Néhány éve Panonhalmán adott elő Martin Werlen, a svájci einsiedelni apátság emeritus apátja, aki évekig volt egy középkori eredetű ún. kettős-kolostor vezetője. Ez azt jelenti, hogy két, egymástól elkülönülő, de azonos vezetésű közösség elöljárója volt, egy női és egy férfi közösségé. Megkértem, egyedülálló tapasztalatával mondjon valami lényeges jellemzőt a női közösségre. Meglepő módon válaszolt.
Azt mondta, ha egy férfi közösségben egy új tag „leteszi a voksot”, elköteleződik (fogadalmat tesz), akkor a közösség tagjai megbíznak benne, különösebben nem foglalkoznak azzal, hogy mit csinál, hol van, hogy van. Úgy vannak vele, mint bajtársak a harcmezőn: ki-ki teszi a dolgát, küldetését. A női közösségeknél azonban ez nem így van. Mindent tudnak, és tudni is akarnak egymásról: hova megy, mit csinál, kivel, miért, hogyan… lehetőleg részletesen… És mindenkit számontartanak. Ha egy férfikolostorban valaki bezárkózik, sokszor észre sem veszik, hogy beteg, baja van… Ez nem fordulhat elő egy női kolostorban, ott senkit sem hagynak magára. És ebből következően: a férfi közösség kicsit olyan, mint egy kaszárnya, a női pedig mint egy otthon.
Az apát úr válasza szerint nem értékítélettel, de világosan különbséget látott a kétféle közösségi világ között. Továbbgondolva az ő megközelítését és kiegészítve sokak tapasztalataival, a következő érdekes, elgondolkoztató párhuzamot állíthatjuk fel. Ezek sem értékítéletek, hanem kimondottan az eltérő müködésmód jellemzői, annak sok-sok összetevőjével. A legnehezebb sajátosságokat, az esetleges zsákutcákat pirossal kiemeltem.
Miközben tűnődünk, hogy miről mi a saját tapasztalatunk, baráti csoportokra, szakmai közösségekre, sportra, sőt, vezetői csapatra, sok mindenre gondolhatunk.
A tűnődéshez még egy észrevétel: a nők hajlanak arra, hogy a női közösségeket alulértékeljék, sokan kimondottan viszolyognak tőlük: elsősorban éppen az alább a pirossal kiemelt jelenségek miatt. Sosem hallottam még azonban, hogy a férfiak a saját közösségüket elmarasztalnák ugyanígy. Ha külön női és férfi csoportokat alkotunk, szinte mindig vannak olyan lányok, nők, akik inkább a férfi csoportba kívánkoznak, fordított esettel még nem találkoztam. Sokszor mondják ilyenkor a nők, hogy a mi csoportunk biztos unalmasabb, porosabb, laposabb lesz, mint a fiúké, az az igazán érdekes, kihívásokkal teli, ami köztük van. Azt gyanítom, hogy ebben megjelenik valami önértékelési defekt, és hogy ez talán a közvélekedésből is érkezik. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen nő sem tudja, milyenek valójában a férfiak egymás közt, még ha esetleg láthatalanul ott tudna lenni köztük, akkor sem. Sokat tudhatunk róla, sejtéseink is vannak, de a legmélyét tekintve nem értjük és nem érezzük azokat a dinamizmusokat, amik köztük működnek, vagy még rosszabb esetben: félreértjük.
Így azt javaslom, hogy nekünk, nőknek, érdemes a közösségi kapcsolódásunk erőt adó, pozitív oldalait tudatosítani, s nem versenyeztetni az inkább sokszor férfiakat jellemző kompetenciákkal, amelyeket ráadásul a magunk értelmezésében, szája íze szerint magyarázunk. De az is bizonyos, hogy egyetlen férfi sem tudja igazán, milyen egy női közösség belső világa: mennyi megértés, világosság, ráismerés, elfogadás és erő származik belőle, milyen biztonságot és segítséget tud adni, s közben milyen magasra tudja tenni a mércét a legfontosabb dolgokban…
Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy mennyire szüksége van egymásra a kétféle dinamizmusnak: mennyit tud tanulni, fejlődni a másik tudásából mind a kettő. Magunkra fordítva a figyelmünket: milyen sokat jelenthet egy-egy női közösség fejlődése, érése tekintetében a reflexió, a nyílt megnevezés, egyáltalán: a jelenségek nevének megtalálása… A konfliktuskezelés tanulása, a nagyvonalúság és tervszerűség gyakorlása, a rendszer iránti érzékenység, igény, s a kommunikáció nyíltsága.
