, az összes többi alapja: hogy meg tudjuk engedni, hogy az Úr, mint az evangéliumban, csodákat tegyen értünk: „Adj nekünk vágyat, Uram, és növeld bennünk.”
Mert ő is nagyon vágyik ránk: hogy részesedjünk életének teljességéből. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
__________________________
Különleges üdvözlések
Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen az Angliából, Dániából, Finnországból, Norvégiából, Hollandiából, Ghánából, Vietnamból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Mindnyájatokra kérem Krisztus Urunk örömét és békéjét. Isten áldjon benneteket!
__________________________
A Szentatya felhívása
Ezekben a napokban a szívem mindig az ukrán nép mellett van, különösen azon helyek lakóinál, ahol a bombázások tombolnak. Magamban hordozom fájdalmukat, és a Szent Szűzanya közbenjárására imádságban bemutatom az Úrnak. Ő mindig meghallgatja a hozzá folyamodó szegények kiáltását: az Ő Lelke alakítsa át azok szívét, akik a kezükben tartják a háború kimenetelét, hogy megszűnjön az erőszak vihara, és épüljön fel újra igazságosságban a békés egymás mellett élés.
__________________________
A Szentatya szavainak összefoglalása
Kedves testvéreim! A lelki megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunk eddigi részeiben az ima és az önismeret növekedésének fontosságát vizsgáltuk meg. Ma a megkülönböztetés harmadik szükséges elemére tekintünk: ez a vágy, az emberi szívben jelenlévő mélységes vágy a boldogságra és a beteljesülésre. Lelki hagyományunkban a vágy az egyedül Isten által adható békesség iránti veleszületett vágyakozásunk bizonyítéka: egyfajta iránytű, amely életünket végső céljuk felé irányítja. Ha keressük az Urat, és bízunk az ígéreteiben, erőt találunk a kitartáshoz nehézségeink közepette, az áldozatok örömteli elfogadásához, és mindenben arra törekszünk, hogy az Ő akarata szerint éljünk. Az evangéliumokban Jézus gyakran megkérdezi a csodát keresőket, hogy mit kérnek tőle. (Mk 10:51) Saját imádságban való párbeszédünk az Úrral segíti legbensőbb vágyaink megfogalmazását, és lehetővé teszi, hogy a kegyelem és a gyógyulás csodáit művelje életünkben. Mert Jézusnak ez a legnagyobb vágya: hogy részeseivé tegyen minket saját isteni életében, és tegyen képessé bennünket arra, hogy benne találjuk meg örök boldogságunkat és beteljesülésünket.
Forrás: kattima.hu
2022. október 19.
Kedves testvéreim, üdvözöllek benneteket és jónapot kívánok!
E hetek katekéziseiben a jó megkülönböztetés előfeltételeire összpontosítunk. Az életben mindig döntéseket kell hoznunk, és a döntések meghozatalához egy utat, a megkülönböztetés útját kell követnünk. Minden fontos tevékenységnek megvannak a maga követendő "utasításai", amelyeket ismerni kell ahhoz, hogy a szükséges hatást kiváltsák. Ma a megkülönböztetés egy másik nélkülözhetetlen összetevőjét fogjuk megvizsgálni: a saját élettörténetünket. A saját élettörténet ismerete, mondhatni, a megkülönböztetés nélkülözhetetlen összetevője.
Az életünk a legértékesebb "könyv", amit kaptunk, egy olyan könyv, amelyet sajnos sokan nem olvasnak el, vagy inkább túl későn, a haláluk előtt. És mégis, éppen ebben a könyvben találja meg az ember azt, amit máshol értelmetlenül keres. Szent Ágoston, az igazság nagy keresője, éppen ezt értette meg, amikor újraolvasta az életét, és észrevette benne az Úr jelenlétének csendes és diszkrét, de éles lépteit. Ennek az útnak a végén csodálkozva jegyezte meg: "Te belül voltál, én pedig kívül, és ott kerestelek téged; én, szeretetlenül, figyelmetlenül rohantam az általad teremtett szépségek között. Te velem voltál, de én nem voltam veled" (Vallomások X, 27.38). Ezért hívja fel a belső élet ápolására, hogy megtaláljuk, amit keresünk: "Térj vissza önmagadba. A belső emberben lakozik az igazság" (Az igaz vallásról, XXXIX, 72). Ezt a meghívást mindnyájatoknak, sőt, magamnak is eljuttatom: "Térj vissza önmagadba. Olvassátok az életeteket. Olvasd el magadban az utat, amelyen jártál. Derűvel. Térj vissza önmagadba".
Sokszor mi is átéltük már Szent Ágoston tapasztalatát, hogy olyan gondolatok fogságában találjuk magunkat, amelyek eltávolítanak önmagunktól, olyan sztereotip üzenetekben, amelyek ártanak nekünk: például "értéktelen vagyok" - és ez lehangol; "minden rosszul megy nekem" - és ez lehangol; "soha nem fogok elérni semmi érdemlegeset" - és ez lehangol, és ez lesz az életünk. Ezek a pesszimista mondatok, amelyek lehangolnak! A saját történetünk olvasása azt is jelenti, hogy felismerjük ezeknek a "mérgező" elemeknek a jelenlétét, de aztán kiszélesítjük az elbeszélésünket, megtanulunk más dolgokat is észrevenni, gazdagabbá tesszük, jobban tiszteletben tartjuk a komplexitást, sikerül megragadnunk azokat az egyes módokat is, ahogyan Isten az életünkben cselekszik. Ismertem egyszer egy embert, akiről az emberek azt mondták, hogy megérdemelné a negativitás Nobel-díját: minden rossz volt, minden, és mindig próbálta magát leminősíteni. Keserű ember volt, és mégis sok szép tulajdonsága volt. Aztán ez az ember talált egy másik embert, aki segített neki, és valahányszor panaszkodott valami miatt, a másik mindig azt mondta: "De most, hogy kompenzáld, mondj valami jót magadról". És ő azt mondta: "Nos, igen... nekem is van ilyen tulajdonságom is", és ez apránként segített neki előrehaladni, jól olvasni a saját életét, a rossz és a jó dolgokat egyaránt. Olvasni kell az életünket, és ezáltal meglátjuk azokat a dolgokat, amelyek nem jók, és a jó dolgokat is, amelyeket Isten ültet belénk.
Láttuk, hogy a megkülönböztetés megközelítése elbeszélő; nem a konkrét cselekedetre tér ki, hanem azt összefüggésbe helyezi: honnan származik ez a gondolat? Amit most érzek, honnan származik? Hová vezet engem, amit most gondolok? Mikor találkoztam vele korábban? Valami új dolog, ami csak most jut eszembe, vagy már máskor is találkoztam vele? Miért erősebb, mint máskor? Mit akar ezzel üzenni nekem az élet?
Életünk eseményeinek elbeszélése lehetővé teszi azt is, hogy fontos, eddig rejtett árnyalatokat és részleteket ragadjunk meg, amelyek értékes segítségnek bizonyulhatnak. Például egy olvasmány, egy istentisztelet, egy találkozás, amelyet első látásra kevéssé fontosnak tartunk, idővel belső békét, életörömöt közvetít, és további jó kezdeményezéseket sugall. Az ennél való megállás és az elismerése elengedhetetlen. Megállni és tudomásul venni: ez fontos feladat a megkülönböztetéshez; hogy összegyűjtsük azokat az értékes és rejtett gyöngyöket, amelyeket az Úr hintett a földünkbe.
A jóság mindig rejtett, mert a jóság szerény és elrejtőzik: a jóság elrejtett; csendben van, lassú és folyamatos ásást igényel. Mert Isten stílusa diszkrét: Isten szeret észrevétlenül, diszkréten járni, nem tolakszik; olyan, mint a levegő, amit belélegzünk - nem látjuk, de lehetővé teszi számunkra, hogy éljünk, és ezt csak akkor vesszük észre, amikor hiányzik.
Ha hozzászokunk ahhoz, hogy újraolvassuk saját életünk könyvét fejleszti a tekintetünket, élesíti azt, lehetővé teszi, hogy észrevegyük azokat az apró csodákat, amelyeket a Jóisten minden nap tesz értünk. Amikor ezt felismerjük, észreveszünk más lehetséges irányokat, amelyek erősítik belső ízlésünket, békénket és kreativitásunkat. Mindenekelőtt szabadabbá tesz bennünket a mérgező sztereotípiáktól. Bölcsen mondják, hogy aki nem ismeri a saját múltját, az arra van ítélve, hogy megismételje azt. Furcsa: ha nem ismerjük a megtett utat, a múltat, mindig megismételjük, körbe-körbe járunk. Aki körbe-körbe jár, az soha nem megy előre; ez nem fejlődés, ez olyan, mint a kutya, aki a saját farkát kergeti; mindig erre megy, és ismétli a dolgokat.
Feltehetjük magunknak a kérdést: elmeséltem-e valaha valakinek az életemet? Ez a jegyespárok gyönyörű élménye, akik, amikor komolyra fordul a dolog, elmesélik az élettörténetüket... A kommunikáció egyik legszebb és legintimebb formája, a saját életünk elmesélése. Lehetővé teszi, hogy felfedezzünk eddig ismeretlen dolgokat, apró és egyszerű dolgokat, de ahogy az Evangélium mondja, éppen a kis dolgokból születnek a nagy dolgok (vö. Lk 16,10).
A szentek élete értékes segítséget jelent abban is, hogy felismerjük Isten stílusát a saját életünkben: lehetővé teszik számunkra, hogy megismerjük az ő cselekvési módját. A szentek némely magatartása kihívás elé állít bennünket, új értelmet és lehetőségeket mutat nekünk. Ez történt például Loyolai Szent Ignáccal. Amikor életének alapvető felfedezését írja le, egy fontos pontosítást tesz hozzá, és ezt mondja: "A tapasztalatból levezette, hogy egyes gondolatok szomorúvá, mások vidámmá teszik; és apránként megtanulta megismerni a gondolatok sokféleségét, a benne kavargó lelkek sokféleségét" (vö. Önéletrajz, 8. sz.). Tudni, ami bennünk történik, tudni, tudatában lenni.
A megkülönböztetés a jó és a sötét pillanatok, az életünk során megélt vigasztalások és elkeseredések elbeszélő olvasása. A megkülönböztetésben a szív az, ami Istenről beszél nekünk, és meg kell tanulnunk megérteni a nyelvét. Kérdezzük meg például a nap végén: mi történt ma a szívemben? Egyesek azt gondolják, hogy e lelkiismeretvizsgálat elvégzése a bűnök mérlegének kiszámítása - és sok bűnt követünk el -, de arról is szól, hogy megkérdezzük magunktól: Mi történt bennem, megtapasztaltam-e az örömöt? Mi okozott nekem örömet? Szomorú voltam? Mi hozott nekem szomorúságot? Így megtanuljuk megkülönböztetni, hogy mi történik bennünk.
_________________________
Különleges üdvözlések
Köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat, különösen az Írországból, Dániából, Norvégiából, Belgiumból, Indonéziából, Kanadából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket, köztük a Pápai Észak-Amerikai Főiskola Teológiai Továbbképző Intézetének papjait. A Nigériából jelenlévő zarándokokat köszöntve a heves esőzésekre gondolok, amelyek ezekben a napokban sújtották országukat, áradásokat, számos halálos áldozatot és hatalmas károkat okozva. Imádkozzunk mindazokért, akik életüket vesztették, és mindenkiért, akit ez a pusztító természeti katasztrófa érintett. Ők, testvéreink, tapasztalják meg szolidaritásunkat és a nemzetközi közösség támogatását.
_________________________
A Szentatya szavainak összefoglalása
Kedves testvéreim! A lelki megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunkban most azt vizsgáljuk, hogy milyen fontos, hogy Isten gondviselésének fényében értelmezzük saját élettörténetünket. Az imádság és a lelki felismerés által megtanulhatjuk megkülönböztetni Isten kegyelmének életünkön átívelő fonalát. Személyes történetünk ily módon történő számbavétele tudatosíthatja bennünk a lelki növekedésünkre káros negatív magatartásformákat, de felnyitja szemünket a gyakran rejtett eseményekre és találkozásokra is, amelyek csendben feltárják az Úr szerető tervét örök boldogságunk érdekében. A szentek élete a szentséghez vezető személyes utunkat is megvilágítja. A Vallomásokban Szent Ágoston megosztotta fokozatos megértését, hogy Isten hogyan vezette őt titokzatos módon arra, hogy felfedezze és elfogadja azt az igazságot, amely egyedül elégíti ki szívünk legmélyebb vágyait. Loyolai Szent Ignác, egy másik nagy lelki vezető, saját megtérésének útjára támaszkodott, hogy megtanítson minket arra, hogyan ismerjük fel Isten hangját, amely mélyen bennünk szól, irányítja lépteinket az életben, és egyre mélyebb egységre hív minket önmagával.
forrás: kattima.hu
2022. október 26.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A megkülönböztetés, mint az előző katekézisekben láttuk, nem elsősorban logikai eljárás; tettekre épül, és a cselekvéseknek érzelmi vonatkozásuk is van, ezt el kell ismernünk, mert Isten a szívhez szól. Lépjünk be az első érzelmi módozatba, a megkülönböztetés tárgyába: a vigasztalanságba. Mit is jelent ez?
A vigasztalanságot a következőképpen definiálták: „A lélek sötétsége, a benne lévő zavar, elmozdulás az alsóbbrendű és földi dolgok felé, a különféle izgalom és kísértések nyugtalansága, a bizalom hiánya, reménytelenség, szeretet nélküli, amikor az ember lustának érzi magát, langyos, szomorú és mintha elszakadt volna Teremtőjétől és Urától” (Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 317). Mindannyiunknak van tapasztalata erről. Úgy gondolom, hogy így vagy úgy, mindannyian megtapasztaltuk ezt a vigasztalanságot. A probléma az, hogy hogyan értelmezzük, mert ennek is van valami fontos mondanivalója, és ha sietünk, hogy megszabaduljunk tőle, azt kockáztatjuk, hogy ezt elveszítjük.
Senki sem akar vigasztalan, szomorú lenni: ez igaz. Mindannyian olyan életet szeretnénk, amely mindig örömteli, vidám és teljes. De amellett, hogy nem lehetséges – mert nem lehet – ez nekünk sem lenne jó. Valójában a bűn felé orientált életről való elfordulás a szomorúságból, a tettek megbánásából indulhat ki. Ennek a szónak az etimológiája nagyon szép: „bűnbánat” Lelkiismeret-furdalás: szó szerint a lelkiismeret harap [olaszul mordere], amely megfoszt a békétől. Alessandro Manzoni az Eljegyzettben csodálatos leírást adott nekünk a lelkiismeret-furdalásról, mint az életünk megváltoztatásának esélyéről. Federico Borromeo bíboros és a Névtelen híres párbeszédéről van szó, aki egy szörnyű éjszaka után megsemmisülve jelenik meg a bíboros előtt, aki ezekkel a meglepő szavakkal fordul hozzá: „Jó híreid vannak számomra; miért habozol elmondani?" „Jó hírek?" mondja a másik. „A pokol van a lelkemben [...]. Mondd, mondd, ha tudod, milyen jó híreket várhatsz egy olyantól, mint én?” „Hogy Isten megérintette a szívedet, és magához vonz” – válaszolta a bíboros nyugodtan” (23. fejezet). Isten megérinti a szívet, és belsőleg valami szomorúság ébred bennünk, lelkiismeret-furdalás valami miatt, és ez egy meghívás, hogy új útra indulj. Isten embere tudja, hogyan kell mélyen észrevenni azt, ami a szívben megmozdul.
Fontos megtanulnunk, hogyan értelmezzük a szomorúságot. Mindannyian tudjuk, mi a szomorúság: mindannyian. De vajon tudjuk-e, hogyan kell értelmezni? Tudjuk, mit jelent számomra most ez a szomorúság? Korunkban ezt – a szomorúságot – többnyire negatívnak, mindenáron elkerülendő rossznak tekintjük, pedig ehelyett az élet nélkülözhetetlen vészharangja lehet, amely gazdagabb és termékenyebb tájak felfedezésére hív meg, amit a mulandóság és a menekülés nem tesz lehetővé... Szent Tamás a szomorúságot lélekfájdalomként határozza meg: ez, akárcsak a test idegei, figyelmünket egy lehetséges veszélyre vagy figyelmen kívül hagyott haszonra irányítja (vö. Summa Theologica I-II, q. 36, a.1). Ezért egészségünk szempontjából nélkülözhetetlen; megóv attól, hogy magunknak és másoknak kárt okozzunk. Sokkal komolyabb bajt és veszélyt jelentene, ha ezt nem éreznénk, és továbbmennénk. A szomorúság időnként közlekedési lámpaként működik: „Állj, állj meg! Piros! Állj meg!".
Azok számára viszont, akikben megvan a jótett vágya, a szomorúság akadály, amellyel a kísértő megpróbál elbátortalanítani minket. Ebben az esetben a sugallatokkal pontosan ellenkezőleg kell cselekednünk, és szilárdan folytatnunk kell, amit elhatároztunk. (vö. Lelkigyakorlatok, 318). Gondoljunk csak a munkára, a tanulásra, az imádkozásra, egy vállalt kötelezettségre: ha elhagynánk őket, amint unalmat vagy szomorúságot érzünk, soha nem vinnénk végig semmit. Ez is közös tapasztalat a lelki életben: a jóhoz vezető út – emlékeztet minket az Evangélium – keskeny és meredek, harcot, önmagunk legyőzését igényli. Elkezdek imádkozni, vagy egy jócselekedetre határozom el magam, és furcsa módon éppen akkor olyan dolgok jutnak az eszembe, amelyeket sürgősen meg kell tennem – hogy ne imádkozzam vagy tegyek meg valami jót. Mindannyian megtapasztaljuk ezt. Azok számára, akik az Urat akarják szolgálni, fontos, hogy ne engedjék, hogy félrevezesse őket a vigasztalanság. És ilyesmik: „De nem, nem akarom, ez unalmas…” – vigyázz! Sajnos egyesek úgy döntenek, hogy felhagynak az imaélettel, vagy az általuk meghozott döntéssel, a házassággal vagy a szerzetesi élettel, a vigasztalanságtól vezérelve anélkül, hogy először megállnának, hogy mérlegeljék ezt a lelkiállapotot, különösen lelkivezető segítsége nélkül. Egy bölcs szabály szerint ne változtass, ha vigasztalan vagy. A későbbi idő, nem pedig a pillanatnyi hangulat mutatja meg, hogy a döntéseink jók-e vagy sem.
Érdekes megfigyelnünk az Evangéliumban, hogy Jézus határozott döntéssel hárítja el a kísértéseket (vö. Mt 3:14-15; 4:1-11; 16; 21-23). A megpróbáltatások minden oldalról támadják őt, de mindig, amikor ezt az állhatatosságot, eltökéltséget, az Atya akaratának teljesítése melletti szilárd kitartást tapasztalják benne, kudarcot vallanak, és nem tudják tovább akadályozni az útját. A lelki életben a megpróbáltatás fontos pillanat, amint arra a Biblia kifejezetten emlékeztet, amikor ezt mondja: „Ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra.” (Sir 2:1). Ha a jó úton akarsz járni, készülj fel: lesznek akadályok, lesznek kísértések, lesznek szomorú pillanatok. Olyan ez, mint amikor egy professzor egy hallgatót vizsgáztat: ha azt látja, hogy a hallgató ismeri a tárgy lényegét, akkor nem ragaszkodik a részletekhez: a vizsga sikerült. De ott kell lennie a vizsgán.
Ha tudjuk, hogyan lépjünk át a magányon és a vigasztalanságon nyitottan és tudatosan, akkor emberi és lelki értelemben megerősödve kerülhetünk ki belőlük. Egyetlen próbatétel sem mutat túl rajtunk; és semelyik sem lesz nagyobb annál, mint amit meg tudunk tenni.De ne meneküljünk el a megpróbáltatások elől: vizsgáljuk meg, minek a próbája ez, mit jelent az, hogy szomorú vagyok: miért vagyok szomorú? Mit jelent az, hogy ebben a pillanatban sivárságban vagyok? Mit jelent az, hogy vigasztalan vagyok, és nem tudok tovább lépni? Szent Pál arra emlékeztet bennünket, hogy senkit sem ér erőn felüli kísértés, mert az Úr soha nem hagy el minket, és mellette minden kísértést legyőzhetünk (vö. 1Kor 10,13). Ha ma nem győzzük le, legközelebb felkelünk, járunk-kelünk, és holnap legyőzzük. De nem szabad halottaknak maradnunk – úgymond –, nem engedhetjük, hogy a legyőzöttség, a szomorúság, a vigasztalanság pillanataiban maradjunk: menjünk előre! Az Úr áldja meg ezt az utat – bátorság! – a lelki élet útját, ami mindig egy kaland.
__________________________________________________________
Különleges üdvözlések
Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen az Angliából, Írországból, Dániából, Norvégiából, Máltáról, Indonéziából, a Fülöp-szigetekről és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg benneteket!
________________________________________________
FELHÍVÁS
Elborzadva látjuk, ahogy az események továbbra is vérrel szennyezik a Kongói Demokratikus Köztársaságot. Határozottan elítélem azt az elfogadhatatlan merényletet, amely az elmúlt napokban Maboyában, Észak-Kivu tartományban történt, ahol védtelen embereket, köztük egy az egészségügyi ellátásban részt vevő szerzetesnőt öltek meg. Imádkozzunk az áldozatokért és családjaikért, valamint a keresztény közösségért és a régió azon lakosaiért, akik túlságosan kimerültek az erőszaktól.
__________________________
A Szentatya szavainak összefoglalása
Kedves Testvéreim! A megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunkban most arról gondolkodunk, amit a lelki tanítómesterek „vigasztalanságnak” neveznek, azokra a pillanatokra, amikor belső sötétséget, nyugtalanságot és Istentől és a hit vigasztalásától való távolságot élünk meg. Lelki fejlődésünk érdekében fontos, hogy szembenézzünk a lélek sötét éjszakáival, és felismerjük, mit akar az Úr elmondani nekünk rajtuk keresztül. A vigasztalanság időnként felszólítás lehet bűnösségünk elismerésére, valamint Isten szeretet- és megbocsátás-ajánlatának elfogadására. Szent Tamás azt mondja, hogy a lelkünk, akárcsak a testünk, átélhet egyfajta fájdalmat, amely tudatára ébreszt bennünket a lelki egészségünket fenyegető veszélyeknek. Máskor a vigasztalanság megtapasztalása kísértést jelenthet az imádság és a fegyelmezett keresztény élet ellen. A nagy lelki tanítók itt is arra buzdítanak bennünket, hogy ne engedjünk ennek a kísértésnek, hanem tartsunk ki, bízva abban, hogy ezzel a próbatétellel az Úr az életünkre vonatkozó kegyelmes tervének teljesebb megértésére és a Vele való mélyebb egységre vezet el bennünket hitben, reményben és szeretetben.
Forrás: kattima.hu
2022. november 16.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok, Isten hozott benneteket!
Ma folytatjuk a megkülönböztetés témájának szentelt katekéziseket. Láttuk, mennyire fontos, hogy olvassuk, mi mozog bennünk, hogy ne hozzunk elhamarkodott döntéseket, a pillanatnyi érzelmek hullámain, hogy aztán megbánjuk, amikor már túl késő. Vagyis látnunk, olvasnunk kell, mi történik, hogy aztán döntéseket hozzunk.
Ebben az értelemben az a lelki állapot is, amelyet vigasztalanságnak nevezünk – amikor a szívünkre sötétség borul, a szívünk szomorú –, tehát a vigasztalanságnak ez az állapota is lehet alkalom a növekedésre. Ha ugyanis nincs bennünk egy kis elégedetlenség, egy kis üdvös szomorúság, egy egészséges képesség a magányban való tartózkodásra és az önmagunkkal való, menekülés nélküli együttlétre, akkor azt kockáztatjuk, hogy mindig a dolgok felszínén maradunk, és sosem lépünk kapcsolatba létünk középpontjával. A vigasztalanság a „lélek megrázkódtatását” okozza – amikor valaki szomorú, olyan, mintha a lélek megrázkódna –; ébren tart, virrasztásra és alázatra nevel, megvéd a szeszélyek szelétől. Ezek elengedhetetlen feltételei az életben való előrehaladásnak, és így a lelki életben való előrehaladásnak is. Egy tökéletes, de „aszeptikus” – érzelmek nélküli – nyugalom, amikor döntések és viselkedésformák kritériumává válik, embertelenné tesz bennünket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az érzelmeket: emberek vagyunk, és az érzelem embervoltunk része; az érzelmek megértése nélkül embertelenek lennénk, az érzelmek átélése nélkül közömbösek lennénk mások szenvedése iránt, és képtelenek lennénk elfogadni a saját szenvedésünket is. Ráadásul egy ilyen „tökéletes nyugalom” nem érhető el a közömbösségnek ezen az útján. Ez az aszeptikus távolságtartás: „Nem keveredek a dolgokba, távolságot tartok” – ez nem élet, ez olyan, mintha egy laboratóriumban élnénk, elzárva, nehogy megfertőződjünk, nehogy megbetegedjünk.
Sok szent férfi és nő számára a nyugtalanság döntő lökést adott ahhoz, hogy megfordítsák az életüket. Ez a mesterséges nyugalom nem működik, míg az egészséges nyugtalanság, a nyugtalan szív, az útkereső szív rendben van. Ilyen volt Szent Ágoston, Szent Edith Stein, Szent Giuseppe Benedetto Cottolengo vagy Szent Charles de Foucauld. A fontos döntéseknek ára van, olyan ár, amelyet az élet hoz, olyan ár, amelyet mindenki meg tud fizetni: vagyis a fontos döntéseket nem lottón nyerjük, nem; áruk van, és ezt az árat meg kell fizetnünk. Ezt az árat a szíveddel kell megfizetned, ez a döntés ára, olyan ár, amelyhez egy kis erőfeszítés kell. Nem ingyenes, de mindenki által megfizethető ár. Mindannyiunknak meg kell fizetnünk ezt a döntést, azt, hogy kilépünk a közömbösség állapotából, amely mindig elcsüggeszt bennünket.
A vigasztalanság egyben felhívás az ingyenességre, arra, hogy ne mindig és ne kizárólag az érzelmi kielégülés érdekében cselekedjünk. Az elhagyatottság lehetőséget ad arra, hogy növekedjünk, hogy érettebb, szebb kapcsolatot kezdjünk az Úrral és szeretteinkkel, olyan kapcsolatot, amely nem merül ki a puszta „adok–kapok”-ban. Gondoljunk például a gyerekkorunkra: gyerekként gyakran keressük szüleinket, hogy kapjunk tőlük valamit, egy játékot, pénzt fagyira, engedélyt valamihez… Tehát nem önmagukért, hanem érdek miatt keressük őket. A legnagyobb ajándék mégis ők, a szülők, és ezt fokozatosan, felnőve értjük meg.
Sok imánk is kicsit ilyen jellegű, szívességeket kérünk az Úrtól, és nem igazán figyelünk az ő érdekeire. Elmegyünk, és kérünk, kérünk, kérünk az Úrtól. Az evangélium megjegyzi, hogy Jézust gyakran tengernyi ember vette körül, akik keresték őt valamiért, gyógyulásért, anyagi segítségért, de nem egyszerűen azért, hogy vele lehessenek. Tömegek szorongatták, mégis egyedül volt. Voltak szentek, sőt, művészek is, akik átelmélkedték Jézusnak ezt az állapotát. Furcsának, valószerűtlennek tűnhet megkérdezni az Úrtól: „Hogy vagy?” Mégis nagyon szép módja annak, hogy valódi, őszinte kapcsolatba kerüljünk az ő emberségével, szenvedésével, sőt, egyedülálló magányosságával. Vele, az Úrral, aki a végsőkig meg akarta osztani velünk az életét.
Nagy jót tesz nekünk, ha megtanulunk vele lenni, az Úrral lenni, minden más cél nélkül, pontosan úgy, ahogyan olyan emberekkel, akiket szeretünk: egyre jobban és jobban meg akarjuk ismerni őket, mert jó velük lenni.
Kedves testvéreim, a lelki élet nem egy rendelkezésünkre álló technika, nem egy program a belső „jólét”-hez, melyet nekünk kell beállítanunk. Nem. A lelki élet az Élővel való kapcsolat, Istennel, az Élővel való kapcsolat, melyet nem szűkíthetünk saját kategóriáinkra. A vigasztalanság tehát a legegyértelműbb válasz arra az ellenvetésre, hogy az istentapasztalat egyfajta szuggesztió, vágyaink puszta kivetítése. A vigasztalanság az, amikor semmit sem érzünk, minden sötét: de ebben az elhagyatottságban is keressük Istent. Ebben az esetben, ha azt gondoljuk, hogy az vágyaink kivetítése, akkor mindig mi állítanánk be, mindig boldogok és elégedettek lennénk, mint egy lemez, mely ugyanazt a zenét ismétli. Ezzel szemben azok, akik imádkoznak, rájönnek, hogy az eredmények kiszámíthatatlanok: azok a tapasztalatok és szentírási szakaszok, amelyek gyakran lelkesítettek bennünket, ma furcsa módon semmilyen elragadtatással nem járnak. És ugyanilyen váratlanul olyan élmények, találkozások és olvasmányok, amelyekre az ember sosem figyelt oda, vagy amelyeket legszívesebben elkerülne – mint például a kereszt megtapasztalása –, végtelen nagy békét hoznak. Ne féljetek a vigasztalanságtól, maradjatok állhatatosan benne, ne meneküljetek előle! Az elhagyatottságban próbáljatok rátalálni Krisztus szívére, rátalálni az Úrra! És a válasz érkezik, mindig!
A nehézségekkel szemben tehát sose csüggedjetek, hanem elszántan nézzetek szembe a megpróbáltatással, Isten kegyelmének segítségével, aki sosem hagy el bennünket! És ha hallunk magunkban egy erőszakos hangot, mely el akar téríteni bennünket az imádságtól, tanuljuk meg leleplezni a kísértő hangjaként; és ne hagyjuk, hogy megijesszen bennünket: egyszerűen tegyük az ellenkezőjét annak, amit mond! Köszönöm!
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Szomorúan és aggodalommal értesültem az Ukrajnát ért újabb és még nagyobb rakétatámadásról, amely halálos áldozatokat követelt és sok civil infrastruktúrában okozott károkat. Imádkozzunk, hogy az Úr térítse meg a még mindig háborút akaró emberek szívét, és a béke iránti vágyat tegye erősebbé a meggyötört Ukrajna számára, hogy elkerüljünk minden eszkalációt, és megnyíljon az út a tűzszünet és a párbeszéd előtt!
Fordította: Tőzsér Endre SP
2022. december 7.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A megkülönböztetés folyamatában a meghozott döntést közvetlenül követő időszakra is oda kell figyelnünk, hogy észrevegyük a döntés helyességét megerősítő vagy azt cáfoló jeleket. Döntést kell hoznom, megkülönböztetést végzek, mérlegelem a mellette és ellene szóló érveket, tudatosítom az érzéseket, imádkozom…, aztán ez a folyamat véget ér, meghozom a döntést, és akkor jön az a rész, amikor figyelmesnek kell lennem, amikor látnom kell. Mert az életben vannak olyan döntések, amelyek nem jók, és vannak jelek, amelyek cáfolják a döntést, de vannak olyan jelek is, amelyek a jó döntéseket megerősítik.
Láttuk, hogy az idő alapvető kritérium ahhoz, hogy felismerjük Isten hangját a sok más hang között. Egyedül ő az idő ura: az ő hangja eredetiségének ez az egyik ismertetőjegye, ez különbözteti meg az őt utánzóktól, akik az ő nevében beszélnek, de nem járnak sikerrel. A jó szellem egyik jellemzője az, hogy olyan békét közvetít, amely az idő múlásával is megmarad. Ha elmélyült megkülönböztetést végzel, majd meghozod a döntést, és ez tartós békét ad neked, az jó jel, azt jelzi, hogy jó úton jársz. Ez a béke harmóniával, egységgel, odaadással, buzgósággal jár.
Az elmélyülési folyamatból jobb emberként jössz ki, mint ahogy belementél.
Például, ha úgy döntök, hogy fél órával több időt szentelek az imádságra, és aztán azt tapasztalom, hogy a nap többi részét jobban élem meg, nyugodtabb vagyok, kevésbé szorongok, nagyobb gonddal és kedvvel végzem a munkámat, sőt némely nehéz emberrel való kapcsolatom is könnyebbé válik…: ezek mind fontos jelek, melyek a meghozott döntés helyessége mellett szólnak. A lelki élet körkörös: egy-egy választás jósága életünk minden területére jótékonyan hat. Mert ez Isten kreativitásában való részvétel.
Felismerhetünk néhány fontos szempontot, amelyek alapján a döntést követő időt a döntés jóságának lehetséges megerősítéseként értelmezhetjük; mert a döntést követő idő megerősíti a döntés jóságát. Ezekkel a fontos szempontokkal bizonyos mértékig már találkoztunk e katekézisek során, de most további alkalmazásukra is kitérünk.
Az első szempont az, hogy a döntést az Úr irántam tanúsított szeretetére és nagylelkűségére adott válasz lehetséges jelének tekintem-e.
A döntés nem félelemből, nem érzelmi zsarolásból vagy kényszerből születik, hanem a kapott jóért érzett hálából, a kapott jó ugyanis arra készteti a szívet, hogy az Úrral való kapcsolatot nagylelkű szeretettel élje meg.
Egy másik fontos elem az a tudat, hogy helyünkön érezzük magunkat az életben – nyugalom tölt el bennünket: „a helyemen vagyok” –, és egy nagyobb terv részének érezzük magunkat, amelyhez mi is szeretnénk hozzájárulni. A Szent Péter téren van két egyértelműen meghatározható pont – az ellipszis fókuszpontjai –, ahonnan Bernini oszlopai tökéletesen fedésben látszanak. Hasonlóképpen, az ember akkor ismeri fel, hogy megtalálta azt, amit keres, amikor a napja rendezettebbé válik, amikor azt érzi, hogy a sokféle érdeklődési köre egyre jobban összhangba kerül, amikor megfelelő fontossági sorrendet tud felállítani, és mindez könnyedén tudja megélni, újult erővel és bátran néz szembe a felmerülő nehézségekkel. Ezek annak jelei, hogy jó döntést hoztál.
A megerősítés másik jele például az, hogy a már eldöntött dolgok tekintetében szabadok maradunk, készek vagyunk megkérdőjelezni, sőt, ha helytelennek bizonyulnak, akkor lemondani róluk, keresve bennük az Úr lehetséges tanítását. Nem azért történik így, mintha ő meg akarna fosztani bennünket attól, ami kedves számunkra, hanem hogy szabadon, ragaszkodás nélkül éljük meg azt. Csak Isten tudja, mi jó igazán nekünk. Legyünk óvatosak, a birtoklási vágy a jó ellensége, megöli a szeretetet: a családon belüli erőszak számos esete – sajnos gyakran szólnak róluk a híradások – szinte mindig a másik szeretetének birtoklására való igényből, az abszolút bizonyosság követeléséből ered, ami megöli a szabadságot, megfojtja és pokollá teszi az életet.
Csak szabadon tudunk szeretni, ezért teremtett az Úr szabadnak bennünket, szabadnak arra is, hogy nemet mondjunk neki.
Ha felkínáljuk neki azt, ami érdekünk szempontjából a legdrágább számunkra, az lehetővé teszi, hogy azt a lehető legjobb módon és igazságban éljük meg, mint ajándékot, amelyet ő adott nekünk, az ő ingyenes jóságának jeleként, tudva, hogy életünk – csakúgy, mint egész élettörténetünk – az ő jóságos kezében van. Ez az, amit a Biblia istenfélelemnek nevez, vagyis Isten iránti tiszteletnek – nem arról van szó, hogy Istentől félnünk kellene, nem! –, tiszteletről van szó, mely elengedhetetlen feltétele annak, hogy befogadjuk a Bölcsesség ajándékát (vö. Sir 1,1–18). Olyan ez a félelem, hogy minden más félelmet elűz, mert ez őfelé irányul, aki mindenek Ura. Az ő színe előtt semmi sem nyugtalaníthat bennünket. Ez Szent Pál megdöbbentő tapasztalata, aki azt mondta: „Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindenre van erőm Abban, aki megerősít engem” (Fil 4,12–13). Ilyen a szabad ember, aki áldja az Urat: akkor is, amikor jó dolgok jönnek, akkor is, amikor kevésbé jó dolgok jönnek: áldott legyen, és menjünk tovább!
Ennek felismerése alapvető fontosságú a jó döntéshez, és megnyugtat bennünket azokkal kapcsolatban, amik felett nem tudunk rendelkezni, és amiket nem tudunk ellenőrzésünk alatt tartani, ilyenek: az egészségünk, a jövőnk, a szeretteink, a terveink.
Ami számít, az az, hogy bizalmunkat a világegyetem Urába helyezzük, aki mérhetetlenül szeret bennünket, és tudja, hogy vele együtt valami csodálatosat, valami örökkévalót építhetünk. Ezt a szentek élete mutatja legszebben.
Mindig úgy haladjunk előre, hogy így próbálunk döntést hozni, imádkozva, és megérezve, mi zajlik a szívünkben, és szép lassan haladjunk előre! Csak bátran!
Fordította: Tőzsér Endre SP
2022. december 21.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!
Folytatjuk – s lassan befejezzük – a megkülönböztetésről szóló katekéziseket, és akik követték ezeket a katekéziseket, talán azt gondolhatják: milyen bonyolult dolog ez a megkülönböztetés! Valójában az élet az, ami bonyolult, és ha nem tanuljuk meg olvasni – bármilyen bonyolult legyen is –, azt kockáztatjuk, hogy elpazaroljuk, és olyan kibúvókat keresve élünk, amelyek a végén lealacsonyítanak bennünket.
Első találkozónkon láttuk, hogy mindig, mindennap, akarva-akaratlanul megkülönböztető cselekedeteket végzünk: az evésben, az olvasásban, a munkavégzésben, a kapcsolatainkban, mindenben.
Az élet mindig választás elé állít bennünket, és ha nem tudatosan választunk, akkor végül az élet választ helyettünk, és oda visz, ahová nem akarunk menni.
A megkülönböztetést azonban nem egyedül végezzük. Ma konkrétabban megnézünk néhány segédeszközt, amelyek megkönnyíthetik a lelki élethez nélkülözhetetlen megkülönböztetésnek ezt a gyakorlatát, még ha e katekézisek során bizonyos mértékig már találkoztunk is velük. De egy összefoglaló sokat segíthet.Az első nélkülözhetetlen segítség az Isten igéjével és az Egyház tanításával való összevetés. Ezek segítenek meglátni, mi mozog a szívünkben, megtanuljuk felismerni Isten hangját, és megkülönböztetni azt más hangoktól, melyek magukra akarják vonni a figyelmünket, de amelyek végül összezavarnak bennünket. A Biblia figyelmeztet arra, hogy Isten hangja a nyugalomban, a figyelésben, a csendben szólal meg.
Gondoljunk Illés próféta tapasztalatára: az Úr nem kőrepesztő szélben, nem tűzben vagy földrengésben szól hozzá, hanem szelíd szellőben (vö. 1Kir 19,11–12). Nagyon szép ez a kép, megérteti velünk, hogyan beszél Isten. Isten hangja nem erőlteti ránk magát, Isten hangja tapintatos, tiszteletteljes, sőt, merem azt mondani: Isten hangja alázatos, és éppen ezért békét adó. Csak békében tudunk szívünk mélyére hatolni és felismerni a hiteles vágyakat, melyeket az Úr szívünkbe helyezett. Sokszor nem könnyű belépni a szívnek ebbe a békéjébe, mert egész nap annyi mindennel el vagyunk foglalva… De kérlek, nyugodj le egy kicsit, lépj be magadba! Állj meg, csak két percre! Nézd meg, mit érez a szíved! Tegyük ezt, testvérek, ez nagyon sokat segít, mert abban a nyugodt pillanatban azonnal halljuk Isten hangját, amint azt mondja nekünk: „Nézd…, gondolj erre…, jó az, amit csinálsz…” Teremtsünk békét, nyugalmat, hogy azonnal meghalljuk Isten hangját! Ezért vár ő ránk.
A hívő ember számára Isten igéje nem egyszerűen egy elolvasandó szöveg!
Isten igéje élő jelenlét, a működő Szentlélek, aki vigasztal, tanít, világosságot, erőt, felüdülést és életkedvet ad.
A Biblia olvasása, a Biblia egy-egy bekezdésének, egy-két részletének az elolvasása olyan, mint egy kis távirat Istentől, mely egyenesen a szívedbe érkezik. Isten igéje egy kicsit – nem túlzok – a mennyország előíze. Ezt jól megértette egy nagy szent és lelkipásztor, Ambrus, Milánó püspöke, aki ezt írta: „Amikor a Szentírást olvasom, Isten újra a földi paradicsomban jár” (Levelek, 49.3). A Bibliával kinyitjuk az ajtót a köztünk járó Isten előtt. Érdekes…
Ez a Bibliával, a Szentírással, az evangéliummal való szeretetteljes kapcsolat vezet az Úr Jézussal való szeretetteljes kapcsolat megéléséhez: ne féljetek ettől! A szív a szívhez szól. És ez egy másik elengedhetetlen segédeszköz, melynek megléte nem magától értődő. Sok esetben torz képünk van Istenről, mogorva, szigorú bírónak képzeljük, aki alig várja, hogy rajtakapjon bennünket hibáinkon. Jézus ezzel szemben egy együttérző és gyengéd Istent tár elénk, aki kész feláldozni magát, csak hogy segítségünkre siessen, akárcsak az apa a tékozló fiúról szóló példázatban (vö. Lk 15,11–32). Egyszer valaki megkérdezte – nem tudom, az édesanyjától-e vagy a nagymamájától, úgy mesélték nekem –, hogy „Mit tegyek most?” – „Hallgassd meg Istent, ő majd megmondja neked, mit kell tenned. Nyisd meg a szíved Isten előtt” – ez valóban jó tanács.
Emlékszem, egyszer egy ifjúsági zarándoklaton, melyet évente egyszer végigjárnak a fiatalok Buenos Airesből a hetven kilométerre lévő lujáni kegyhelyre: az egész napot végig kell gyalogolni, hogy odaérjünk; nekem szokásom volt, hogy az éjszaka folyamán gyóntattam. Egy fiatalember jött oda hozzám, huszonkét év körüli, tele tetoválással. „Ó, Istenem – gondoltam – mi lesz itt?” És azt mondta nekem: „Tudja, azért jöttem, mert van egy komoly problémám, elmondtam az édesanyámnak, és az édesanyám azt mondta: »Menj a Szűzanyához, zarándokolj el, és a Szűzanya majd megmondja neked.« És eljöttem. Itt kapcsolatba kerültem a Bibliával, hallgattam Isten igéjét, megérintette a szívemet, és ezt meg ezt kell tennem.” Isten igéje megérinti a szívedet és megváltoztatja az életedet. Ezt már sokszor láttam. Isten nem akar elpusztítani bennünket, Isten azt akarja, hogy napról napra erősebbek és jobbak legyünk. Aki ott időzik a Megfeszített előtt, az új békére lel, megtanulja, hogy ne féljen Istentől, mert Jézus a kereszten nem ijeszt meg senkit, ő a teljes kiszolgáltatottságnak, ugyanakkor a legteljesebb szeretetnek a képe, aki minden megpróbáltatást kész vállalni értünk. A szentek mindig előszeretettel fordultak a Megfeszített Jézushoz.
Jézus kínszenvedésének története a legjobb út a gonosszal való szembenézésre úgy, hogy az nem sodor el bennünket. Jézus passiójában nincs ítélkezés, sem beletörődés, mert egy nagyobb fény, a húsvét fénye járja át, mely lehetővé teszi, hogy azokban a szörnyű tettekben egy nagyobb tervet lássunk meg, amelyet semmilyen akadály vagy kudarc nem hiúsíthat meg. Isten igéje mindig arra késztet, hogy a másik oldalra nézzünk: vagyis itt a kereszt, mely lehangoló és fájdalmas, viszont valami más is van: remény, feltámadás.
Isten igéje minden ajtót megnyit számodra, mert ő, az Úr az ajtó.
Vegyük kézbe az evangéliumot, vegyük kézbe a Bibliát: napi öt percre, nem többre! Vigyél magaddal egy kis evangéliumot a táskádban, és amikor utazol, vedd elő, és olvasgasd, napközben, egy rövidke részt. Engedd, hogy Isten igéje megérintse a szívedet! Tedd meg, és meglátod, megváltozik az életed Isten igéjének közelségétől! „Igen, Atyám, de én a Szentek életét szoktam olvasni”: az is jó, az is jó, de Isten igéjét se hagyd el! Vidd magaddal az evangéliumot, és olvass belőle naponta akár csak egy percet!
Nagyon jó úgy gondolni az Úrral való életre, mint egy baráti kapcsolatra, mely napról napra mélyül. Gondoltál már erre? Ez az út! Gondoljunk Istenre, aki szeret bennünket, aki azt akarja, hogy barátai legyünk! Az Istennel való barátság képes megváltoztatni a szívünket; ez a Szentlélek egyik nagy ajándéka, a pietas, az Isten iránti gyermeki szeretet, mely lehetővé teszi, hogy felismerjük Isten atyaságát.
Van egy gyengéd Atyánk, egy szerető Atyánk, egy Atya, aki szeret bennünket, aki mindig is szeretett bennünket: amikor ezt megtapasztaljuk, a szívünk felolvad, és a kétségek, a félelmek, a méltatlanság érzései eltűnnek.
Semmi sem állhat az Úrral való találkozást jellemző szeretet útjába!
És ez egy másik nagy segítségre emlékeztet bennünket, a Szentlélek ajándékára, aki jelen van bennünk, és aki tanít bennünket, elevenné teszi Isten igéjét, melyet olvasunk, új jelentéseket sugall, látszólag zárt ajtókat nyit ki, életadó ösvényeket mutat ott, ahol csak sötétséget és zűrzavart hittünk. Kérdezem tőletek: imádkoztok-e a Szentlélekhez? Ki is ez a nagy Ismeretlen? Mi imádkozunk az Atyához, igen, a Miatyánkot, imádkozunk Jézushoz, de elfelejtjük a Lelket! Egyszer, amikor gyerekeknek katekézist tartottam, megkérdeztem tőlük: „Melyikőtök tudja, ki a Szentlélek?” És egy gyerek jelentkezett: „Én tudom!” – „Na és kicsoda ő?” – „A béna” [olaszul: paralitico] – mondta nekem. Hallotta, hogy a Lelket Paraklétosznak hívják, ő pedig azt hitte, hogy egy béna embert jelent. Ez elgondolkodtatott: sokszor számunkra a Szentlélek ott [oldalt] van, mintha olyan Személy lenne, aki nem számít. A Szentlélek az, aki életet ad a lelkednek! Engedd be! Beszélj a Lélekkel, ahogyan az Atyával beszélsz, ahogyan a Fiúval beszélsz: beszélj a Szentlélekkel – akiben semmi bénító nincs! Őbenne van az Egyház ereje, ő az, aki előrevisz téged.
A Szentlélek a működő megkülönböztetés, Isten jelenléte bennünk, ő az ajándék, a legnagyobb ajándék, melyet az Atya megad azoknak, akik kérik tőle (vö. Lk 11,13).
És hogyan nevezi Jézus? „Az ajándék”: „Maradjatok itt, Jeruzsálemben, és várjátok Isten ajándékát”, aki a Szentlélek. Érdekes barátságban élni a Szentlélekkel: ő megváltoztat, növekedésre késztet téged.
Az imaórák liturgiája (a zsolozsma) ezzel a fohászkodással kezdi a nap főbb imaalkalmait: „Istenem, jöjj segítségemre, Uram, segíts meg engem!” „Uram, segíts”, mert egyedül nem tudok továbbmenni, nem tudok szeretni, nem tudok élni… Ez a megmentésért való fohászkodás lényünk legmélyéről felfakadó, elfojthatatlan kérés. A megkülönböztetés arra szolgál, hogy felismerjem az Úr által az életemben véghezvitt megmentést, emlékeztet arra, hogy sosem vagyok egyedül, és hogy ha küzdenem kell, az azért van, mert magas a tét. A Szentlélek mindig velünk van. „Ó, atyám, nagyon rosszat tettem, gyónnom kell, tehetetlen vagyok…” Igen, valami rosszat tettél? Beszélj a Lélekhez, aki veled van, és mondd neki: „Segíts rajtam, mert ezt a nagyon rossz dolgot tettem.” De ne szakítsd meg a Szentlélekkel folytatott párbeszédet. „Atyám, halálos bűnben vagyok”: nem számít, beszélj vele, hogy segítsen neked bocsánatot nyerni. Sose hagyd abba ezt a párbeszédet a Szentlélekkel. És ezekkel a segédeszközökkel, melyeket az Úr nekünk ad, nem kell félnünk. Előre, bátran és örömmel!
A Szentatya szavai az általános kihallgatás végén:
Az előbb a Gyermek Jézust említettük: gondoljunk a sok ukrajnai gyermekre, akik szenvednek, sokat szenvednek a háború miatt. A gyermekséget magára vállaló Isten ünnepén gondoljunk az ukrán gyermekekre! Amikor itt találkoztam velük, a többségük nem mosolyogott, és ha egy gyermek elveszíti képességét a mosolygásra, az súlyos dolog. Ezek a gyerekek magukon hordozzák ennek az embertelen, kegyetlen háborúnak a tragédiáját.
Gondoljunk az ukrán népre ezen a karácsonyon: világítás nélkül, fűtés nélkül, az életben maradáshoz alapvetően szükséges dolgok nélkül… És imádkozzunk az Úrhoz, hogy mielőbb hozza el nekik békét!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Magyar Kurír
2023. január 4.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Mielőtt elkezdenénk ezt a katekézist, szeretném, ha lélekben csatlakoznánk azokhoz, akik itt, mellettünk tisztelegnek XVI. Benedek előtt. Szeretnék most őrá gondolni, aki a katekézis nagy mestere volt. Világos és tetszetős gondolkodása nem öncélú volt, hanem egyházias, mert mindig a Jézussal való találkozás felé akart kísérni bennünket.
Jézus, a feltámadott Megfeszített, az Élő és az Úr volt a cél, amely felé Benedek pápa kézen fogva vezetett bennünket. Segítsen nekünk, hogy újra felfedezzük Krisztusban a hit örömét és az élet reménységét!
A mai katekézissel lezárjuk a megkülönböztetés témájának szentelt sorozatot, egyúttal befejezzük azoknak a segédeszközöknek a tárgyalását, amelyek támogathatják és amelyeknek támogatniuk is kell a megkülönböztetés folyamatát. Ezek egyike a lelki kísérés, mely elsősorban az önismeret szempontjából fontos, amelyről már láttuk, hogy a megkülönböztetés elengedhetetlen feltétele. A tükörbe nézés, melyet egyedül végzünk, nem mindig segít, mert az ember eltorzíthatja a képet. Viszont a tükörbe nézés egy másik ember segítségével sokat segít, mert a másik – ha igazmondó – megmondja az igazat, s ezzel sokat segít nekünk.
Isten kegyelme bennünk mindig dolgozik a természetünkön. Ha egy evangéliumi példázatra gondolunk, a kegyelem a jó maghoz, a természet pedig a talajhoz hasonlítható (vö. Mk 4,3–9). Mindenekelőtt az a fontos, hogy megismertessük magunkat anélkül, hogy félnénk megosztani gyengébb oldalainkat, ahol érzékenyebbek, törékenyebbek vagyunk, vagy amelyek miatt félünk mások ítéletétől. Ismertessük meg önmagunkat, tárjuk fel önmagunkat egy olyan személynek, aki elkísér az élet útján. Nem olyannak, aki dönt helyettünk, nem: hanem aki kísér bennünket. Mert a törékenység valójában a mi igazi gazdagságunk:
mindannyian gazdagok vagyunk törékenységben; ez az igazi gazdagság, amelyet meg kell tanulnunk tisztelni és elfogadni, mert – ha felajánljuk Istennek – képessé tesz bennünket a gyengédségre, az irgalomra és a szeretetre.
Jaj azoknak az embereknek, akik nem érzik magukat törékenynek: nyersek és zsarnokoskodók. Ezzel szemben azok, akik alázatosan elismerik törékenységeiket, megértőbbek másokkal. A törékenység mondhatni emberivé tesz bennünket. Nem véletlen, hogy a pusztában tartózkodó Jézus három megkísértése közül az első – az éhséggel kapcsolatos – a törékenységtől próbál megfosztani bennünket, olyan rosszként mutatja be, amitől meg kell szabadulnunk, ami akadályozza, hogy hasonlóvá váljunk Istenhez. Pedig ez a legdrágább kincsünk: Isten, hogy hasonlóvá tegyen magához bennünket, teljes mértékben osztozni akart törékenységünkben. Nézzünk a feszületre: Isten leereszkedett a törékenységbe. Nézzünk a jászolra, Isten nagy emberi törékenyégbe ereszkedett le. Osztozott törékenységünkben.
A lelki kísérés pedig, ha tanulékony a Szentlélek iránt, segít leleplezni a legnagyobb tévedéseket is önmagunkról és az Úrral való kapcsolatunkról. Az evangélium több példát is bemutat a Jézus által folytatott tisztázó és felszabadító beszélgetésekre. Gondoljunk például a szamariai asszonnyal való találkozására, melyet olvasunk, olvasunk, és mindig látjuk Jézus bölcsességét és gyengédségét; gondoljunk a Zakeussal való találkozására, gondoljunk a bűnös asszonnyal való találkozására, gondoljunk a Nikodémussal és az emmauszi tanítványokkal való találkozására: látjuk az Úr közeledésének módját. Azok, akik valóban találkoznak Jézussal, nem félnek megnyitni előtte szívüket, megmutatni sebezhetőségüket, alkalmatlanságukat, törékenységüket. Ily módon önmaguk megosztása az üdvösség, az ingyenesen kapott megbocsátás tapasztalatává válik.
Ha egy másik ember jelenlétében elmondjuk, amit megélünk vagy keresünk, az segít világosságot teremteni magunkban, felszínre hozni a bennünk élő sok gondolatot, melyek gyakran zavarnak bennünket újbóli felbukkanásukkal. Hányszor fordulnak meg bennünk sötét pillanatokban ilyen gondolatok: „Mindent elrontottam, értéktelen vagyok, senki sem ért meg engem, sosem fogok boldogulni, kudarcra vagyok ítélve.” Hányszor fordult már elő, hogy ilyeneket gondoltunk?! Ezek hamis és mérgező gondolatok, melyeket a másik személlyel való beszélgetés segít leleplezni, hogy érezhessük, hogy az Úr szeret és becsül bennünket úgy, amilyenek vagyunk, képesek arra, hogy jó dolgokat tegyünk érte. Meglepődve fedezzük fel a dolgok másfajta látásmódját, a bennünk mindig meglévő jó jeleit. Így igaz, megoszthatjuk törékenységeinket egy másik személlyel, olyasvalakivel, aki kísér bennünket az életben, a lelki életben, egy mesterrel a lelki életben, legyen az világi személy vagy pap, és mondhatjuk neki: „Nézd, mi történik velem: nyomorult vagyok, ezek a dolgok történnek velem.” A kísérőnk pedig így válaszol: „Igen, mindannyiunkkal megtörténnek ezek a dolgok.” Ez segít, hogy tisztázzuk őket, hogy lássuk, honnan erednek, a gyökereket, és így meg tudjunk küzdeni velük.
A kísérő nem veszi át az Úr helyét, nem végzi el a munkát a kísért személy helyett, hanem mellette halad, bátorítja arra, hogy olvassa el, ami a szívében zajlik, a par excellence helyen, ahol az Úr beszél. A lelki kísérő – van, aki lelkivezetőnek hívja, én azonban nem szeretem ezt a kifejezést, inkább a lelki kísérőt használom, ez jobb – az, aki azt mondja neked: „Rendben van, de nézd csak ezt, nézd csak azt”, felhívja a figyelmedet olyan dolgokra, amelyek esetleg elkerülték a figyelmedet; segít, hogy jobban megértsd az idők jeleit, az Úr hangját, a kísértő hangját, a nehézségek hangját, melyeken nem tudsz felülkerekedni. Ezért nagyon fontos, hogy ne járjunk egyedül. Van egy afrikai bölcs mondás – megvan náluk az a jellegzetes törzsi misztika –, amely azt mondja: „Ha gyorsan akarsz célba érni, menj egyedül; ha biztosan célba akarsz érni, menj másokkal”, menj kísérettel, menj a népeddel! Ez fontos. A lelki életben jobb, ha van valaki, aki ismeri a dolgainkat, és segít nekünk. Ez a lelki kísérés.
Ez a kísérés akkor lehet gyümölcsöző, ha – az egyik és a másik oldalon – megtapasztaltuk a lelki gyermekséget és a lelki testvériséget. Akkor fedezzük fel, hogy Isten gyermekei vagyunk, amikor felfedezzük, hogy testvérek vagyunk, ugyanannak az Atyának a gyermekei. Ezért elengedhetetlen, hogy egy úton lévő közösség részesei legyünk. Nem vagyunk egyedül, egy nép, egy nemzet, egy úton lévő város, egy egyház, egy plébánia, egy csoport, egy úton lévő közösség vagyunk. Nem egyedül megyünk az Úrhoz: ez nem működik. Ezt jól meg kell értenünk. Mint a bénáról szóló evangéliumi történetben, gyakran valaki más hitének köszönhetően kapunk erőt és gyógyulunk meg (vö. Mk 2,1–5), aki segít továbblépni, mert mindannyiunknak van néha belső bénultsága, és szükségünk van valakire, akinek a segítségével le tudjuk győzni ezt az ellenállást. Nem egyedül megyünk az Úrhoz, ezt ne felejtsük el! Máskor mi vagyunk azok, akik vállaljuk ezt a segítést valamelyik testvérünknek; kísérők vagyunk, hogy segítsük a másikat. A gyermekség és testvériség tapasztalata nélkül a kísérés irreális elvárásokat támaszthat, félreértésekhez vezethet, olyan függőséget eredményezhet, amelyek infantilis állapotban tartják a személyt. Kísérés, de Isten gyermekeiként és egymás testvéreiként!
Szűz Mária a megkülönböztetés mesteri tanítója: keveset beszél, sokat hallgat, és megőriz a szívében (vö. Lk 2,19). A Szűzanya három magatartása: kevés beszéd, sok hallgatás és megőrzés a szívben. Amikor viszont megszólal, jelzést ad. János evangéliumában például van egy rövidke mondat, amelyet Mária minden idők keresztényeinek szán: „Tegyétek meg, amit mond nektek” (vö. Jn 2,5). Érdekes: egyszer hallottam egy jóságos, igen jámbor nénikét, aki nem tanult teológiát, nagyon egyszerű volt. Azt mondta nekem: „Ismeri azt a gesztust, amelyet a Szűzanya mindig tesz?” Nem tudom: megsimogat? megszólít? „Nem: a Szűzanya ezt a gesztust teszi.” [A mutatóujjával mutat.] Nem értettem, és megkérdeztem: „Mit jelent ez?” A nénike ezt válaszolta: „Mindig Jézust jelzi.” Gyönyörű ez:
a Szűzanya nem vesz el semmit magának, hanem Jézusra mutat.
Tegyétek meg, amit Jézus mond nektek: a Szűzanya ilyen. Mária tudja, hogy az Úr minden ember szívéhez szól, és arra kér, hogy ezt a szót tettekre és döntésekre fordítsuk le. Ő mindenkinél jobban tudta ezt megtenni, és valóban, jelen van Jézus életének lényeges pillanataiban, különösen a kereszthalál végső órájában.
Kedves testvéreim, befejezzük ezt a megkülönböztetésről szóló katekézissorozatot: a megkülönböztetés művészet, megtanulható művészet, melynek megvannak a maga szabályai. Ha jól megtanuljuk, akkor lehetővé teszi, hogy lelki megélésünk egyre szebb és rendezettebb legyen. A megkülönböztetés mindenekelőtt Isten ajándéka, melyet mindig kérnünk kell, anélkül, hogy valaha is szakértőnek képzelnénk magunkat és önelégültek lennénk.
Uram, add meg nekem a kegyelmet, hogy az élet pillanataiban felismerjem, mit kell tennem, mit kell megértenem! Add meg nekem a kegyelmet a megkülönböztetéshez, és add meg nekem azt a személyt, aki segít nekem a megkülönböztetésben!
Az Úr hangját mindig fel lehet ismerni, egyedi stílusa van, olyan hang, amely békét, bátorságot és biztonságot ad a nehézségekben. Az evangélium folytonosan emlékeztet erre: „Ne félj!” (Lk 1,30). Milyen szép az angyal szava Máriához Jézus feltámadása után: „Ne félj!” „Ne féljetek!” Ilyen az Úr stílusa: „Ne féljetek!” „Ne félj!” – ismétli ma nekünk is az Úr; „ne félj”: ha bízunk az ő szavában, akkor jól fogjuk játszani az élet játszmáját, és képesek leszünk segíteni másoknak. Ahogy a zsoltár mondja, igéje lámpás lábam elé és világosság utamon (vö. Zsolt 119,105).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír