Liturgia

Bevezetőjében főiskolánk rektora, Fehérváry Örs Jákó OSB elmondta, hogy a nap egyik célkitűzése Ferenc pápa Desiderio desideravi kezdetű apostoli levelének megismertetése, annak feltárása, hogy miként lehet a liturgiát ismét a keresztény élet mintájává és középpontjává tenni. 

“Korszakos dokumentumról van szó, amelyet érdemes mindenkinek ismerni, hiszen Ferenc pápa minden hívő embernek címzi ezt a levelet. Nem csak a püspököknek, nem csak a papoknak, hanem a pápának erre a liturgikus formációra való felhívása minden hívő embernek szól.”

A nap másik célja pedig nem más, mint hogy egybegyűjtsük a magyar nyelvterületen működő liturgikus szakembereket.

A nyitóbeszéd végén a hallgatóság fogadta a Sapientia anyaintézménye, a római Szent Anzelm Egyetem rektora, az esemény fővédnöke, Bernhard Eckerstorfer OSB video köszöntését.

A teljes beszéd, illetve Bernhard Eckerstorfer OSB köszöntője megnézhető az alábbi videóban:

Előadása elején Ilyés Zsolt bemutatta, hogy miként kapcsolódik a Szentatya  tavalyi motu proprioja, a Traditionis Custodes, e levélhez.

Ezt követően a Desiderio desideravi mondanivalóját három fő téma köré rendezve ismertette:

1. “A liturgia igazságának szépsége és ereje”

2. Tudatos, tevékeny és teljes részvétel

3. Liturgikus nevelés

Az első pont a cél, amihez el kell jutnunk, a második az eszköz, mellyel a cél felé haladhatunk, a harmadik pedig az, ami ennek az eszköznek az elsajátítását lehetővé teszi.

Az előadó hangsúlyozta, hogy a Szentatya nem a liturgia szépségéről (nem a külsőségek esztétikai, érzelmi értékéről), hanem a liturgia igazságának a szépségéről beszél, ami a dokumentum szerint: “a megváltás története”, “az üdvösségünk története”, “a húsvéti misztérium”, “Isten közelsége és irántunk való végtelen szeretete” és hogy “mindezek jelenvalóvá és hatékonnyá válnak a liturgikus cselekményekben” - ez a liturgia igazságának a szépsége.
A liturgia ereje pedig abban áll, hogy életünket átalakító ereje van, mellyel az embert új teremtménnyé, krisztusivá formálja. 
Ezt kellene elérni: részt veszünk a liturgián és átalakulunk azáltal, hogy részt vettünk. 
Ahhoz, hogy ez hatni tudjon, ahhoz kell a tudatos és teljes részvétel.

A tudatos részvétel azt jelenti, hogy amikor a liturgia részesei vagyunk, értjük, hogy mi történik: a gesztusokat, a szimbólumokat.

A teljes részvétel pedig “nem pusztán szellemi munka, nem is egy ceremónia szolgai végrehajtása, hanem egy belső, lelki tevékenység is.” Vagyis a teljes részvétel szellemi, testi és lelki bevonódás: végzem (testi) – értem (szellemi) – átélem (lelki).

Ezután az előadó ismertette, hogy Ferenc pápa apostoli levelében mit mond a nevelésről, mint olyan elengedhetetlen feltételről, mely nélkül nem jöhet létre a liturgiába való tudatos és teljes részvétel. A Szentatya különbséget tesz a liturgiára való nevelés és a liturgia által történő nevelés között. Vizsgálja és mérlegeli, hogyan lehetne a liturgikus nevelést hatékonyabbá, jobbá tenni.

Ismét visszautalva e levél és a Traditionis Custodes közötti kapcsolatra az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy Ferenc pápa szerint azok számára, akik elutasítják a reformot, nem fontos a tudatos, tevékeny, teljes részvétel. Pedig ez a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója szerint az egyik legfontosabb cél, amihez hűségesnek kell maradni.

A Szentatya főbb kérdései a levélben: 
Hogyan lehetne segíteni, hogy a “végzem-értem-átélem” hármasa minél jobban megvalósuljon?  
Hogyan lehetne az embert ismét megtanítani a szimbolikus kommunikációra, hogy ne csak értse, hanem át is élje azt?

Végül szó volt a liturgia külső, látható és belső, láthatatlan részéről. A külső cselekvések (beszélek, énekelek, mozgok) mellett nagyon fontos a belső történések, események sora, a kommunikáció Isten és ember között. “Akármelyik hiányzik, nincs liturgia.” 

Az előadó felvetette azt a kérdést is, hogy az, hogy a misére ma bárki bejöhet, vajon segíti-e tudatos, tevékeny és teljes részvételt? Hiszen az első századokban még a katekumeneknek sem engedték meg, hogy részt vegyenek az Eucharisztia liturgiáján. “A liturgia nem a kezdőknek van.”

Néhány további idézet az előadásból:

“A szentmise az Isten végtelen vágya, hogy tápláljon téged és engem… az Isten vágya, hogy nagyon mélyen eggyé váljon velem és velünk.”

“Az Isten dicsősége nem a  liturgia végzése…, az Isten dicsősége maga az élő ember… az a liturgiát végző ember, akit a liturgia átalakíthatott, új emberré, krisztusivá, megváltott emberré formálhatott.”

“Bízzunk a teremtett dolgokban. Három dologban bízzunk: hogy a teremtett dolgok Istentől vannak, hogy a teremtett dolgok Istenre mutatnak, és hogy a teremtett dolgokat maga Isten vonta be abba, hogy a megváltás eszközei legyenek.” 

A teljes előadás itt tekinthető meg:

Patrick Prétot OSB (Párizsi Katolikus Egyetem, Liturgikus Intézet) a liturgiáról és a lelki életről folytatott több éves elmélkedésének eredményeként tárta a hallgatóság elé a Desiderio desideravinak ezt az olvasatát.

Az előadás bevezető részében megtudtuk, hogy Franciaországban a liturgia kérdése már a XVII. századtól kezdve kényes kérdésnek számít, mert abban ”az Egyház és világ kapcsolata forog kockán”, ezért gyakran politika is keveredik a vallási kérdésekbe. Az alapvető viszonyítási pont, mely hozzáállásunkat e kérdésben meghatározza, a szolgáló Krisztus evangéliuma kell legyen, mert minden egyébben sokfélék a vélemények: egyesek szerint a gondok gyökerét a II. Vatikáni Zsinat liturgikus változásaiban kell keresni, míg mások szerint ezen reformok elégtelen végrehajtásában. 

A liturgikus feladata, hogy megmutassa, miként világítja meg a hagyomány korunk kérdéseit.

“A hagyomány soha nem statikus, mert a történelem során a liturgia alkalmazkodott mindazokhoz a kultúrákhoz, amelyekhez eljutott.”

Prétot szerint a Desiderio desideravi is ennek az állandóan aktualizálódó hagyománynak az egyik lenyomata.

Az előadó a levelet három lépésben közelíti meg:
Elsőként azzal a kontextussal foglalkozik, amelyben a pápa beszél: innen szemlélve a levél nem más, mint írás a liturgiáról válság idejére. 

 “Ezekben a nehéz időkben, amikor nemzetközi szinten krízis tapasztalható, amikor a társadalmi, és különösen a politikai intézmények válságban vannak, amikor az Egyház is válságban van, amit sorozatos botrányok ráznak meg, a liturgiáról való beszéd bátorságot és elhatározottságot igényel. Ezen a területen ugyanis – ahogy azt az Amoris laetitia után is láthattuk – a pápa azt kockáztatja, hogy felháborítja azokat, akik nem osztják nézeteit.”

“Az Úr felé fordulni – erre hívnak a rítusok” – mondja az előadó, de mára Európában a liturgiához való viszony jelentősen átalakult a múltban uralkodó rendhez képest: ma sokan azt a liturgiát választják, amelyik nekik tetszik. Ezzel gyengül az Egyházhoz, és különösen annak kisebb közösségéhez, például egy plébániához-tartozás érzése. Ez a fajta válság azonban lehetőséget is hordoz, mely nem abban áll, hogy a rituális formákat személyes ízlésünk szerint határozzuk meg, hanem, hogy “megtanulunk együttérezni az Egyházzal”.

Reims érsekének 2022 novemberében Lourdes-ban elmondott homíliájából idézve:

“Isten nem a holtak, hanem az élők Istene. Ő nem olyan Isten, akit külső vallási gesztusokkal meg lehet téveszteni. Ő nem olyan vallásos emberek Istene, akiket különleges státuszuk védelmez. Ő a lelkek Istene. Minden olyan ember Istene, aki valóban felveszi a harcot a gonosz és a halál erői ellen. Aki nem elégszik meg külső sikerekkel. Aki gyűlöl minden cinkosságot – legyen az erős vagy erőtlen – azzal, ami másokat rombol, és aki mindig retteg, hogy nem tud megfelelni a szeretet igazságának. Ő minden olyan ember Istene, aki lendületesen igyekszik szolgálni az élet, az élő Isten arca termékenységét.”

Patric Prétot megközelítésében a levél vizsgálata szempontjából a következő lépés az, hogy megnézzük, miként helyezi Ferenc pápa a dokumentumot a római tanítóhivatal tanításának fő áramába.  

“Néha pápákat állítunk szembe egymással, és amikor így teszünk, úgymond ki is választhatjuk azt, akivel a legnagyobb rokonságot érezzük. Ezért fontos hangsúlyozni a tanítóhivatal folytonosságát, még ha egyes döntések egymásnak ellentmondónak tűnhetnek is, mert más-más időpontban születtek.”

Az előadó bemutatja, hogy miként kapcsolódik a levél a II. Vatikáni Zsinat és a Ferencet megelőző pápák liturgikus felismeréseihez, tanításához.

Ezzel összefüggésben beszél arról, hogy a pápa ebben a levelében a XX. századi liturgikus mozgalom nyomdokain halad, melyre XII. Pius úgy tekintett, mint “az isteni gondviselés korunk számára adott jelé”-re, “a Szentlélek átvonulására az Egyházban”. 

A harmadik téma pedig az, amit a pápa a “spirituális világiasság mérgének” nevez. 

Ferenc pápa számára a liturgiában az igazság kritériuma az evangélium örömének kifejeződése az ünneplésben, ezért megalkuvást nem tűrő kritikával illeti a “spirituális világiasság mérgeit”. A Szentatya szerint a kereszténység e torz formái (gnoszticizmus és neopelagianizmus) katasztrofális következményekkel járhatnak az Egyház életére nézve, aminek a liturgia lehet egyfajta ellenszere.

Az előadó szerint a pápa azzal, hogy a gnoszticizmusra utal, amely a keresztény hitet a szubjektivizmusra redukálja és ezzel az egyént saját értelmébe, vagy saját érzelmeibe zárja, korunk egyik jellegzetességére tapint rá. “A modernitásban a szubjektum megjelenését még mindig a referenciaként szolgáló «mi»-hez való előzetes csatlakozás egyensúlyozta ki. Az ún. posztmodern korszakunkat azonban az jellemzi, hogy az «én» nagyon gyakran a cselekvés és a gondolkodás egyetlen hivatkozási pontja.” 

A liturgia azonban közös cselekvés, amely engedelmességet követel, éppen ezért nem létezhet liturgikus élet, ha nem történik elmozdulás az “én” felől a “mi” felé. “Ez az elmozdulás megköveteli, hogy kitegyük magunkat a középpontból, és megengedjük, hogy a liturgia megváltoztasson bennünket.”

…

“A liturgia nem magánáhitatok összessége, hanem egy testület imája. Ahogyan már Romano Guardini hangsúlyozta: ez minden egyes résztvevő személytől önfeláldozást igényel. Ez az áldozat a közösség szolgálatában áll, ráadásul egy olyan világban, ahol bővelkednek a gnosztikus tendenciák. Ez az önfeláldozás egyházi mintát kínál a spiritualitások nagy piacának szabályozására.”

Az előadó részletesen foglalkozott a pápai levél neopelagianizmusra vonatkozó kritikájával is.
Ez az irányzat a kegyelem erejét semmibe veszi és csak a saját erőre támaszkodik. Nárcisztikus és tekintélyelvű elitizmus ez, ami elárulja az evangélium örömhírét: “Evangelizálás helyett másokat elemeznek és osztályoznak, és ahelyett, hogy megkönnyítenék a kegyelemhez való hozzáférést, minden energiájukat az ellenőrzésre fordítják.”

A pápai levél szerint azonban a liturgiához való viszonyunkat az evangéliumi tanúságtétel keresése és nem a rituális tökéletesség keresése kell vezérelje. 

Ehhez kapcsolódik a kérdés, hogy milyen Istenről teszünk tanúságot liturgikus ünnepeinken? 

Világunkban, mely egyoldalúan csak a sikert és a teljesítményt értékeli nagy a kísértés, hogy ne csak a rítusok végrehajtását akarjuk az ellenőrzésünk alatt tartani, hanem azt a képet is, amelyet a rítusokon keresztül magunkról adunk. Azáltal, hogy az általunk elért hatásokra összpontosítunk, a liturgiát emberi teljesítményre redukáljuk, pedig az mindenekelőtt Istentől kapott ajándék, amelyet fogadni kell és ami közösséget jelent Istennel. “A céljától eltérítve a liturgia elkeserítő tükörképe lesz annak, amik vagyunk.”

“Ebben a levélben valójában megtérésre való felhívás hangzik el. Az egész Egyháznak ez a megtérése az egyszerűséghez és legfőképp az evangéliumi testvériséghez, Szent Ferenc szellemében zajlik. Ez egy visszatérés.”

Ebből a szempontból a Desiderio desideravit a Gaudete et exultate apostoli buzdítással összefüggésben kell vizsgálni, amelynek tárgya az életszentségre szóló meghívás a mai világban. Ferenc pápa ebben a dokumentumban megmutatja, hogy mit jelent az evangéliumhoz való megtérés; vitatkozik azokkal, akik az emberi akarat és saját képességeik imádatába esnek, és bírálatot fogalmaz meg különböző, az evangélium szellemével ellentétes olyan magatartásokkal szemben mint a megszállott törvénytisztelet, a társadalmi és politikai eredmények bűvölete, az Egyház liturgiájának, tanításának és tekintélyének tüntető mutogatása, a gyakorlati vállalkozásokkal való hiú hencegés, vagy az önmagukra irányuló és öntetszelgő mozgalmak iránti vonzódás.

Ahhoz, hogy elkerüljük ezeket a zsákutcákat azt javasolja, hogy “hagyjuk, hogy a Lélek vezessen bennünket a szeretet útján, égjünk a vágytól, hogy közvetítsük az evangélium szépségét és örömét, és keressük a távollévőket abban a mérhetetlen sokaságban, amely Krisztusra szomjazik.” 

Vagyis - foglalja össze az előadó “arra emlékeztet bennünket, és ez az értelme a Desiderio desideravi címnek is, hogy a liturgia mindenekelőtt az ember válasza az elé siető Isten vágyára, a végtelen ajándék elfogadása.” 

…

“A magam részéről nem látok más kiutat a rossz alapokról kiinduló liturgikus vitákból, amelyek zsákutcáiba továbbra is bele vagyunk zárva.”

…

“A liturgikus mozgalom során létfontosságú, hogy a liturgiát a lelki élet iskolájának és méginkább Isten keresése szabályaként tekintsük. Hiszen a megtérés iskolájaként folyamatosan arra hív, hogy hagyjuk magunk mögött a bennünk élő hamis Isteneket.”

…

“A zsoltárok, különösen amikor az imaórák liturgiájában imádkozzuk őket, az üdvösséget kereső emberiség hangjai. Az Eucharisztia és a zsolozsma folyamatosan hirdetik, hogy a győzelmet Krisztus húsvétja nyerte el véglegesen. A húsvéti misztérium ünneplése világítja meg a világ sötétségét, és életünk sötétségét. Ezért Ferenc pápával együtt hangsúlyozhatjuk, hogy az Egyházat az üdvösség és a keresztény élet közötti alapvető kapcsolatba helyezzük. “A liturgiának semmi köze az aszketikus moralizmushoz. A liturgia az Úr húsvéti misztériumának ajándéka, amelyet ha engedelmesen elfogadunk, újjáteremti életünket. A coenaculum-ba nem léphetünk be, csak ha megérezzük az ő kívánságát, hogy velünk együtt fogyassza el a húsvéti vacsorát. «Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvétot, mielőtt szenvedek.»”

A teljes előadás itt látható:

„Szent Péter Liturgiája”

A római pápák intervenciói a római egyház liturgiájának alakulásában

Néhány liturgiatörténeti epizód és azok tanulságai

(Dr. Kajtár Edvárd előadásának rövid összefoglalása)

Számos katolikus testvérünkből meglepetést vált ki Ferenc pápa aktív „liturgikus menedzsmentje”: egyfelől a pápa habitusával ellentétesnek ítélik ezt a fajta érzékenységet, másfelől pedig nem értik, hogy a pápa – legyen az bármelyik – milyen „felhatalmazással” cselekszik, amikor az Egyház istentiszteleti életét alakítja, szabályozza.

Szent Péter utódai az Egyház legelső évszázadai óta tudatában voltak az Egyház liturgikus élete iránti felelősségüknek, de e felelősség/szolgálat mibenléte csak lassan bontakozott ki lelkipásztori önértelmezésükben.

Viktor pápa (189-199), tapasztalva, hogy a kereszténység legszentebb ünnepe, a húsvét körül eltérő ünneplési szokások vannak az Egyházban, erőteljes egységesítésbe kezdett, amely azonban az egyházszakadás veszélyét hordozta magában. A kor egyik legnagyobb teológus szentjének, Lyoni Szent Iréneusznak (103k-202) okos közbelépésére a pápa belátta, hogy meg tud férni békésen egymás mellett az Egyház kultikus gyakorlatában több rituális hagyomány is, az Egyházat vezető Szentlélek pedig idővel fel fogja oldani az ezekből adódó feszültségeket.

Ince pápa (401-417) Decentius, gubbiói püspöknek Róma városa liturgikus szokásainak átvételét ajánlja a gubbiói egyház belső, istentiszteleti diszharmóniájának megoldására. A pápa e beavatkozásával a keresztény hit egyik sajátos igazságára világít rá: az Egyházon belüli liturgikus egység az Egyház egységének a szolgálatában áll; ha az egyik sérül, akkor a másik is kárt szenved. A liturgia egységessége feletti „péteri” őrség a Jézus által akart egyházi kommunióért van.

A pápák az olykor váltakozó előjelű liturgikus döntéseikkel nehézzé tudják tenni a hívek közösségének igazodását a helyes gyakorlathoz. Ennek emblematikus esete a pápai felkérésére Francisco de Quiñones (1482-1540) spanyol bíboros által elkészített Breviarium Sanctae Crucis története, amely használatának harminckét éve alatt kétszer kapott használati engedélyt (jóváhagyást), és kétszer tiltották be: III. Pál pápa (1534-1549) 1535-ben jóváhagyta, IV. Pál pápa (1555-1559) 1558-ban betiltja, egy évvel később, 1559-ben IV. Piusz pápa (1559-1565) ismét engedélyezi, mígnem Szent V. Piusz pápa (1566-1572) 1568-ban végleg betiltja. Az ilyen „bizonytalankodások” mögött a megkülönböztetés nem mindig könnyű kihívása áll, amelyet a hívek imádságos türelmükkel és az utolsó pápai rendelkezés (mert éppen akkor az a hatályos) megtartásával támogathatnak.

Szent V. Piusz pápa az Egyház liturgikus életének irányítását a péteri kormányzati hatalom (munus gubernandi) részévé teszi. A reformáció okozta hatalmas egyházszakadásnak liturgikus dimenziója is volt, emiatt az Egyház istentiszteleti életének „kézi vezérlésre” való áttérése, bár megállította az egyes részegyházak saját rituális szokásainak organikus fejlődését, mégis garanciát tudott nyújtani az I. Ince pápa által felismert unitas cultus – unitas Ecclesiae hitelv érvényre juttatásában.

XII. Piusz pápa (1939-1958) volt a pápák között az első, aki tanítói szolgálatában (munus docendi) jókora részt szentelt az Egyház liturgikus élete teológiai és lelkipásztori dimenzióinak bemutatására, ezzel mintegy hagyományt teremtve az ő utána következő pápák liturgikus tanítóhivatalának.

A teljes előadás itt tekinthető meg:

Diósi Dávid értelmezése szerint a Desiderio desideravi apostoli levélben megjelenő teológiai koncepciók olyanok, mint a puzzle darabjai, melyek csak pontosan összeillesztve adják ki a megfelelő képet.

Az összeillesztendő elemek: 

szépség

“mi”

csodálkozás

kicsinyek

szimbolikus olvasás készsége

ars celebrandi – az ünneplés művészete

ars dicendi – az ékesszólás művészete

csend

A levélkezdő szentírási idézet az utolsó vacsorára szóló meghíváshoz kapcsolódik. “Vágyva vágytam” - nem megszokott, hogy Jézus az evangéliumokban a vágyairól beszéljen, különös jelentőséggel bír: fordulópont és búcsúajándék is egyben ez a tanítványokkal közösen eltöltött vacsora. ”Az egész teremtés, az egész történelem előkészület volt erre a vacsorára.”

Az előadó szerint a levél tartalmát nagyon tömören így lehet kifejezni: liturgia = találkozás. 

Ezt a gondolatot követve számos kapaszkodót ad a liturgia megragadásához.
A liturgia a találkozás lehetősége. Kiváltságos, de nem kizárólagos helye a találkozásnak. A találkozás kegyelme által válik az ember teljesen emberré. Ez segíti hozzá az embert ahhoz, hogy ahogy azt a keleti liturgia kifejezi, “megistenüljön”.
A liturgia meghívás, mely érdemtől függetlenül mindenkihez szól.
Ajándék, melyet elfogadhatunk, s amelyhez akkor jutunk, ha “hagyjuk magunkat vonzani”.

A “betagozódás” teszi lehetővé, hogy megéljük az Isten iránti kultusz teljességét. A mai ember számára ez egyáltalán nem egyszerű.
A liturgiában a találkozás mindig személyes találkozás. Ennek feltétele, hogy autonóm személyek, a szabadság állapotában találkozzanak. Ebben a találkozásban Krisztus akarata nem megsemmisíti a mi akaratunkat, hanem ha hívő engedelmességgel fordulunk felé, kiteljesíti azt.

A liturgia szépsége is a találkozásból ered és nem rituális esztétikum. Benne válik megfoghatóvá az igazságosság, a jóság. Nem csak arról van szó, hogy egy múltbeli eseményt behozunk a jelenbe, hanem ez a múltbeli esemény itt a jelenben jelenvalósággá válik számomra, s ezzel magam is az üdvtörténelem részévé válok.

A rítus norma, mely egy magasabb valóság szolgálatában áll. Célja, hogy az embert minden túlkapástól visszafogja, Istennek biztosítson teret. 

“A liturgia nem akar hozzáadni semmit a megközelíthetetlen fénynek a szépségéhez.”

Rácsodálkozás arra, hogy egy ember, aki kétezer évvel ezelőtt élt ma, 2022-ben a szentmisében jelen van. Ezzel a liturgia olyat tesz, amit semmi más nem tehet.

Előadása végén Diósi Dávid felhívja figyelmünket arra is, hogy a Desiderio desideravi házi feladatot ad: “hogyan értessük meg az emberekkel ezt a csodát, hogy a bennük lévő szomjúságot Krisztus hívására válaszolva oltsák? Erre kell megtalálni a választ.”

A teljes előadás itt tekinthető meg:

Hogy mennyire fontosak a lábjegyzetek? Annyira, hogy Gérecz Imre előadása után a vatikáni dokumentumokat biztos, hogy csak azokkal együtt fogjuk olvasni.

Bevezetésként az előadó mutatott néhány példát arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban a lábjegyzetek között nem csak szentírási és más hivatkozásokat, de tanító jellegű szövegeket és normatív erővel bíró előírásokat is találhatunk. A lábjegyzetek a pápák megnyilatkozásaiban is különös jelentőséggel bírhatnak. Erre az előadó egyik példája Szent II. János Pál pápa Dives in misericordia című megnyilatkozásának 52. lábjegyzete volt, amely egy 5370 (!) karakterből álló értekezést tartalmaz az Ószövetség irgalomfelfogásáról.

XVI. Benedek pápa már első enciklikájának (Deus caritas est) lábjegyzeteivel nyilvánvalóvá tette, hogy egy bátor teológus és igényes bölcsész munkájával van dolgunk: első lábjegyzetében Nietzsche-re hivatkozott.

Ferenc pápa írásait elemezve az előadótól megtudtuk, hogy Ferenc sokszor idézi elődeit, a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait, filozófusokat és teológusokat, de ami újdonságnak számít: gyakran hivatkozik regionális és nemzeti püspökkari konferenciák dokumentumaira is. Ezzel jelzi, hogy amit mond, az nem a személyes véleménye, hanem azokkal a hivatkozásokkal az egyes regionális egyházak, elsősorban a globális dél hangját kívánja felerősíteni.

A pápa Amoris laetitia apostoli buzdításának sokrétűsége és gazdagsága ellenére mindenki a 351., vagy esetleg a 329. lábjegyzetéről beszél, melyekben az újraházasodottak kérdéséről van szó.

A Desiderio desideravi forrásai között a Misekönyvre, liturgikus szövegekre, szertartáskönyvekre hivatkozik. Megjelennek pápai elődök, egyházatyák gondolatai is, és három alkalommal utal Romano Guardini írásaira. 

Mire következtethetünk abból, ahogy Ferenc pápa a forrásokat használja ebben az írásában?
Először is hangsúlyt kap, hogy a liturgia csúcspont és forrás (fons et culmen): a liturgikus szertartáskönyvek, gesztusok, szimbólumok forrásai a keresztény hitnek. Tehát fontos, hogy a liturgia váljon forrássá.

A másik fontos gondolat, hogy Isten Igéje mint formáló, alakító erő van jelen a liturgiában.

A harmadik kérdés pedig, hogy a mi társadalmi, emberi valóságunk hogyan tud betörni a liturgiába – hogy a liturgiának ne legyen egy önmagába zártsága, de ne váljon a saját bezártságunk, közömbösségünk terévé sem?

Gérecz Imre szerint Ferenc pápa azt keresi, hogy hogyan tud a liturgia megnyitni bennünket arra, hogy a templomból kimenve is a valóságra nyitott emberek legyünk, akik felismerik Krisztus jelenlétét.

A teljes előadás itt tekinthető meg:

Káposztássy Béla előadásában az apostoli levél drámai, feszültséget hordozó mozzanatait elemezte. 

Az előadó kiemelte azt a részt, amelyben a pápa “befékez” egy olyan kezdeményezést, amelyet még Benedek pápa indított el, és felhívta a figyelmet az ezzel kapcsolatban érzékelhető egyfajta fájdalomra, hogy Ferencnek ezt a döntést meg kellett hoznia. Bár a pápa nem utal nyíltan a tradicionalistákra, vagy az ehhez a témához kapcsolódó Traditiones custodes dokumentumra, de a levélen mégis végigvonul a döntés, amit az Egyház egysége érdekében, a püspökökkel tartott konzultációt követően, a problematikus liturgikus gyakorlatok miatt hozott.

A tridenti rítus engedélyezésének visszavonásáról a Traditiones custodes dokumentumban történt meg a döntés. A pápa ebben egyértelművé tette, hogy azért volt szükség erre, mert a rítus gyakorlása az egyház egységét veszélyezteti.

XVI. Benedek a tridenti rítus gyakorlására a II. János Pál által kiadott, a liturgia rendes (normális) gyakorlására szolgáló Római Misekönyv mellett, mint rendkívüli liturgikus gyakorlatra tekintett, és erre megadta a lehetőséget.

Ferenc pápa e lehetőség visszavonását levelében azzal magyarázza, hogy egyesek a tradicionális rítust arra használták, hogy azzal növeljék a távolságot, megszilárdítsák a különbözőségeket, ellentétes táborokat építsenek, megsebezve ezzel az egyházat és kitéve azt a megosztottság veszélyének. A tradicionalisták a liturgiában visszamenőleg elutasítják a II. Vatikáni Zsinat érvényességét és tekintélyét, és mint az “igazi egyházhoz”, úgy fordulnak a tridenti egyházképhez.

Ferenc pápa azzal érvel, hogy mivel nagyon szorosan kapcsolódik liturgia és egyházkép, ezért ami megjelenik az egyházképben, annak kell megjelennie a liturgiában is.

A levélben Ferenc pápa két olyan irányt is említ, melyeket el kell kerülni, mert nem segítik elő azt a célt, hogy mindenki részese lehessen Krisztus egyházának. Ez a két irányzat a gnoszticizmus és a neopelagianizmus. 

Ezek elutasítása azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene ügyelni a rítus pontos betartására, nem adva teret a rendetlenségnek, igénytelenségnek. Ezzel tudja a liturgia betölteni a célját, hogy “megszentelve átalakítson minket, hogy képesek legyünk Krisztus feladatát betölteni, azaz a társadalmat megszentelni, és elvinni nekik az evangéliumot.”

A teljes előadás itt tekinthető meg:

Az előadó a liturgikus mozgalomnak, ennek a XIX. század közepén született, teológiai gondolkodásunkat alapjaiban átformáló szellemi irányzatnak az elkötelezett híveként azt vizsgálja, hogy a Desiderio desideraviban mennyire érezhető ennek hatása. 

A liturgikus mozgalom egyik vezéralakja volt Romano Guardini, akinek A liturgia szelleme című műve mindmáig referenciaként szolgál a liturgiával foglalkozók számára.
XVI. Benedek, akkor még Joseph Ratzingerként azonos címmel írt könyvet. Ebben azzal az igénnyel lépett fel, hogy a zsinat után új liturgikus mozgalomra van szükség, és a címválasztás jelezte, hogy a folyamatban könyvét egyfajta katalizátornak szánja.
Desiderio desideravi kezdetű apostoli levelében Ferenc pápa négy helyen is utal Guardini említett munkájára, és a Traditiones custodes levelének címe szintén szó szerinti utalás Guardini egyik művére. Ez azt jelenti, hogy pápaként ő is igazodási pontként tekint rá. 
Bár mint látjuk mind Benedek, mind Ferenc pápa Guardini munkáit használta inspirációként, mégis nagyon különböző eredményre jutottak.

A liturgikus mozgalom létrejöttét általában Belgiumhoz és 1909 májusához kötik. A liturgia megújítását célzó munka ez idő tájt még leginkább a kolostorok falai között zajlott. Lambert Beauduin ekkor mondta el híres beszédét, amelyben megfogalmazta azt az igényt, hogy a liturgikus mozgalom lépjen ki a kolostorokból. 
Ez fontos kapcsolódási pont a Desidero desideravihoz és Ferenc pápa szándékához, hiszen ebben a levélben a pápa Isten egész népének formációjáról beszél, vagyis ismét ki akarja szabadítani a liturgia szellemét az Egyház teljes közössége számára.

Beauduint három fő téma érdekelte: 
A liturgia legyen a hívek valódi imája.
A liturgia az egység legerősebb köteléke az Egyházban a hívek között és a hívek és a papság között.
A liturgiában van a katekézis teljessége, tehát a liturgia az a csatorna, amelyen keresztül a hitbe való beavatás és a hit titkainak elmélyítése, megtanítása megtörténik.

Híres beszéde olyan gyakorlati megfontolásokat is tartalmazott, mint például hogy a mise szövegeit anyanyelven kézbe kell adni a híveknek, mégpedig olcsó és könnyen forgatható kiadásban. Akkor még nagyon sok reményt fűztek ahhoz, hogy ha az emberek értik a szövegeket, akkor bevonódnak a liturgiába. Ma már látjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű – hiába van anyanyelven, a részvételt az még nem garantálja. 
Ez ismét átvezet Ferenc pápa gondolataihoz, melyekben a részvétel különböző módozatairól van szó, és melyek nem pusztán a szövegek megértését jelentik. A szövegekhez való fizikai hozzáférés nem elegendő tehát, intellektuális hozzáférésre, megértésre, egyfajta beavatásra van szükség.
Beauduin másik javaslata az énekek, az ének-kincsek összegyűjtésére vonatkozott, mely lehetővé teszi a híveknek ebben is az aktív részvételt.
Szintén fontosnak tartotta, hogy a hívek csatlakozzanak a zsolozsma imádsághoz. Két formában képzelte el: a vasárnapi vesperás imádságában, amely történhet akár a templomokban, akár az otthonokban, illetve a napi kompletóriummal, amiről azt javasolta, hogy legyen a családok esti imája.

Romano Guardini 1964-es, a Meinz-i konferenciára írt levelében óva intett attól, hogy a liturgia megújításának középpontjában pusztán a szövegekkel, rítusokkal, gesztusokkal foglalkozzunk.  Mert bár ezek mind fontosak, és ezért elérhetőek és érthetőek kell legyenek az emberek számára, a legfontosabb mégis maga a liturgikus cselekvés, a liturgikus aktus, melyre az embernek alkalmassá kell válnia. Ennek elérése érdekében a liturgia alapvető gesztusait Guardini nagyon emberi, elemi megtapasztaláshoz vezeti vissza. És azt mondja, hogy ezek az elemi, emberi megtapasztalások, mint az étel, az ital, a küszöb, a mozgások, a kéz, a mellverés, a látás, a hallás, a beszéd, a maguk elemiségében és a maguk igazságában tudnak lenni azok a csatornák, melyeken keresztül az ember a liturgiára való képességét újra felfedezheti.

De a liturgiát átélő ember nem marad meg ebben, hanem ezekre a látható megtapasztalásokra mint a láthatatlan közvetítőire tekint. Ez azonban nem veszi el a láthatók jelentőségét, mert a lényeg ezeken keresztül történik – a liturgiába való beavatás ezeken a rítusokon keresztül válik lehetségessé.

Megismerhettük, hogy az előadó szerint melyek azok az eszközök, melyek már a kezünkben vannak, és alkalmasak arra, hogy a Guardini által említett liturgikus aktus iránti érzékenységet élesztgessék:
ilyen a Jálics Ferenc atya nevével fémjelzett keresztény meditáció, ami nem más, mint “elszánt, éber, érdeklődő figyelem”. A másik eszköz olyan dramatikus műfajok használata mint a meseterápia, bibliodráma, művészet. Ezek mind olyan eszközök, melyek a liturgikus tapasztalatnak ezt az elemi mivoltát segítik elmélyíteni.

Mert a liturgikus mozgalomnak nincs vége (ezért nem is kell újra elkezdeni), hanem ugyanúgy, mint a szinódális utat, tanulni kell, hogy a liturgia elemi útján keresztül tudjuk Isten bennünket megközelítő szeretetét befogadni.

Az előadó által a témában ajánlott könyvek:

Romano Guardini: A liturgia szelleme
Romano Guardini: Örökmécs (Sempre)
Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme
Andrea Grillo: Liturgikus reform a Summorum pontificum és a Traditiones custodes után
Beauduin: Az Egyház lelki élete 

A teljes előadás itt tekinthető meg:

A beszélgetésben a következő kérdésekre válaszoltak a résztvevők:

1. A régi, ma rendkívülinek minősített rítus sokszor lelkes befogadásra talál komoly és hitükben tájékozott fiatal felnőtteknél. Mi lehet ennek, a zsinati nemzedék számára meglepő jelenségnek a magyarázata egy liturgikus szakember szempontjából? Milyen módon kezelheti/kéne kezelje ezt a jelenséget az Egyházfő?
2. Hogyan viszonyuljunk hívőként a pápáknak ehhez hullámzó, időnként centralizáló, időnként a liturgikus sokszínűséget, változatosságot elfogadó magatartásához?
3. Mitől válik egy liturgikus gyakorlat abúzívvá, akár a papság, akár a hívek részéről?
4. Mitől lesz szép a liturgia? Főleg, ha a körülmények nem ideáliasak?
5. A liturgiában van egyszerűség, bonyolultság. Helyes-e, hogy nyitottak a liturgikus térként szolgáló templomaink, akár a liturgia mélyebb megértésének, átélésének rovására is?
6. A liturgia kifelé (a szekuláris világ felé) hordoz-e mondanivalót? Mennyiben érdekes, releváns kifelé a ma itt tárgyalt liturgikus ismeretanyag?
7. Hogyan induljunk el az “átélem” irányába? A “végzem” és “értem” elvezet oda? Mit jelentsen a liturgikus nevelés magyar összefüggésben?

A kerekasztal-beszélgetés itt tekinthető meg:

Fehérváry Örs Jákó OSB zárszavát itt tekinthetik meg: