Gondolatok a megkülönböztetésről és a spiritualitás elvesztéről
Vizuális reflexiók Arturo Sosa S.J. előadására[1]
Tornay Krisztina M. Petra SSND
„A világot átfogó közösség prófétai tanújaként élni” - a Boldogasszony Iskolanővérek általános káptalanján hangzott el ez az előadás, amely kimondottan egy női missziós közösség számára készült, akik apostoli küldetésük megújulásának forrásait keresve gyűltek össze 24 országból. A szöveg egy belső kör számára volt elérhető, ezért itt az arra születő reflexió olvasható.
Az előadás alapja, vagy kiinduló ihletének egyik fontos szövege Ferenc pápa 2023-as pünkösdi elmélkedése volt, amelyből a Magyar Kurír fordítását idézem[2]:
„Jegyezzük meg azonban, hogy a Lélek nem úgy indítja el az Egyházat, hogy utasításokat és szabályokat ad a közösségnek, hanem úgy, hogy leszáll minden egyes apostolra: mindegyikük sajátos kegyelmeket és különböző karizmákat kap. A különböző adományoknak ez a sokasága zavart okozhatna, de a Lélek, mint a teremtésben, éppen a sokaságból szeret harmóniát teremteni. Az ő harmóniája nem egy előírt és a különbségeket eltörlő rend, nem; az Egyházban „a rend a Lélektől kiosztott különféle adományokat követi” (Szent Baszileiosz: Könyv a Szentlélekről, XVI, 39). Pünkösdkor ugyanis a Szentlélek sok lángnyelvben száll alá: mindenkinek megadja a képességet, hogy más nyelveken beszéljen (vö. ApCsel 2,4), és saját nyelvén hallja a többieket beszélni (vö. ApCsel 2,6.11). Tehát nem egy mindenki számára azonos nyelvet teremt, nem törli el a különbségeket, a kultúrákat, hanem homogenizálás és uniformizálás nélkül harmonizál mindent. Ennek el kell gondolkodtatnia bennünket, amikor a „visszafordulás” kísértése arra akar rávenni, hogy mindent látszólagos, tartalom nélküli fegyelemben egyöntetűsítsünk. Maradjunk ennél a szempontnál, annál a Léleknél, aki nem egy részletesen kidolgozott tervvel kezd, ahogyan mi tennénk, akik aztán gyakran elveszünk saját programjainkban; nem, ő azzal kezdi, hogy ingyenes és bőséges ajándékokat ad. Pünkösdkor ugyanis – hangsúlyozza a szöveg – „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek” (ApCsel 2,4). Mindannyiukat eltöltötte, így kezdődik az Egyház élete: nem egy pontos és részletesen kidolgozott tervből, hanem Isten egyazon szeretetének megtapasztalásából.
A Lélek így teremt harmóniát, arra hív, hogy ámuljunk el szeretetén és a többiekben jelen lévő ajándékain. Ahogy Szent Pál mondta: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. […] Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által” (1Kor 12,4.13). Minden testvérünket és nővérünket a hitben ugyanazon test részének tekinteni, amelyhez én is tartozom: ez a Lélek harmonikus tekintete, ez a követendő út, melyet mutat nekünk!”
Már önmagában az is jelentőséggel bír, hogy a megkülönböztetésről szóló tanítást Sosa a pünkösdi ajándék gondolatrendszerébe helyezve közelíti meg. A pápa szavai szerint mindegyikünk egyazon ajándékban részesülve a saját nyelvét találja meg és azon szól, de megérti a másikét is, ami eredetileg nem az övé. A megértés, ami harmóniára vezet. A Szentlélek nem utasításokat és szabályokat ad a születő keresztény közösségnek, hanem leszáll minden egyes tagjára és működik benne, s ki-ki személyes, a másétól különböző, sajátos kegyelmeket, karizmákat kap. A Szentlélek ezeket nem törli el, hanem kibontakoztatja, élteti, s éppen a sokféleség eleven működéséből – amelynek szimbóluma a sokféle nyelv - születik meg homogenizálás nélkül a megértés: ez az alapja a harmóniának.
Sosa megközelítésében a vágyott egyetértés, a harmónia nem statikus, hanem dinamikus jellegű.
Ezen tűnődve máshonnan veszek egy párhuzamot, az európai képzőművészethez fordulva. A rend és a harmónia összekapcsolása sokszor vezetett kiüresedéshez, talán a leginkább a keresztény szakrális művészet történetében látjuk ezt. Először az érett reneszánsz idején jelentkezett a tökéletes rendezettség, a kompozíciók és a színek, a térábrázolás, az emberi test finoman hangolt arányrendszerének eluralkodása az eleven spiritualitás kárára. Új tapasztalatként ekkor láttuk meg, hogy tökéletesnek tűnő szépség spirituális értelemben élettelenné tud válni, s nem ad ihletet, indíttatást, nem kérdőjelez meg, nem lendít tovább, hanem pihenésre, megnyugvásra és a birtoklás békéjére vezet. Egyben határ is szab: itt nincs tovább út.
Az általam nagyon kedvelt Tiziano egyik képét szemlélve (Sacra Conversazione, 1560.[3]) hihetetlen gyönyörűséget jelent a négy szereplő gyengéden egyénített, egymásra figyelő jelenlétének kompozíciós egyensúlya, a távol-közel, a fény-árnyék fokozatai, a színek finom egymásra hangoltsága.
Részleteiben is csupa élmény és újdonság: Mária gondos és óvatos mozdulata, a Szent Katalin megrendült és alázatos gesztusa, a háttérben álló Szent Lukács szerény, árnyékban álló alakjának figyelme, a táj gazdag, levegős, mozgalmas távlata és a függönnyel közelivé varázsolt intim tér otthonossága. Pusztán a szereplők ruháinak anyagszerűsége is gazdagon változatos, nem szólva az arcok, a kezek és pillantások jelentésének mélységeiről. S mindent körülfog egy derengő, megszelídítő pára-szerű sugárzás, mindent ártatlanná tévő, felemelő, a mindennapokból kiemelő érzékenysége.
A szépség önmagában is feltölt és ez a mű tökéletesen szép. De. Valamit immár nem közvetít, ami eredetileg a témához tartozott, sőt, maga a téma: Isten emberré lett, Jézusban megjelent a Földön, s mindenki számára elérhető, egészen személyes és intim kapcsolatban, akár sok évszázadon átívelve is. Alexandriai Szent Katalin a Jézussal való belső, mély kapcsolódás szentje, aki mint vértanú és szűz „lelki házasságra”, jegyességre lépett vele. Ennek a lelkiségtörténetben, a keresztény misztikában megvan a maga története, nem tartozik a könnyen közvetíthető tartalmak közé. „Akinek füle van, hallja meg…[4]” Ám a mélységeket elkerülve ez a kép egy babalátogatás zsánerképévé változtatta az eredetileg magasztos és titokkal teljes történetet. Ami teljesen – vagy nyilvánvalóan - hiányzik: a Szent jelenléte, megnyilvánulása, ami megrettenthet és megvigasztalhat. S ami itt van: a kedves, emberi, a közvetlen, az érzelmek letisztultsága, a meghökkentően valóságos részletek, a szemlélőt bevonó ismerősségek, s az egész képből áradó kisimultság, rend, békesség.
Miközben erről gondolkodom is érzem az előadás címének aktualitását: a megkülönböztetés hitelének, igazságának igényét. Mert vajon mi alapján lehet olyan merész valaki, hogy ilyesmit leírjon egy remekműről? Nem szakrális-e minden, ami igaz, ami szép, függetlenül a témától? S mi az, hogy szép? Ki mondja meg, mi alapján?
Egyáltalán, kell-e e téma, hiszen az építészet monumentalitása, vagy a zene összhangja minden külön gondolat nélkül is Isten-élményt közvetíthet. A dilemmák egy csokra, amelyek alapvető témánk közelébe hoznak: ki, hogy, minek alapján különböztetheti meg a búzát és az ocsút, a szakrálist a szekularizálttól, a Szent-et a profántól? Felvethető-e így a kérdés? S mielőtt ezt gondolatilag megoldanánk, maradjunk csak itt, a kérdésnél. Mert ez a megkülönböztetés lehetőségéről, szükségéről, mikéntjéről szól, s méltó arra, hogy fülünket odatartsuk a tanításnak.
Arturo Sosa maga jezsuita szerzetes, elöljáró (generális éppen): tapasztalatból állítja, hogy a szerzetesi lét olyan közösségi életforma, amely az egyház közösségének mintájára, annak tapasztalatával együtt jelenik meg. A szerzetes – engedelmességi fogadalmával – program-szerűen szorosan kötődik a megkülönböztetés kihívásához: egyedül Isten akarata, a Szentlélek iránymutatása a tájékozódási pontja, s ennek megismerése létkérdés számára. Nem saját útiterve, hanem a Szentlélek megértett indításai vezetik, s nincs is más biztonsága, mint egyre érzékenyebbé válni ezekre az indíttatásokra. Ezzel összefüggésben Sosa egyik alaptétele, hogy a közösségben történő megkülönböztetés működése csak ott lehetséges, ahol élő Isten-kapcsolat, eleven lelki, belső élet zajlik. És még így is lehetséges, hogy rosszul döntünk, mert esetleg a félelmünk, sebzettségünk erősebb, mint a bizalmunk Isten gondviselésében.
Sosa felállít egy több pontra tagolt rendszert, amely a megkülönböztetés útját segíti. Ebben felismerjük a jezsuita ős-hagyományt, Szent Ignác elemi tapasztalatát, amelyet rendjére hagyott[5]. A lelkek, a jó és rossz, a Szentlélektől eredő és nem tőle jövő indíttatások felismerését, egymástól való megkülönböztetését tanítja. Önmagában már az a tudás, hogy ezek egymástól szétválaszthatóak és nem vagyunk becsapottságra ítéltek, reményt ad. Az a bizalom, hogy ki-ki képes lehet erre - Sosa szerint a meg nem keresztelt testvérek éppen úgy, mint a szerzetesek -, olyan súlyú kihívás, amivel a zsidó őskeresztények is szembesültek, pl. Szent Péter Joppéban, amikor a Szentlélek leszállt a pogányokra.[6]
Sosa a megkülönböztetés folyamatáról tanítva két feltételrendszert futtat egymás mellett: egy módszertaninak tűnőt (pl. a keretek világos megadását, a téma, résztvevők, stb., a témához tartozó alapinformációk ismeretét, vagy az olyan működésformákat, mint az érvelés, megosztás, reflexió, hitélmény-csere) s egy olyan alapot, amely egyáltalán lehetővé teszi ezen módszerek működtetését.
Itt most inkább ezen alapkomptenciákra fókuszálok, mert ezek eleve meghatározzák, hogyan tud bármilyen bölcsen felépített módszer működni.
Sosa szerint a megkülönböztetés folyamatának az első feltétele a személy belső szabadsága, más szóval a kiüresedés képessége. Ezzel meghökkentően magasra teszi a mércét. Olyan önismeretet, reflexiós rutint követel, amelyet csak tényleges, hosszabb belső munkával érhetünk el. Saját motivációinkat, félemeinket, érdekünket, érintettségeinket felismerni és ezektől tudatosan távolságot venni, anélkül, hogy letagadnánk meglétüket, csak érett személyiségekként tudjuk.
Szent Péter jut eszembe, aki őszinte odaadással mondja Jézusnak: ha mindnyájan megtagadnak is téged, én soha![7] És Péter félelmében mégis ezt tette: nyilvánosan, többször is. „Önmagára ismerése” keserves sírásra fakasztotta, de nem vette el az erejét: s térjünk vissza a joppei jelenetre, amikor a Szentlélek útmutatását követve nyitottá tud válni a pogányok befogadására, addigi élete zsidó tisztasági – Istennek szenteltségi - szabályainak átlépésére.
Ez a pőre jelenvalóság Isten és önmagam előtt: belső mozgásaimnak, eltévelyedéseimnek, sötétségeimnek ismerete azzal a bizalommal együtt, hogy mindezzel együtt vagyok az Övé, lecsupaszít, kiszolgáltatottá és egyben szabaddá, felszabadulttá tesz. Ennek alapmintája Jézus kereszten. Ismét a művészethez fordulva Sosa szövegétől, egy különösen szelíd, engedelmességet, átadottságot sugárzó képre tekinthetünk.
Az itt bemutatott asztúriai fa-corpus a XII. századból való.[8] Szelíd, szinte odaadja magát a szenvedésre, vagy bármire, ami történik vele. „Kiüresítette önmagát, külsejében olyan lett, mint egy ember…”[9]
Ebben a kiüresedésben egy másfajta spirituális veszteséget látunk: annak megengedését, hogy Isten, az Atya elrejtőzzék szemeink elől és ne a megszokott módon találjunk Rá. Ennek a felfoghatatlan tapasztalatnak Szent Pál adja meg azokat a szavakat, amelyekkel megközelíthetjük: Jézus Krisztus „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult.” [10]
Sosa azt hangsúlyozza, hogy az engedelmesség arra hív, hogy megtanuljuk megkülönböztetni a bennünk megjelenő hívásokat egymástól, egyénileg és közösségileg is. A tanulás maga is ürességem, rászorultságom elismerése: ahogy a képen Krisztus két kezét szemléljük: egyik mintha elengedné, amit tudni vél, másik mintha fogadná, ami érkezik.
Az előadásban Sosa az együtt-keresés, a szellemi egység lehetőségét is kutatja, s ezt ismét – a személyes önismereti belső munkához hasonlóan - hosszabb folyamat eredményének látja. Egymás megismerése, a bizalom felépítése, egymás erősítése az aktív részvételre és a közös keresők Istenhez kapcsoltsága alakítják ki ennek lehetőségét.
Visszatérve ahhoz, hogy hogyan vethető fel egyáltalán a jó kérdés, s hogy rajzolódhat ki az igazi és nem-igazi, helyes és helytelen, éltető vagy életet elvevő irány világosan, talán a legfontosabbnak azt látom, hogy lehetőséget adunk-e annak, hogy ez egyáltalán megtörténhet és akár közösen is megtörténhet. Ez a bizalom teszi lehetővé, hogy történjen.
A Sosa által bemutatott rendszer újra és újra a folyamatra, a hosszabb érési időre alapoz: mindarra a munkára, amit a személyek és a közösség saját fejlődésére fordít, beleértve ebbe a spirituális fejlődést is. Ez a munka kap segítséget a profi módszertantól, ami semmiképpen sem magától működik, hanem kapcsolódik a résztvevők tapasztalataihoz, a bennük élő Szentlélekhez, adományaihoz. Maga a módszertan is bizalommal és nyitottan fordul a résztvevők felé.
Ez a kettős bizalom úgy tűnik fel előttem, mint Jézus két keze, vagy mint a Galamb képében megjelenő Szentlélek két, gyengéden lebbenő szárnya, ami előkészíti és vezeti azokat, akik bátran, nyílt szívvel és imádkozva belépnek a megkülönböztetés körkörösen futó folyamatába.
[1] Róma, 2023. október 21.
[2] https://www.magyarkurir.hu/ferenc-papa/ferenc-papa-punkosdi-homiliaja-szentlelek-harmoniat-teremt-mi-is-megbekelest-keressuk
[3] Kép forrása: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Titian,_Sacra_Conversazione,_The_Madonna_and_Child_with_Saints_Luke_and_Catherine_of_Alexandria.jpg
[4] Mk4,9
[5] Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok
[6] ApCsel 10,1-48.
[7] Mt 26, 33
[8] A keresztről való levétel: Crucifix from a Descent from the Cross (Asturias?), last quarter of the 12 th Century, polychromed wood, 180 x 165 x 42 cm, Museu Frederic Marès, Barcelona, MFMB 650, Museu Frederic Marès. © Foto: Guillem F-H
[9] Fil 2,7
[10] Zsid 5,7-9
[11] X-XI. századi spanyol freskó, Katalónia, Sant Quirze de Pedret, Solsona, Egyházmegyei Múzeum, kép forrása: https://museusolsona.cat/en/