Női spiritualitás
Az évek során a többnyire keresztény női csoportokban számos megosztás, beszélgetés alapján kirajzolódott előttem egy olyan bizonyosság, amely szerint a számunkra, nők számára Istenhez nyíló úton sok a közös tapasztalatunk. Ezért most megpróbálom összefoglalni, milyen az az Isten-kép, ami nekünk feltárul.
Istenhez való kapcsolódásunk személyes, gazdag, eleven, természetes, közvetlen, érzelmi és gyakorlati, meditatív, folyamatos, integratív, mély, hullámzó.
A mindennapi élet eseményeiben, helyzeteiben ugyanúgy intenzíven találkozunk Vele, mint a templomban, ahová egyedül, együtt is szívesen, spontán és rendszeresen is betérünk. Szükségünk van a szokásokra, ritmusra, ciklikusak vagyunk.
Szükségünk van a közösségre, kapcsolódni tudunk és szeretünk.
Szükségünk van az egyházra, a tanításra, az intézményre, mert rendszert igénylünk. Ez biztonságot jelent nekünk.
Szükségünk van gyakorlati tettekre, kreatívak és kitartóak vagyunk a felismert igazságok életre váltásában.
Van a szemléletünkben valamiféle integráltság, egységben látás, egyensúly. Otthon érezzük magunkat a teremtett világban és Isten világában, s a kettő nem válik külön számunkra.
Megvannak a saját súlyos bűneink, a gyávaságunk, önfeladásunk, manipuláló hamisságunk, függésre való hajlamunk, irigységünk, önmagunkkal való elégedetlenségünk. Habár ezek valódi súlyát sokszor nem látják át kellően a papok, hiszen ők mint férfiak, másféle érzékenységgel és más területeken gyengébbek, mi tudjuk, hogy mulasztásaink, szeretetlenségünk, gonoszságunk mély összeköttetésben áll az elásott talentumokkal, dédelgetett félelmeinkkel, szorongásainkkal, amelyektől nem szívesen válunk meg, inkább erényt kovácsolunk belőle. Aggodalmas, túlóvó szeretetünk, óvatosságunk gyakran bezár, igen szűkös teret enged magunknak és szeretteinknek, a szabadság nagyvonalúságára sokszor csak vágyunk. Nehezebb számunkra a dolgok nevének megtalálása, kimondása (még önmagunk előtt is), a konfrontáció, a határhúzás.
S ugyanakkor lételemünk az odaadás, élet-adás, a konkrét személyekért, másokért való lét, ennek sugárzása, ereje és öröme. Imádságunk személyes, bensőséges, intim, érzékeny, empatikus, misztikus. Szeretjük és értjük a (szakrális) képeket, a szépséget, ez közvetlenül lendít Isten felé.
Olyan Istent tapasztalunk meg, aki maga is gondoskodóan szeret, akihez bármivel bármikor lehet fordulni, aki nem idegenkedik semmi emberitől és aki mindig a javunkat akarja, személyválogatás nélkül.
Nem a teljesítmény alapján ítél meg, sőt, nem is ítél, hanem irgalommal gyógyít és segít. Várja és kívánja a velünk való intenzív személyes kapcsolatot és bátorít, röptet, erőt ad.
A bajban, betegségben, tragédiában éppúgy jelen van, mint a szépségben, jóságban, örömben.
Bátorrá tesz minket, szorongókat és erőssé, hogy szembe tudjunk szállni a gonosz minden formájával s védjük a gyengét, a kicsit, a rászorulót.