Angelini nővér lelki reflexiója a B2-es modulhoz
A Szinódus nyolcadik általános kongregációján Maria Grazia Angelini OSB nővér az Instrumentum Laboris B2.3. moduljának a nők és a misszió témájához kapcsolódóan megtartott elmélkedése
„Erre eszükbe jutottak e szavai. A sírtól visszatérve mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek.” Lk 24,8
A nők és a misszió (I.L., B.2.3; Lk 11,15-28; ApCsel 16,13-15).
„Társfelelősség a misszióban: a jelentés és a tartalom közös tudatosítása felé. Az evangélium szolgálatában hogyan oszthatnánk meg jobban az ajándékokat és a feladatokat? B 2.3. Miként segítheti küldetése betöltésében korunk Egyházát a nők keresztségi méltóságának nagyobb mértékű elismerése és ennek erősítése?
Itt nem a világi értelemben vett előmozdításról és elismerésről, jogokról és vágyakról van szó, hanem az Egyház jólétéről. Hűségesen az Eredethez, aki Jézus, az Ő stílusához, az Ő szavaihoz, az Ő hallgatásaihoz, az Ő döntéseihez.”
Az evangélium inspirál, ezekben a szinódusi napokban is, mindenekelőtt az Eucharisztiával. A hitben való ünneplés az Egyház minden reformjának teremtő méhe. Ezért a mai perikópa (elválaszthatatlanul a holnapitól), Jézus és a tömeg közötti kommunikáció egy kritikus pontján, az értelmezések konfliktusának közepette, Jézus szavaival összefonódva („amint Jézus ezeket mondta, …”) behozza egy asszony kiáltását. A Jézus kinyilatkoztatása által megérintett asszony kiáltása a tömegből egyszerre zavaró és ihletett – mert nem tudja, hogy azzal, hogy talán egy közkeletű mondással él, a „méh boldogságát” hirdeti. Csodálatosan megfelel annak az áldásnak, amelyet az evangélium elején egy másik asszony hirdetett, szintén az anyaméhből megérzett jelre válaszul (Lk 1,45: „Áldott a te méhednek gyümölcse…!”): „Áldott az anyaméh…!” – mondja. A névtelen asszony a tömegben megérzi, hogy abban az emberben, a názáreti rabbiban, aki szóra bírja a néma démontól megszállottat, minden élet nemzése forog kockán. Megérzi a nemzés eredeti titkát, amely benne tárul fel. Észleli, kiált, de nem tudja, mit mondjon, és így implicit módon arra hivatkozik, ami az intuícióját kiváltotta.
Jézus, az asszony zsigeri intuícióját felismerve, továbbviszi azt, átalakítja és megfejti annak kitörését, így oldva fel az őt ostromló értelmezések konfliktusát. Kibontja azt, ami csak egy asszonyi kiáltás, kérdésekkel teli ámulat: Jézus emberségében Isten szól, és az az emberi személy, aki anyaméhben fogant, bevonja azt az Ő misztériumába.
„Nem a test és vér” (vö. Mt 16,17; vö. Lk 8,21), mondta már Simonnak – a hit egy másik kiáltására. Anélkül, hogy megcáfolná a nép asszonyát, kijavítja őt, levezeti az igazságot, és ezzel elhallgattatja ellenfelei célozgatását: számára a boldogság a meghallgatásban, a befogadásban és az alkotásban rejlik. Meghallgatni, megérteni, testet adni az Igének: az Igének, amely kezdetben volt.
Így a Jézus és a tömegben lévő névtelen nő közötti villámgyors párbeszéd tele van szimbolikus, inspiráló erővel. Éppen onnan, ebből az alázatos prófétai hangból – befogadva és visszafejtve, vagy inkább újrafogalmazva az asszony mondatát – tudja Jézus folytatni fájdalmas útját Jeruzsálembe, alattomos gyanakvások és a kicsinyek csodálkozása közepette.
Kicsit hasonlít ez ahhoz, ami Kánában történt, az anya kiáltására: „Nincs boruk”, amelyet Jézus megkérdőjelez és átalakít, és ez történik a szamáriai asszonnyal, vagy a kánaáni asszonnyal, vagy a magdalai Máriával is.
Ez az evangélium, a maga mellékesnek látszó megjegyzéseivel, erőteljesen evangelizálja e szinódusi összejövetel kérdéseit a misszió témájáról és arról, hogy hogyan ismerjük fel a szolgálatok különböző megnyilvánulásait. Ennek a névtelen nőnek a kiáltása a maga alázatosságában kiűzi a verbalizmust és a hivatalos eljárásmódot. Gyümölcsöző kérdéseket vet fel és szabaddá teszi az utat azok előtt „akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják”.
És a fény – konvergens értelemben – számomra úgy tűnik, hogy akkor jön, ha ezt az evangéliumi olvasmányt összevetjük az apostoli Egyház azon kritikus szakaszának beszámolójával (ApCsel 16), amelyben a tájékozódási irányát elveszítő misszió, a Lélek kiáradásának hatására új irányt kap, és az evangélium eljut Európába. És ez megnyitja a missziót arra, hogy a nők alázatos, nemzedékteremtő hozzájárulásának köszönhetően, példátlanul gyümölcsöző legyen. Ezek a nők csupán statiszták lennének? Nem, egyszerűen „az Ige által megragadva”, kiaknázatlan lehetőségeket nyitnak meg az evangélium előtt.
A jeruzsálemi zsinat éppen akkor zajlott le (ApCsel 15), az evangéliumi utak Izrael földjén túlra is kezdtek kisugározni, nem mintha nem ütköztek volna akadályokba közben. Rögtön az első missziós út után keserű nézeteltérések támadtak Pál és Barnabás között, noha közeli barátok voltak. Az ifjú Márk jelenlétével kapcsolatos nézeteltérésük oda vezetett, hogy elváltak útjaik (ApCsel 15,36-40). El kell képzelnünk a folyamatot, amelyben a megértésért folyik a küzdelem. A különbözőségre ugyanakkor – akár a konfliktusig menően is – szükség van, és gyümölcsöző lehet az Egyházban, azonban ez a különbözőség más, mint a veszekedés vagy a mérgezett vita, mert az előbbiben sohasem démonizálják az ellenfelet, hanem teret engednek neki. Miután elváltak útjaik, Pál és munkatársai [1] váratlan akadályokba ütköztek, vagy inkább, ahogy azt az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, „A Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsiában hirdessék az Isten szavát” (ApCsel 16,6). Ferenc pápa a szinódusi közgyűlés nyitó szentbeszédében emlékeztetett bennünket: „Oly sok missziós terv, amely látszólag zsákutcában végződik, valójában az a válság, amely megnyitja az Egyház új vízióját.”
Troászban, a kikötővárosban, mely az Európába vezető út kiindulópontja, Pálnak látomása van, melyben egy macedón férfi kérleli: „Gyere át Macedóniába, és segíts rajtunk!”. A pogány ember kiáltása eltéríti és átalakítja Pál terveit. Nem ez az első alkalom, hogy egy felülről jövő Sugallat megváltoztatja az útvonalat. Az álom, annak passzivitása és nyugtalansága, a megdöbbentő látomás teljesen új távlatokat nyit. Konfliktusokhoz vezet, horizontokat nyit meg. Így kezdődik a második missziós út – zavaros előzményekből kiindulva.
Az Egyház tehát megérkezik Európába, mégpedig meglepő, új formában: a peremvidékekről, egy gazdag római város mellett lévő folyó partjairól indulva. „A nők ott gyűltek össze imádkozni.” Furcsa módon Pált egy rítuson kívüli liturgia fogadta, nők között, a szabadban. Az apostol itt nem a zsinagógában kezdte, ahogyan az szokása volt (valószínűleg Filippiben, a római kolóniában nem is volt zsinagóga). Ő egy „nem rituális” női liturgiába kapcsolódott be, és az evangélium szavával sikerült betörnie oda.
Mint Húsvét reggelén, úgy ebben a kezdetben/küszöbben sincsenek férfiak. Az apostolt megelőzi és befogadja a szabad ég alatt imádkozó nők szokatlan koinóniája, melyhez Pál az evangélium iránti szenvedélyével közeledik.
Így kezdődött az evangélium útja Európában. Filippiben a misszió kilépett egy jól körülhatárolt területről, és új tereket talált. Új nyelvek jelentek meg a nők által, akiket Pál nem vetett meg, hanem inkább kairoszként gyűjtött egybe: prédikált nekik, párbeszédet kezdeményezett velük. Lídia, az alázatos istenfélő bíborárus asszony lesz az első hívő Európa földjén.
Lídiát lénye alapján az Ige „hallgatójaként” azonosítják, párbeszédre kész, szabad és teremtő fogékonyságban. Az Igét úgy tartja meg, hogy az apostol elismerését keresi, vendégszeretetet kínál: „Ha úgy ítélted meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, gyere”: az ajándékok nagyszerű befogadása, amely az Egyházat generálja. Az apostol megkülönböztető ereje és azt megelőzően a szív egyszerű nyitottsága az, ami új távlatokat nyit a misszió számára.
Lídia tehát felajánlja otthonát az apostoloknak, „erővel rá is véve” őket, hogy fogadják el (16,15). Ezen a küszöbön születik meg az Egyház Európában, egy olyan gesztus révén, amely a hit gyakorlatba ültetésének módjaként jelenik meg („ha hívőnek ítéltetek”), és felajánlja házának terét („térjetek be házamba és maradjatok nálam”).
Lídia házát tehát az evangélium megjelenése újra definiálja. Ahogyan Jézus tette és parancsolta: bármilyen városba jössz, találj magadnak otthont (vö. Mt 10,11). Ez az otthon nem annyira a falak által határolt teret, hanem inkább a kötelékek által épített otthont jelenti. Az alapvető Egyházi teret, a „házat”, amely ma erőteljesen könyörög azért, hogy újra felfedezzük és új nyelveken fogalmazzuk meg, eredeti bölcsessége szerint.
Az Egyház születése Európában az eredeti történetet idézi fel. Mennyire fogjuk fel és értjük meg ma azt a felelevenített újdonságot, amelyet Jézus azokkal az asszonyokkal együtt vezetett be, akik követték őt, és akik a maguk eszközeivel támogatták szolgálatát (ismét Lukács mondja el ezt nekünk: Lk 8,1-3): egészen a keresztig, a nyitott sírig és a kertig. A harmadik napon…
Az evangélium által elindított mozgalom, amely minden igazi szinódusi út lelke, új, generatív kapcsolatokat teremt. És a rendkívül sokféle nő (a nép asszonya, a cirenei üzletasszony...) hozzájárulása szüntelenül táplálja a reform lelki dinamizmusát, amikor a megszokott minta már nem felel meg a misztériumnak, amelyet közvetít. A II. Vatikáni Zsinat elindított egy reformmozgalmat, amely megszakadt.
A Kezdet fényében Jézus stílusa olyan, amely úgy tűnik érti, hogy a nők a küldetés dinamikus elemei, akik jelenlétükkel a kritikus, zavaró, vagy épp felkavaró szakaszokban érzékelik az élet mozgását, új, valószínűtlen kapcsolatokat szőnek, türelmesen hoznak és oldanak fel konfliktusokat. Ez nem jogok kérdése, hanem a kapott ajándékoké.
A misszió számára tehát különböző diakóniák léteznek. Egy „kifelé nyitó” szinódusi Egyház minden esetben – a kezdeti időkben csakúgy mint ma– azonnal szembesül a nők jelenlétével, különböző és sokféle nővel, akiket nem törvényesen elismerni kell, hanem megkülönböztetni („ha úgy ítélted meg, hogy…”), természetesen, és integrálni őket mindegyikük sajátossága alapján. Ez az Ige bizonyítéka. A generatív gyökerekbe beírt elem, az evangéliumi újdonság konstitutív vonása, amelyet évszázadokon át figyelmen kívül hagytak. Jézus újító volt, merész és kinyilatkoztató stílust teremtett a nőkhöz való viszonyulásában, de ez a sajátossága a mai valóság légkörében provokatív megerősítésre lel. Ma abban a konkrét helyzetben találjuk magunkat, hogy felismerjük, hogy ez ránk vonatkozik – a reformra törekvő Egyházra vonatkozik.
Jézus a missziós beszédeiben (Lk 10:5-8; Mt 10:11-14) azt mondja: ahhoz, hogy elmenjünk és hirdessük az ország eljövetelét, elengedhetetlen az „otthon”. Ez alatt a megbízható, tápláló kötelékek helyét érti. Az imádság helyét, a peremvidékeken.
Amikor tehát a Szinódus a missziós Egyház felvázolásakor kijelenti: „…a szemlélődő élet az Egyház jelenlétének teljességéhez tartozik” (Ad Gentes, 18), nem ugyanezt a vonást visszhangozza-e, nem példátlan szolgálatokat vázol-e fel?
Tegyük fel magunknak a kérdést: hova jutott mára az evangélium újdonságának ez a konstitutív vonása, mely Jézus stílusához kapcsolódott? Hiszen egy nőre bízták, hogy elsőként hírt vigyen az apostoloknak a feltámadásról! Az első keresztény közösségnek pedig, az apostolok társaságával együtt Mária, Jézus édesanyja áll a középpontjában!
Muszáj feltenni a kérdést: Jézus stílusa – természetesen egy gyökeresen megváltozott kulturális, antropológiai és társadalmi kontextusban – milyen hallgatólagosan bennfoglalt vagy többletjelentést ad a missziónak egy olyan globális kultúrában, amely látszólag elveszíti kontúrjait, gyökereit és különbségeit? És különösen, hogyan válik kovásszá ez a jézusi stílus a befogadó kapcsolatok generatív erejével, és helyeivel, az ünneplés nyelvével, és a kifelé lépő Egyházzal?
Az evangelizáció missziójának európai kezdete gondolkodásra késztet.
És azok számára, akiknek a szíve érzékeny az Ő látogatására, a Lélek feltárja azokat az utakat és nyelveket, amelyekben testet ölthet.
[1] Vö. Többek között az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélésével (16,1), amelyben Lukács a többes szám első személyű „mi” használatával mintegy lábujjhegyen lép a fő elbeszélő szerepébe (ld. már az ApCsel 11,27-ben). Ez az elbeszélői nézőpontváltás, amellyel Lukács az Apostollal együtt Európába lép, nagyobb hangsúlyt ad a második missziós út „szinodális” jellegének: „a másik nélkül soha”.