(Mt 17,1–9)
Máté evangéliuma több szakaszban hangsúlyozza a meghallgatásnak a hit tapasztalatában betöltött lényegi és központi szerepét.
Mindannyiszor úgy teszi ezt, hogy a szövegben elhint néhány ószövetségi idézetet, ami nagyon gyakran azért történik, hogy elmondja, az evangélium elsősorban meghallgatott Ige: olyan, mélyen meghallott Ige, amely véglegesen beteljesedhetett.
De ezt teszi minden alkalommal akkor is, amikor a meghallgatást javasolja a hívő útját meghatározó magatartásként.
Gondoljunk például a hegyi beszéd zárszavára, amikor Jézus azt mondja, hogy aki hallgatja és megteszi Szavát, hasonló egy sziklára épült házhoz (Mt 7,24).
Vagy a példázatokat tartalmazó beszédben (Mt 13), amelyet a liturgia a maga egészében elővezetett az elmúlt vasárnapok során: alapjában véve mindegyik példabeszéd a meghallgatás témája körül forgott, vagyis, hogy meg kell nyitni a szívet az Ige magvának befogadására és oltalmazására; ez az igazi kincs, a drágagyöngy.
A meghallgatás tehát pontosan a tanítvány magatartása, ám nem csak az övé: a 8. fejezetben Máté evangélista bemutatja Jézust, amint fenyegető beszédet intéz a tengerhez, és a tenger megnyugszik; rögtön azután felszólítja a sátánt, hogy hagyja el a két ördögtől megszállottat és menjen a sertésekbe, a tisztátalan lelkek pedig engedelmeskednek neki. Semmi nem áll ellen az Igének, kivéve az emberi szabadságot: később (Mt 12,41–42) Jézus szemére veti az írástudóknak és farizeusoknak, hogy jelet kérnek, és emlékezteti őket, hogy Ninive lakói nem azért tértek meg, mert jeleket láttak, hanem mert hallgattak Jónás szavára; és hasonlóan Dél királynője hallgatott Salamon szavára.
Akinek füle van, hallja meg tehát (Mt 11,15; 13,43): ez többször visszatérő refrén.
Miért ez a hosszú bevezető?
Mert a mai evangéliumi szakaszban (Mt 17,1–9) a meghallgatás témája áll a középpontban.
Jézus fölmegy egy hegyre, arra a helyre, ahol Isten kiváltképp kinyilatkoztatja magát, ahol Isten szól.
Mert Jézus is elsősorban olyasvalaki, aki meghallgat, aki kap, aki engedelmeskedik.
Ezt erősíti meg az is, hogy a hegyen Jézus mellett jelen van Mózes és Illés: Jézus állandó kapcsolatban van az Írásokkal, mindazzal, amit Isten mondott, mert minden Benne [Jézusban] teljesedik be.
A hegyen, ahová Jézus fölment, hogy meghallgasson, az Atya szól.
Azt mondja, amit már Jézus megkeresztelkedésekor is mondott (Mt 3,17), vagyis a Fiúról beszél, arról a szeretett Fiúról, akiben az Atya tetszését találja, akinek örül. És hozzáteszi: „Őt hallgassátok!” (Mt 17,5).
Azt mondhatjuk tehát, hogy a színeváltozás nem más, mint az, ami azzal történik, aki meghallgat: a találkozás az Atyával, a gyermeki kapcsolat Vele át kell, hogy alakítsa az életet, és lassacskán olyan életté kell formálnia, amire mindenki élete meghívott – Isten jelenlétének helyévé, az Ő Lelkének és Dicsőségének templomává.
De mit kell meghallanunk?
A színeváltozás elbeszélése a Kivonulás könyve 19. fejezetében leírt nagy teofánia vízjelére épül. Sok részlet utal rá: a hegy, a felhő, az öltözék, a félelem…
Ott, a Sínai-hegyen is Isten szól, zengő hangon szól, mint egy erős kürtszó, mely megrendíti a földet, lángba borítja a hegyet…
A Tábor hegyén viszont megváltoznak a dolgok: Isten azt mondja, hogy a Fiút kell hallgatni. Isten hatalommal bíró szava, teremtő szava most emberi hangon szól hozzánk, az emberi tapasztalat gyöngeségében.
Egy ember, aki egyebek között Jeruzsálem felé tart, ahol nem emeli fel majd a hangját, nem követelőzik, nem ítél el senkit, hanem belép a halál nagy csendjébe, hogy elmondja azt, amit kimondani az élet nem elegendő. Nevezetesen azt, hogy az Atya szeretete a szeretett Fiú iránt mindenki iránt tanúsított szeretet akar lenni.
Éppen úgy, ahogyan Illés, a Tábor hegy másik tanúja, aki a Királyok első könyvének 19. fejezetében szintén átéli a maga teofániáját: ő is felmegy egy hegyre, az Úr jelenlétébe, és hozzá is szól Isten, nem mennydörgő hangon, nem erős hangon, hanem könnyű szellő susogásával (1Kir 19,12).
Ilyen a szeretett Fiú hangja: könnyed Szó, mint egy mag, mely értékes, mint a kincs, erős, mint a szerelem.
+ Pierbattista