Keresztelő Jánostól és Jézustól egyaránt megkérdezték a kortársak: „Mit tegyek, mit tegyünk?” (Lk 3,10.12.14; 18,18; Jn 6,28 stb.). Egyfelől elemi szintű és mindenestül érthető ez a tudakozódás, másfelől azonban igen nehéz jól megfelelni rá. A Keresztelő-féle felelet nagyjából így összegezhető: a kötelességünket végezzük tisztességgel, a fölöslegünkből jótékonykodjunk, mindeközben pedig teremjük a megtérés gyümölcseit (vö. Lk 3,10–14). Nem kerüli ki a próféta a valódi válaszadást egy ennyire általános és megfoghatatlan felelettel? A gazdag ifjúnak, illetve előkelő embernek Jézus a felebarát helyes szeretetére vonatkozó parancsolatokat hozza válaszként (vö. Lk 18,18–20), vagyis megint a lehető legáltalánosabban beszél. Amikor beszélgetőpartnere mégsem tágít, mert hiányérzet fogja el, akkor az önkéntes szegénységben, az adakozásban beteljesülő követés útját kínálja fel neki (Lk 18,22). Ez lenne tehát a helyes krisztusi cselekvés: adjuk el mindenünket, osszuk szét az árát, és azután kerekedjünk fel a Mester nyomában járva?
Gyors és felületes olvasat nyomán erre a belátásra juthatunk, ám hogy ez nem egyezik az apostoli hittel és az első közösség életének tanúságtételével, arra jól rávilágít Ananiás és Szafira története. Példájukból nyilvánvaló, hogy a teljes szegénység és vagyonközösség egyes erre meghívottak útja, önkéntes vállalása lehet, ám semmi esetre sem általános kötelezettség (lásd ApCsel 5,1–11).
Összességében véve elmondhatjuk: az Újszövetségben tanácsokat és útmutatásokat kapunk, ám részletes forgatókönyveket nem. Amikor az apostolok kötelezik az első hívő nemzedék tagjait, leggyakrabban – mai szóval élve – életvezetési elvárásokat fogalmaznak meg. A fel-feltűnő konkrét útmutatások valójában konkrét helyzetekre érkező reakciók, illetve a formálódó egyház belső rendjének és életének kezdeti szabályozásai. A „hogyan tegyed?” kérdése, a lelkület, a belső elköteleződés és a krisztusi magatartás igénye legalább annyira fontosnak mutatkozik, mint a „mit tegyél?” problematikája. […]
Mit tegyünk? Legyünk változhatatlanul önazonosak – és ahhoz, hogy ezt elérjük, vágjunk neki a szüntelen változás útjának! Ehhez persze szükség van arra, hogy az identitáspontunkat helyesen válasszuk meg, ám ez nem okozhat nehézséget egy olyan embernek, aki a Szentháromság hitében él. Amint az Aquinói is a viszony/kapcsolat adottságában lelte meg az isteni és emberi cselekvés hasonlóságának és különbözőségének gyújtópontját, úgy mi is tudatosíthatjuk magunkban: önazonosságunknak lényege szerint relacionálisnak, perszonálisnak és interperszonálisnak kell lennie. Ez a keresztény Szentháromság-hit egyik legzseniálisabb és leginkább magával ragadó momentuma: nem a másiktól való elkülönülésben (egyed az, ami önmagában osztatlan és minden mástól elkülönülő, Summa Theologiae III q. 77 a. 2 co.), hanem a másikhoz való viszonyban lelni fel individualitásunk szívét! Ez persze túlhalad minden önközpontú és öncélú cselekvés keretein, ugyanis szeretetet követel tőlünk – olyan szeretetet, ami egyszerre a leginkább állandó és a leginkább mozgásban lévő. Ám ebben ott van minden: Isten változhatatlan önazonossága és a változó valóságban végbevitt minden cselekvése, mely mintája és példája minden emberi létezésnek és tevékenykedésnek. Ebben a perspektívában megértjük, hogy Szent Ágoston kijelentése nem pusztán érzelmi alapú, hanem racionálisan megfontolt és bölcseleti mélységű alaptörvény: „Szeress, és tégy, amit akarsz: […] ha a gyökér a szeretetben van, akkor nem támadhat más ebből a gyökérből, csakis jó” (In Epistolam Joannis ad Parthos VII, 8 ). A szeretet által lesz az önmagamban változhatatlanom, a hitem, az önazonosságom a másikban változhatóvá, mozgásba lendülővé, vagyis cselekvővé.
Mit tegyünk? Az irgalmas szamaritánus példázata nyomán (Lk 10,25–37) elég csak járni az utunkon, s figyelemmel lenni, hogy észrevegyük a szeretetből fakadó jónak a lehetőségét, amely a másik ember valóságában elénk lép. A helyes cselekvés és az önazonosan hiteles hit lényege abban a figyelemben van, amellyel a világot, a másik embert, adott esetben önmagunkat képesek vagyunk irgalmas szemmel nézni, s ezáltal, ebben igent mondani – a világra, a másik emberre, önmagunkra.
(A teljes írás a Vigilia februári számában olvasható.