Duccio di Buoninsegna (1308–11)
Tornay Krisztina írása
Siena, a XIV. század eleje
Sziénai Szent Katalinnak még leányka az édesanyja, s nem tudja, hogy 23 gyermeket fog szülni, köztük utolsóként a század közepe táján egy nagyhatású szentet, egyháztanítót is. A kút, ahová vízért jár, 25 km-es vezetékhez kapcsolódik. A vörös-terracotta színű, fallal körülvett város, a sűrűn beépített, szűk, dimbes-dombos utcák, gyönyörű templomok, a lóversenyeknek is helyet adó főtér már olyan, mint amilyennek ma is látjuk. Siena ekkoriban már túl van virágkorán, alulmaradt Firenzével az elsőségért való versengésben és már áll az az épület, ami mindenkit meghökkent és tűnődésre késztet: a világ legnagyobb keresztény templomának szánt Dóm, amely eredetileg csak kereszthajója lett volna egy sokkal hatalmasabb épületnek. A vállalkozás nem sikerült, a megkezdett főhajó máig árván meredező falai mint valami emlékmű, rögzítik, amit Jézus is észrevett és példabeszédet mondott róla: „Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: »Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.«” Lk 14, 28-29
A város a század elejétől egy kimagaslóan tehetséges festőcsoportnak is az otthona volt ekkor, az ún. sienai iskolának, amelynek Duccio volt az első mestere, és olyan tanítványai voltak, mint Simone Martini, a Lorenzetti fivérek, Sasetta. A sienai festők bizánci hatásra sokáig őrizték a spiritualitás sajátosan finom, szellemi légkörét, ami mély pszichológiai érzékkel, líraisággal és a kiváló, erős kompozíció fegyelmével társulva még valami egészen sajátosat is megteremtett: a „szent”-ben a személyességnek, az emberinek a feltárulását, jelenvalóvá tételét. Duccio s a firenzei iskola alapítói, Cimabue és a fiatalabb Giotto, a trecento (protoreneszánsz) három kimagasló tehetségű művésze meghatározóak lettek az itáliai festészetben: új utakat törtek, amelyen azután tanítványok sokasága folytathatta a további keresést.
A megkísértés jelenete
A kép nem a Sienában őrzött híres Maesta része, de az annak hátoldalán sorakozó, Jézus életét bemutató kis, négyzetes képek családjába tartozik. A Frick Collection gyűjteményében, New Yorkban őrzik, különálló, nyárfára festett temperaképként.
Hegyeket, azokra épült városokat látunk, az evangélium szövegére utalva, „az egész világot”. Mindegyik fallal van körülvéve és egy kapun lehet bemenni. Zárt világok, pompás épületekkel, templomokkal: egy-egy kincsesláda mindegyik, innen felülről szemlélve, ahová a festő minket állít. Kilátóhelyünkről hat városra is rálátunk, a távolabbiak csak egy picit kisebbek és sötétebb árnyalatúak a közelieknél. Az előtérben a rózsaszín falú város körül vizesárok, s kis folyó csobog. A két hegy között kanyargó utat, hidat láthatunk és töprenghetünk, hogy lehet megközelíteni azt a meredeken álló baloldali városkaput a szédítő ösvényen, ami oda vezet. A városok egy része sziklára épült, más részük a völgybe, számos középkori lakótornyot is látunk bennük, amelyek tetején, a gyilokjárón a városfalakhoz hasonlóan lőrések sorakoznak. A magas, masszív falakon kicsiny rések az őröknek s a védekezéshez, szűk, jól védhető kapuk. S van mit őrizniük: az épületek gazdagságról, ízlésről, bőségről árulkodnak. Elhelyezkedésük gyengéd kört formál a központi jelenet körül, ahol egy sziklán állva Jézust látjuk, angyalokkal körülvéve. A pusztában Jézus negyven napig böjtölt, vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki. S milyen angyalok?
Két szelíd angyal világos, a városok színeivel harmonizáló ruhában, szolgálatra készen, áhítattal áll tiszteletteljes távolságban mögötte, egy pedig sötéten fordul szembe vele: ő meztelen, vonásai állatiasak. De ő is szolgál: kínál valamit Jézusnak: karmos kezével a városokra mutatva ajánlja fel a világ összes kincsét, hatalmát.
A kép fő mondanivalója a középpontban álló Megváltóhoz kapcsolódik. Meztelen lábaival a pőre sziklán áll, kívül a városokon, alakja az ég aranyába rajzolódik. Szelíden áll, védtelenségét érzékelteti ahogy kék köpenyét magára húzza, mintegy elválasztva, óvva magát. Fejét a kísértő felé fordítva nyújtja ki a másik kezét. Ez a kéz erővel, határozottan, parancsolón szól: távozz tőlem!
Talán a legszebb Jézus arca, a hagyományos ikon-ábrázolásokra emlékeztető Megváltó-arc, azok merevsége, távolisága nélkül: fenségét megőrizve válik egyénivé, megközelíthetővé.
A kutatások szerint a két hátsó, „jó” angyal későbbi ráfestés, azok nélkül a kép még koncentráltabban állítja elénk a sátán és Jézus közti konfliktust. Mert mégiscsak ez a legfontosabb, ami a sziklák, városkák, patakok fölött zajlik. A választás, a megkülönböztetés munkájának felelőssége, a helyes, az igaz, a tiszta, a jó, a szép keresése és a döntés amellett, amit megtaláltunk.
Duccio felismerhetően csúfnak, denevérszerűnek ábrázolja a gonosz angyalt, és ezzel a kép azt sugallja, hogy a rossz nem tűnhet el teljesen, megmutatja a maga igazi arcát, felismerhető. Jézus ezért a sátán arcába néz és nem arra, amire az mutat, amit ajánl, amire szeretné a figyelmünket ráirányítani: mert az jó, szép, kedves, kívánatos. És ez a megkülönböztetésről szóló tanítása a 700 éves alkotásnak. A szándékok, a szív mélye, a titkos motivációk, az értékek vizsgálata, a szembe-nézés a valósággal, annak összetettségével.
Képek forrása: https://news.artnet.com/art-world-archives/frick-madison-duccio-temptation-of-christ-on-the-mountain-1950833