Gloviczki Zoltán: Digitális iskola?
Az iskola mára, az informatika igazi forradalmát még figyelembe sem véve is három alapvető szempontból távolodott el drámai mértékben a valóságtól. Egyfelől konkrétan. Nem a valóságba vezeti be tanulóit, nem a természet, a társadalom, a személyes létezés problémáit, jelenségeit magyarázza a tudományok eszközrendszerével, hanem a tudományok felhalmozott tudását magyarázza, jó esetben illusztrációként használva ehhez a valóságot. Másfelől vakon követi a tudományos ismeretek hihetetlen expanzójának folyamatát, egyre sűrítve az iskolai tananyagot. Nem vesz tudomást a tudhatóság, megismerhetőség és összetettség heisenbergi (vagy a nemlineáris dinamikából [káoszelmélet] vagy a big data szemléletből fakadó) kihívásairól, csakis a leírható tudományos ismeretek gyarapodásáról az ökológiától a nyelvészet új megközelítéseiig, a sejtbiológiától az atomfizikáig. Harmadrészt teszi mindezt úgy, hogy az eleve a legszűkebb szociokulturális elitre tervezett és szinte explicit módon szelektív iskola ehhez a hagyományhoz képest is egyre feszítőbb tartalmát kívánja alkalmazni a társadalom teljes spektrumára. Talán nem meglepő az egyre általánosabb és sokrétűbb kudarcérzet.
És az iskolatörténetek ezen a pontján jelenik meg kihívásként az informatika, az internet, a WEB2.0 és a mesterséges intelligencia. A gyors változások közepette párhuzamosan a növekvő optimizmus és a növekvő kudarcérzet mellett.
Az ezredforduló technikai robbanása megkövült iskolarendszerünkben útelágazást jelent. Ami a hagyományos iskola funkciójának támogatására, teljesítményének látszólagos vagy valós fokozására használható, azt üdvözöljük és az iskola modernizációjaként értelmezzük, ami gátolja a hagyományos működést, máglyára kerül. 2024 elején került sor egy országos hatóság és egy magyar felsőoktatási intézmény közös újmédia tematikájú pedagógus-továbbképzésének toborzására, melynek hatására, köszönhetően a képzés valóban igen korszerű tematikájának nem csupán tízszeres túljelentkezés alakult ki, de nyugodtan állíthatjuk, hogy a téma iránti érdeklődésében és tájékozottságában is egy háromszáz fős, országos merítésű, az oktatás legszélesebb spektrumát képviselő, kimagasló pedagógus-elit jött el az alapos felvételi beszélgetésre. Az, hogy az újmédia és a mesterséges intelligencia veszélyeket rejtegető kihívás az iskola számára, egységes képzetük volt. Ennél azonban érdekesebb és meglepőbb fordulat, hogy a technikai fejlődés előnyei csaknem százszázalékos arányban egyetlen szempontban összpontosultak. „Az internet és a mesterséges intelligencia lehet hasznos is, csak a mai gyerekek nem arra használják.” Hasznos pedig egyetlen céllal lehet: ugyanazon információk megszerzésében, amit az iskolában amúgy is meg kell szerezni. És valóban. A hangrögzítés, a film, a televízió, majd a videótechnika ugyanúgy az ismertközlés „hatékonyabb” eszközeként vonult be iskoláinkba, ahogy legtöbbször egy „digitális tananyag” sem jelent többet vagy mást, mint a papíralapú taneszközök másolatának feltöltését a világhálóra – esetleg némi interaktivitással fűszerezve azt. Ami pedig a boszorkányüldözést illeti: a mobiltelefonokat az iskola vagy az osztály kapujában elvesszük a diákoktól, a mesterséges intelligenciát pedig igyekszünk kiszűrni teljesítményükből. Fittyet hányva mindkét törekvés szánalmas perspektíváira. Ez nem az oktatás modern kora. Az audiovizuális eszközök, az írásvetítő, a projektor, az internet, a ppt, a digitális tábla – mind archaikus és sok szempontból korszerűtlenné, ezzel pedig értelmetlenné váló iskoláink egyre korszerűbb szépségtapaszai.
Fotó: Papajcsik Péter / Index
(A teljes írás a Vigilia júliusi, „A technika kérdései” című tematikus számában olvasható.)