Sapientia Napok

Michael W. Banach apostoli nuncius köszöntőjében Máté evangéliumának néhány részletét felidézve indította az egyházi tekintélyről szóló közös gondolkodást.

Részletek a köszöntőből

Máté evangéliumának 18. fejezetét elemezve ... „világosan kiderül, hogy az Egyház tekintélyét alázattal kell mérsékelni, kedvességgel és a megbocsátást mindig szem előtt tartva kell gyakorolni, ahol hibák történtek és bűnbánatot tartottak.”

Máté 23. fejezete kapcsán megállapítja. hogy „Az Egyház vezetői mind magának Jézusnak a testvérei, tekintélyük csak abban rejlik, hogy hajlandók követni az egy tanítót, az egyetlen oktatót, az egyetlen Atyát.”

Máté 10. fejezete alapján „A tekintély az Egyházban tehát nem a pozícióban magában rejlik, hanem azok hajlandóságában, akik ezeket a pozíciókat betöltik, hogy életüknek Jézus Krisztus legyen a mintája.”

Máté 24. fejezetének tanulságairól pedig így beszél:
„Azoknak, akik Jézus fizikai távollétében gondoskodnak az Egyházról, súlyos felelősségük van. Azok, akik kihasználják keresztény testvéreiket, Máté sokatmondó nyelvezetével élve, szó szerint darabokra lesznek vágva (dichotomeszei) az ítélet idején.”

Végül:
„Kívánom, hogy mai megfontolásaitok megmutassák, hogy valóban gyümölcsöző Jézus erőteljes szavait és tetteit keresni és azokon elmélkedni…”

A nuncius úr köszöntőjének teljes szövege az alábbiakban olvasható:

Szeretettel köszöntöm a Sapientia Nap minden résztvevőjét, melynek címe: “Mert úgy tanította Őket, mint akinek hatalma van” (Mt 7,29). És milyen nagyon aktuális témát választottak! A katolikus teológia hagyományosan azt tanította, hogy az Egyház tekintélye a Szentírás, a Hagyomány és a Tanítóhivatal három pillérén nyugszik. Bár ez igaz, nem szabad elfelejteni, hogy az Egyházban minden tekintély magától Jézustól származik. Mit mond tehát Jézus Máté evangéliumában a tekintélyről?

Először is azt mondja a tanítványoknak, hogy legyenek „olyan kicsivé, mint ez a gyermek” (Mt 18,4), alakuljanak át és váljanak „olyanokká mint a kisgyermekek” (18,3), gondoskodóan és kedvesen fogadják a valódi gyermekeket (18,5-14). A 18. fejezet nagy része tehát arra összpontosít, hogy olyanná váljunk, mint a gyengék és sebezhetők, és fogadjuk be a gyengéket és sebezhetőket. A Jézus által felvetett fegyelmi kérdéseket gazdagítja a megbocsátás radikális példázata, amelyben Jézus Isten abszurd irgalmasságát magyarázza (18,21-26). Ebből a fejezetből világosan kiderül, hogy az Egyház tekintélyét alázattal kell mérsékelni, kedvességgel kell gyakorolni és a megbocsátást mindig szem előtt tartva, ahol hibák történtek és bűnbánatot tartottak.

Másodszor, miközben Jézus felkészíti tanítványait szenvedésére, tanítja őket tekintélyük gyakorlására. A Mt 23-ban a farizeusokkal szembeni bírálata közepette Jézus összehasonlítás tárgyává teszi azt a módot, ahogyan követői tekintélye megnyilvánulhat: „Szívesen elfoglalják a lakomákon a főhelyeket és a zsinagógában az első székeket, szeretik, ha a tereken köszöntik s rabbinak szólítják Őket az emberek. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok... Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.” (Mt 23,6-11). Az egyház vezetői mind magának Jézusnak a testvérei; tekintélyük csak abban rejlik, hogy hajlandók követni az egy tanítót, az egyetlen oktatót, az egyetlen Atyát. A Máté 10,24-25 kifejti ezt a gondolatot, kijelentve, hogy „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint mestere, s a szolgának, ha olyan, mint ura.” A tekintély az Egyházban tehát nem a pozícióban magában rejlik, hanem azok hajlandóságában, akik ezeket a pozíciókat betöltik, hogy életüknek Jézus Krisztus legyen a mintája.

Egy utolsó felhívás az egyház vezetői számára a Máté 24,45-51-ben található, egy példázatban, amely figyelembe véve Jézus visszatérésének késedelmét, egy őszinte tanácsot ad az egyház vezetőinek: „Boldog az a szolga, ha ura hazatérve ilyen munkában találja! ... De ha a szolga hitvány, s magában azt gondolja, hogy 'Késik a gazdám' – ezért ütni-verni kezdi a többi szolgát, és együtt eszik-iszik a részegekkel; ura egy olyan napon jön meg, amikor nem várja, és olyan órában, amikor nem is sejti. Kettévágatja és a képmutatók sorsára juttatja. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 24,45-51).

Azoknak, akik Jézus fizikai távollétében gondoskodnak az Egyházról, súlyos felelősségük van. Azok, akik kihasználják keresztény testvéreiket, Máté sokatmondó nyelvezetével élve, szó szerint „darabokra lesznek vágva” az ítélet idején. Az igazi vezetés és tekintély az Egyházban, amint Máté világossá teszi, mindazok szolgálata, akik szükséget szenvednek, és mindig magát Jézust tekinti mintának és az Ő tekintélyétől függ. Az igazi tekintély magától Jézustól származik, és elengedhetetlen az Egyház szervezetéhez és működéséhez, de „aki nagy akar lenni közöttetek, legyen a szolgátok” (Mt 20,26).

János evangéliumának nyelvezetével élve, Jézus tekintélye egyszerűen az Ige tekintélye: az igazság szava (Jn 17,17). Isten Igéje testté lett (1,14). A megtestesült igazság (18,37). Isten és ember kiengesztelődtek (3,16-17). Az út, az igazság és az élet (14:6). Valójában minden legitim hatalom – de soha nem a zsarnokság – tőle származik (18,28-38). Ő minden tekintély tekintélye (5,19-47), és az évközi idő utolsó vasárnapjára tekintve a királyok igazi Királya (Jel 19,16).

Talán a legélesebb megjegyzés Jézus tekintélyéről Szent Péter ajkáról hangzik el. Miután Jézus kinyilatkoztatta, hogy az örök élet elnyeréséhez enni kell a testét és inni kell a vérét, sok tanítványa elhagyta őt. Jézus nem tér el az igazságtól. Amikor apostolaihoz fordul, és megkérdezi tőlük, hogy ők is elmennek-e, Péter – Jézuson kívül senki másra nem alkalmazható módon – így válaszol: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6,68) Kívánom, hogy mai megfontolásaitok megmutassák, hogy valóban gyümölcsöző Jézus erőteljes szavait és tetteit keresni és azokon elmélkedni, és újra és újra rácsodálkozni egyedülálló tekintélyére: „Mert úgy tanított, mint akinek hatalma van.” (Mt 7,29) Miért? Mert csak Nála vannak igazán az örök élet igéi! 

Isten áldását kívánom munkátokra! 

Michael W. Banach

 „Isten tekintélyt adott...” (Sír 3,3) – Tekintély és hatalom kérdései néhány bibliai elbeszélésben 

Részletek az előadásból:

A Szentírás kiemelt témaként kezeli a hatalom és tekintély kérdését.
A hatalom és tekintély forrása nyilvánvalóan Isten. Ő minden érték végső forrása: teremtésnek, létnek, életnek és halálnak. Törvénynek és rendnek.

…

Isten hatalma kezdettől fogva odaadott, ebben az értelemben megosztott hatalom. … A hatalommegosztás ebben az esetben azt jelenti, hogy Isten egymásra bízza teremtményeit, és ezen a kölcsönös egymásra bízottságon, egymásrautaltságon át kíván róluk gondoskodni.

Isten a teremtéskor az emberre bízza a földet, hogy hozzá hasonlóan – szavával, szelíd erejével – uralkodjon felettük, de az ember végül nem képes bölcs szelídséggel uralkodni, nem tartaja be az elébe adott határt, nem válik hasonlóvá Istenhez, aki határt szab saját hatalmának, amikor a Nap, a Hold és az ember számára is hatalmat ad a teremtés során.

…

[Jézus] Első tanítványaira is egyszerre érvényes a hatalom jogos képviselete és a hatalomtól való jelképes és tényleges megfosztottság. …  Megbízatásuk, meghatalmazásuk világos, de hol saját gyengeségük, hol meg környezetük ellenállása miatt kell azért küzdeniük, hogy környezetük elfogadja szavuk és hivataluk tekintélyét.

…

Két választott példánk [az Ószövetségből Judit és az Újszövetségből Péter apostol tekintélye] a Biblia és az élet két ellentétes oldalát világítja meg. Előfordul, hogy váratlan és pillanatnyi fellépés szerez tekintélyt, de a megbízottak nem, vagy nem jól cselekszenek. Máskor a megbízott gyengének bizonyul, mégis éppen ő lesz képes a valódi és szeretetteljes hatalomgyakorlásra.

Tubay Tiziano előadásában szó volt többek közt a hatalom eredetéről, hamisított dokumentumokról, Nagy Károly buzdításáról és az őt körülvevő szellemi közegről. Arról, hogy miért volt fontos, hogy az  Aacheni udvar mellett létrehozott kápolnában őrizték az Adorján pápától kapott dokumentumokat, és arról, hogy a pápáknak sok fejtörést okozott, hogy miként tudják a középkorban igencsak független püspököket saját hatásuk alá vonni.
Megtudhatjuk azt is, hogy világi és egyházi hatalom időről időre hogyan akart egymás fölé kerekedni, és hogy a XIII. században a koldulórendek megjelenése az egyetemes egyház életében milyen minőségi változást hozott.

Előadásának kiindulópontjában Schmal Dániel Linda Zagzebski A vallási autoritás modern kori védelme című tanulmányának alaptézisére reflektál. Zagzebski modelljéről – amely szerint a hagyományos értelemben vett autoritás összeegyeztethető korunk egyik fontos értékével, az autonómiával – úgy vélekedik, hogy az a hagyomány vagy a tekintély illúziója csupán, mert figyelmen kívül hagyja azok időbeliségét.

Részletek az előadásból:

A hagyomány történetileg változó intézmény, és ennek következtében a hagyomány által igazolt tekintélyhez való viszony sem állandó.

Manapság gyakran beszélünk  a tekintélyek és hagyományok válságáról. Ez nem a tekintélyek eltűnését, hanem az autoritás működésmódjának gyökeres megváltozását jelenti a modernitás körülményei között.
Mielőtt a tekintélyek eltűnéséről panaszkodnánk, érdemes megfigyelni, hogy mi is történik napjainkban a tekintélyekkel. Ehhez nyújt fogódzót Anthony Giddens szociológus egy nagyon izgalmas elképzelése, az ún. poszt-tradicionális társadalmakról.
Giddens szerint a tekintélyekhez fűződő viszony alapjaiban változik meg a globalizáció világában. Ez azonban nem a hagyományok eltűnését jelenti, hanem a működésmódjuk megváltozását. 
Egy frappáns megfogalmazás szerint, amit [Giddens] egyik cikkében olvashatunk: „napjainkban a hagyományok nem hagyományos módon működnek”.

...

Az előadó annak kapcsán, hogy milyen nehézségek merültek fel a privilegium Paulinum alkalmazása terén Japánban a követketőket mondta:
A kereszténység nem egyszerűen új missziós terepet talált a megismert világban, hanem kifinomultan fejlett, alternatív kulturális perspektívákat is. Úgy tűnik, hogy a hagyomány nem mondja meg ebben a helyzetben, hogy hogyan kell alkalmazni. Annak a kulturális horizontváltásnak a háttere előtt, amelyet a világ kitágulása jelentett a XV. század végétől, azok az elvek, amelyeket a hagyomány tekintélye támasztott alá, formailag azonosak maradtak, de tartalmilag nem. Mégpedig egyszerűen azért nem, mert a hagyomány tekintélyének olyan kérdésekre kellett vagy kellett volna válaszolnia, amelyek korábban ismeretlenek voltak. Vagyis a lehetőségek terének megváltozása lényegileg érinti a hagyományt. Ahelyett, hogy preemptív döntéseket tenne lehetővé, autonóm döntéseket igényel.

…

Ezért hamis az a kép, amely szerint a tekintély preemptív választást tesz lehetővé a lehetőségek terében. A lehetőségek terének megváltozása megváltoztatja a tekintélyt. Tehát nem vezethetjük le belőle, hogy hogy kell egy adott szituációban, egy adott pillanatban, egy adott kontextusban viselkedni, mert ez lenne a preemptív értelmezés.
Továbbá hamis az a kép, hogy a tekintélyek modernkori válsága azokból az emberi döntésekből fakad, amelyek elutasítják a hagyományt. Gyakori késztetésünk, hogy azt lássuk, hogy letértünk a hagyomány útjáról, hogy az emberek elutasítják, letértek erről az útról, vagyis emberi döntések, választások kérdésévé tesszük.
Azt hiszem, hogy sokkal inkább rendszerszerű oka van a dolognak, annak, hogy ma a hagyományok nem hagyományosan viselkednek. Él bennünk a hagyományokkal kapcsolatban egyfajta „manifeszt kép”, ami könnyen hozzáférhető, ami adja magát: hogy a hagyomány a közösségi emlékezet egy fajtája, amely maradandóan érvényes, mert hosszú időn keresztül kipróbált értékeket őríz meg, ad tovább többé vagy kevésbé változatlan formában generációkon keresztül. A hagyomány ezért az ősiség, a kipróbált jelleg és a változatlan megőrzés miatt rendelkezik egyfajta preemptív tekintéllyel. Nézetem szerint ez a kép egyfajta érzéki csalódáson, egyfajta pszichológiai illúzión alapul, és ami ma történik az nem más, mint hogy extrém körülmények között ez az illúzió láthatóvá válik.

Seszták István előadásában a Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúciónak elsősorban a 3. fejezetét alapul véve vizsgálja a II. Vatikáni Zsinat tanítását a püspöki hivatal szerepéről, tekintélyéről, melyet kiegészít a keleti egyház nevében IV. Melkiosz pátriárka által megfogalmazott, ide kapcsolódó elvárások ismertetésével. 

Részletek az előadásból:

A LG 3. fejezete az egyház hierarchikus szervezetéről szól: az Isten népe felülről, Isten örök szándékából indul ki. Megjelenése a történelemben mint új nép, tanítványok, pásztorok, püspökök közé szerveződik, akiket maga Jézus Krisztus választott, apostolává nevezve őket, Pétert pedig vezetőjüknek. Jézus közössége egy strukturált és szervezett közösség, amely nem filozófiai spekuláció eredményeként jött létre, hanem kizárólag a Szentírás és a hagyomány tanúsága alapján, Krisztus akaratának és tanításának záloga, a Szentlélek védelme alatt.

…

A kollegialitás kérdésével a zsinat megpróbálta az I. Vatikáni Zsinat tanítását – legalábbis doktrinális szinten kiegyensúlyozni – megerősítve, hogy az egyházban a péteri hatalom mellett létezik apostoli hatalom is.

…

A püspök felelősségét az egyetemes egyház ügyeiben is érezni kell. A püspök is tagja a püspöki testületnek, a pápa csak ezzel a püspöki kell gyakorolni „testtel” lesz olyan, mint Péter az apostolokkal. Ez az egyetemes egyház igazi szent kollégiuma, amely különbözik a római püspök udvarától, és magában kell foglalnia az egyház vezető püspökeit, hogy segítsenek a pápának az egyetemes egyházat kormányozni. E testület mellett, amint azt a pátriárka javasolja, szükségesnek tűnik egy bizonyos szinódus a pápa körül, aki, egyszerűen megfogalmazva, az utolsó szó. Ez lenne az egyetemes egyház legfelső döntéshozó és egyben végrehajtó testülete – ne felejtsük el, itt 1962-63-at írunk. A kollégium tagjai, mondta a pátriárka, akik a világ minden részéből érkeznek, nyitottak az ökumenikus párbeszédre, képesek lesznek ezt a feladatot elvégezni, s ezáltal az egyház mint szervezet betöltheti azt a hivatását, hogy tudja Isten népét hitelesen vezetni. 

…

A püspökszentelés a megszentelés hivatalával a tanító és kormányzó hivatalokat is magával hozza, ezek azonban természetüknél fogva csak a kollégium vezetőjével és tagjaival való hierarchikus közösségben gyakorolhatóak. Ezért a püspöki fölszentelés a tanítás és kormányzás szerepeket is megadja, de csak hierarchikus közösségben a kollégium vezetőjével. Valójában a fölszentelés az egyes püspököt beilleszti a püspöki kollégiumba, így a püspöki hatalom, amelyet a fölszenteléssel személyesen ruháznak rá, csak e kollégium tagjaként illeti meg. A felszentelés és a kollegialitás tehát nagyon szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással.

…

Azt mondhatjuk tehát, hogy nem a pápa vagy a püspökök, hanem a pápa és a püspökök.

…

Pozzo teológus szavaival: „a II. Vatikáni Zsinat teológiája tisztázta, hogy a kollegialitás a püspöki szolgálat lényegéhez tartozik, és csak akkor valósítható meg igazán, ha beillesztjük azt az Isten új népe egységébe. A püspöki szolgálat egyetemes, katolikus dimenziója tehát teológiai és lelkipásztori szempontból döntő jelentőséggel bír, mégpedig abban az értelemben, hogy az egyes püspökök püspöki hivatalának lényege nem elsősorban az egyes részegyház vezetése, és ebből fakadóan az egyetemes egyház vezetésében való részvétel, hanem éppen ellenkezőleg: ez mindenekelőtt az egyetemes egyház vezetésében való részvételt jelenti, amely azonban a részegyház vezetésében konkretizálódik. Valójában a részegyház az egyetemes egyház megvalósítása. Az egyetemes egyház az a valóság, amely a részegyházak lényét, egyházát alkotja, és áthatol azon.”

Gájer László előadásában a politikai hatalom és vallási tekintély kérdését vizsgálva vállaltan egy „szubjektív, előítéletes véleményt” tár a hallgatóság elé, felütésként Lord Acton híres mondását idézve: „A hatalom korrupcióra hajlamosít. A korlátlan hatalom korlátlan korrupcióra hajlamosít.” A továbbiakban olyan filozófusok, politikusok, bölcselők gondolatait idézi, mint Lord Acton, Tocqueville, Bibó István, Tolsztoj vagy Michel Foucault.

Ahhoz, hogy a hatalommal megfelelő viszonyt alakíthassunk ki, az előadó felveti a „humánus alázat” és az „önként vállalt önkorlátozás” lehetőségét és célját.

Részletek az előadásból:

Lord Acton: „Azok a nemzetek, amelyek nem rendelkeznek a vallás önuralomra nevelő erejével, azok készületlenek a szabadságra.”
[...]
„A vallás sokkal szükségesebb a köztársaságban, mint a monarchiában. A demokratikus köztársaságokban a legfontosabb. Hogyan is ne pusztulna bele egy társadalom, ha ott, ahol a politikai kötelék lazul, az erkölcsi kötelék nem elég erős? És mire jó az önmaga felett rendelkező nép, ha nincs alávetve Istennek?”

Tocqueville: „Ha a vallás szövetségre lép a politikai hatalommal, növeli ugyan hatalmát egyesek fölött, de elveszíti a reményt, hogy mindenkin uralkodjék. Ha tehát a vallás részesül a kormányzók anyagi erejéből, akkor az általuk fakasztott gyűlölet egy részét is vállalniuk kell…. A különféle politikai hatalmakkal társulva tehát a vallás csak terhes szövetséget köthet. Életbenmaradásához nincs szüksége azok segítségére, a szolgálatukba viszont belepusztulhat.”

Bibó István: „Az ágoston-neveletetésű értelmiség társadalomszervező tényezővé vált velük szemben azáltal, hogy a királyokat nevelte. Ebben az együttműködésben amennyit a királyok szelídültek, annyit rontott a klerikusokon a hatalomban való részvétel. De együttvéve mégis a hatalomnak egy olyan mértékű erkölcsi átitatódását eredményezte, ami mondhatjuk, hogy már az európai társadalomfejlődés középkori szakaszában is nagyobb volt annál, mint amennyit bármilyen más kísérlet a világban el tudott érni.”

Keszeli Sándor előadásában a gyakorlati teológia, illetve a valláspedagógia irányából közelítve keresi a választ arra a kérdésre, hogy mi jellemzi azt a tekintélyt, amely a legteljesebben hozzájárul a katekézis céljának eléréséhez, vagyis ahhoz, hogy kialakuljon és elmélyüljön a kapcsolat Krisztussal.

Részletek az előadásból:

A személyes és közösségi formálódás viszonyítási pontja a katekéta számára nem egy tan, ismeretgyűjtemény vagy igazsággyűjtemény, még nem is az evangélium szövege, hanem az élő Krisztus, aki belőle ráköszön. Amire hívva van: vele szinkronizálódni, egy húron pendülni. Krisztus tekintélye itt úgy jelenik meg, mint a szabadságban és belső párbeszédben történő személyes formálódás elsődleges mércéje.

...

Már a [II. Vatikáni] Zsinat életre hívásának gyökerénél is az egyház tekintélyválsága állt abban az értelemben, hogy sokan úgy gondolkodtak, hogy csak azért nem fogunk elfogadni vagy megtenni valamit, mert az egyház, vagy kiemelt szerepet kapott tagjai hatalmi pozíciókból szólva tanítják, mondják. Ez kevés ahhoz, hogy mi megtegyük. Sokan eltávolodtak, kiléptek, a számukra erőteljesen hierarchikus megjelenésű egyházból, amelynek a kommunikációs stílusa, felépítésével összhangban, döntően egyirányú, elváró, és adott esetben uniformizáló volt. Ők már nem úgy számoltak az egyházzal, akire-amire érdemes hallgatni.

...

Az aktuális plurális kultúrában konkurrens tekintélyek között élünk. Sokakban él a meggyőződés, hogy én vagyok a nagybetűs tekintély, és saját magam egyetlen viszonyítási pontja. Ez az ún. autoreferencialitásként jelenik meg ebben a dokumentumban [Direktórium]. Az erre való igény egyrészt emberi természetünkből adódik, másrészt erre tekinthetünk úgy is, mint egyfajta manipulált önközpontúságra, indukált nárcizmusra, például a reklámipar vagy az internet világa működésmódjának köszönhetően. Az „isteni világháló”, a digitális kultúra úgy jelenik meg, mint egy egyetemes álvallás, mely egy új tekintélyforrást legitimál.

...

Tari Annamária a Z generáció tagjairól így ír: „Általános érvényű, hogy tartós és valódi tiszteletet akkor lehet kialakítani, ha azt pozitív érzelmek támasztják alá. A félelmekből, szorongásokból fakadó dominancia nem konstruktív.”

...

Mit jelent tehát a katekézis mai felfogásában a katekéta, az egyház és végső soron Krisztus tekintélye?
Címszavakban összefoglalva: 

• Célja Krisztust mint legfőbb tekintélyt megjeleníteni, felragyogtatni.
• A tekintély nem a katekéta sajátja, ő annak puszta megjelenítője, közvetítője. 
• Kizárólag a párbeszédben és a másik döntési szabadságát elfogadó viszonyban értelmezhető. 
• A nevelő, hitelességének ténye és szolgáló attitűdje, és a pozitív érzelmekre alapozott nevelői kapcsolat a közvetítője és kerete ennek a tekintélynek. 
• Olyan értékek jutnak el ennek köszönhetően a másik emberhez, amelyek fontosak számára, kiteljesedését szolgálják. 
• Ez a tekintély vonz, meghív, inspirál, nem pedig terel, lenyom, kényszerít, vagy indokolatlanul frusztrál. 
• A keresztény emberképnek megfelelően az ember legmélyebb valójára alapoz. 
• Amilyen mértékben megjelennek ezek a vonások a katekéta, a közösség és az egyház életében, annyira lesz a ma embere számára tekintély Krisztus és az Ő egyháza. 
• Ha az összes értékközvetítő szereplő összhangra törekszik egymással – mint a Ferenc pápa által vázolt megtérő és kilépő egyházban – akkor válhat üzenete és Krisztus tekintélyének megjelenítése hitelessé.

Görföl Tibor előadásában rövid áttekintést ad a német Szinodális út előzményeiről és szerkezetéről; bemutatja, hogy Thomas Söding teológiai látásmódja hogyan hatott az egyházi hatalommal kapcsolatban megfogalmazott alapvető igényekre; ismertet néhány kritikus reakciót, s végül felveti annak kérdését, hogy mindez milyen tanulságokat hordoz számunkra.

Andok Mónika a hatalom, autoritás kérdését a médiahálózati kommunikáció oldaláról közelíti meg. Azt vizsgálja, hogy a hétköznapi felhasználók tekintetében miként befolyásolja a médiahálózat kezében lévő technológiai hatalom az egyházi autoritást, a vallásos személyekhez, dokumentumokhoz való viszonyt.

Részletek az előadásból:

Thomas Luckmann szerint az intézményesülés létrehozta a nyilvános és magánszféra elkülönülését, és a vallás ez utóbbiba került, ezáltal teret adva az egyéni interpretáció lehetőségének a vallási szövegek tekintetében.

Richard Fenn szerint a modern szekuláris intézmények a tekintélyt egy szintre fokozzák le a puszta személyes véleménnyel.

...

2023. május 29-én a Vatikán kiadott egy dokumentumot a közösségi média használatáról, melyben arra buzdít, hogy ne úgy tekintsenek erre mint eszközre, hanem mint a diskurzus egy terére.

A mester-tanítvány kapcsolat a tudás átadásának olyan kontextusa, mely nem csak a zsidó-keresztény kultúra sajátja. Bagyinszki Ágoston előadása elején számba veszi e kapcsolat legfontosabb elemeit, és rövid kitekintést ad arra vonatkozóan, hogy mi jellemzi ezt a viszonyt a buddhista és szufi hagyományban.
Részletesen vizsgálja azokat a tulajdonságokat, melyek Jézust mint Mestert jellemezték: szóhasználatát, sajátos beszédmódját, szavai tekintélyét, azok forrását.

A közvetítő tekintélyek számbavételénél megismerhetjük, hogy miként tágult ki a tanítványság fogalomköre, és hogy az olyan autoritások gyökerénél is, mint a Szentírás, a szenthagyomány, a tanítóhivatal, vagy az akadémikus teológia, mind ott van a sensus fidei gondolatkör.