XIV. Leó pápa katekézise
Június 18-án délelőtt a Szentatya a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, melynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatot. Olasz nyelvű mai beszédének témája: A béna meggyógyítása – „Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: »Meg akarsz gyógyulni?«” (Jn 5,2–9)
A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, üdvözölte a jelen lévő híveket, és kifejezte imádságos együttérzését a grazi iskolai lövöldözésben érintett családokkal. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Továbbra is a gyógyító Jézust szemléljük. Ma különösen azt szeretném kérni, hogy azokról a helyzetekről gondolkodjunk el, amelyekben úgy érezzük, hogy „lefagytunk” és megrekedtünk. Néha ugyanis úgy tűnik számunkra, hogy felesleges tovább reménykednünk; beletörődünk a helyzetbe, nem akarunk tovább küzdeni. Ezt a helyzetet az evangéliumok a bénultság képével írják le.
Ezért ma egy béna meggyógyításánál szeretnék elidőzni, melyet Szent János evangéliumának ötödik fejezete (5,1–9) beszél el.
Jézus Jeruzsálembe megy a zsidók egyik ünnepére. Nem egyenesen a templomba megy, hanem megáll egy kapunál, ahol valószínűleg a juhokat mosták meg, melyeket azután áldozatul ajánlottak fel. E kapu közelében sok beteg ember is tartózkodott, akiket a juhokkal ellentétben kizártak a templomból, mert tisztátalannak tartották őket! És akkor maga Jézus talál rájuk fájdalmukban. Ezek az emberek egy olyan csodás eseményben reménykedtek, amely megváltoztathatja a sorsukat; a kapu mellett ugyanis volt egy medence, melynek vizét gyógyhatásúnak tartották: bizonyos pillanatokban a víz felkavarodott, és a korabeli hiedelem szerint, aki először mártózott meg benne, meggyógyult.
Egyfajta „szegények közötti háború” alakult ki: el tudjuk képzelni a szomorú jelenetet, amikor ezek a betegek üggyel-bajjal vonszolják magukat, hogy belépjenek a medencébe. Ezt a medencét Beteszdának (Béthdzathának) hívták, mely azt jelenti, hogy „az irgalmasság háza”: ez az Egyház képe lehetne, ahol a betegek és a szegények összegyűlnek, és ahová az Úr eljön, hogy gyógyítson és reményt adjon.
Jézus egy olyan emberhez fordul, aki már harmincnyolc éve béna. Már feladta a reményt, mert sosem képes megmártózni a medencében, amikor a víz felkavarodik (vö. Jn 5,7). Valóban, ami megbénít bennünket, sokszor éppen a csalódás. Elcsüggedünk, és félő, hogy depresszióba esünk. Jézus egy talán feleslegesnek tűnő kérdést tesz fel ennek a bénának: „Meg akarsz gyógyulni?” (Jn 5,6). Pedig ez egy szükséges kérdés, mert amikor valaki már hosszú évek óta megrekedt, a gyógyulásra irányuló akarata is elszivároghat belőle. Néha inkább betegek akarunk maradni, másokat pedig arra kényszerítünk, hogy gondoskodjanak rólunk. Előfordul, hogy ez ürügy is arra, hogy ne kelljen döntenünk arról, hogy mit kezdjünk életünkkel. Jézus viszont abban segíti ezt az embert, hogy visszataláljon a legigazibb és legmélyebb vágyához.
Ez az ember ugyanis részletesebben válaszol Jézus kérdésére, ami életszemléletéről árulkodik. Mindenekelőtt azt nehezményezi, hogy nincs senki, aki megmártaná őt a medencében: a hiba tehát nem benne van, hanem másokban, akik nem gondoskodnak róla. Ez a hozzáállás ürüggyé válik arra, hogy ne vállalja fel saját felelősségét. De vajon tényleg igaz-e, hogy nem volt senki, aki segített volna neki? Íme, Szent Ágoston megvilágosító válasza: „Igen, a gyógyuláshoz feltétlenül szüksége volt egy emberre, ámde olyan emberre, aki egyben Isten is volt. […] Eljött tehát az az ember, akire szükség volt; miért kellene tovább halogatni a gyógyulást?” (Homília 17,7).
A béna azt is hozzáteszi, hogy amikor megpróbál a medencébe menni, mindig van valaki, aki előbb ér oda. Ennek az embernek fatalista életszemlélete van. Azt gondoljuk, hogy bizonyos dolgok azért történnek velünk, mert nem vagyunk szerencsések, mert a sors keze ver bennünket. Ez az ember megtört. Úgy érzi, vereséget szenvedett az élet küzdelmében.
Jézus ellenben segít neki felfedezni, hogy élete az ő kezében is van. Arra kéri, hogy álljon talpra, emelkedjen ki krónikus helyzetéből, és vegye fel az ágyát (vö. Jn 5,8). Ezt az ágyat nem szabad otthagyni vagy eldobni: múltbeli betegségét, az élettörténetét jelképezi. Addig a múltja megbénította őt, arra kényszerítette, hogy halottként elterülve feküdjön. Most ő az, aki foghatja azt az ágyat, és oda viheti, ahová akarja: dönthet arról, mit kezd a történelmével! Járnunk kell, felelősséget vállalva, hogy melyik utat választjuk. És ezt Jézusnak köszönhetjük!
Kedves testvéreim, kérjük az Úrtól annak ajándékát, hogy megértsük, hol akadt el az életünk! Próbáljunk hangot adni gyógyulás utáni vágyunknak! És imádkozzunk mindazokért, akik bénultnak érzik magukat, akik nem látnak kiutat. Kérjük, hogy ismét Krisztus szívében lakhassunk, mely az irgalmasság igazi otthona!
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Kedves testvéreim, az Egyház szíve megszakad, hallva a háborús helyszínekről, különösen Ukrajnából, Iránból, Izraelből és Gázából felhangzó fájdalmas kiáltásokat. Ne szokjunk hozzá a háborúhoz! Sőt, mint kísértést el kell utasítanunk a nagy pusztításra képes és kifinomult fegyverek vonzerejét. Mivel a mai háborúban „a különféle tudományos fegyvereket is harcba vetik, az a veszély fenyeget, hogy a háború eldurvulása olyan barbárságra ragadtatja a harcoló feleket, mely messze felülmúlja az elmúlt időkét” (II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 79). Ezért az emberi méltóság és a nemzetközi jog nevében ismét elmondom az országok vezetőinek, amit Ferenc pápa gyakran elmondott: a háború mindig vereség! XII. Piusz pápával pedig azt mondom: „A békével semmi sem vész el, a háborúval viszont minden elveszhet!”
(Fordította: Tőzsér Endre)