(Mt 28,16–20)
Máté evangélista nem közli a feltámadt Úr mennybemenetelének elbeszélését, hanem azokkal a versekkel fejezi be evangéliumát, amelyeket ma hallunk.
Ahelyett, hogy Jézus távozását tenné nyilvánvalóvá, Máté inkább jelenlétét hangsúlyozza tanítványai körében, a születő Egyházban. Egyetlen olyan ige sem beszél távozásról, elszakadásról, amelynek Jézus az alanya. Éppen ellenkezőleg, a Feltámadott minden megnyilvánulása kapcsolatról szól, Jézusnak övéihez való közelségéről beszél.
Jézus első tette ez a közeledés („Jézus odament” – Mt28,18): Jézus odamegy, és úgy tűnik, hogy át akarja hidalni azt a távolságot, amelyet szenvedésének napjai közte és tanítványai között teremtettek. Második tette, hogy beszél, hogy beszél velük („azt mondta nekik” – Mt28,18), és beszédét a 20. verssel zárja, amely véget nem érő kapcsolatot ígér: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.”
Álljunk meg egy pillanatra Jézus szavainál, amelyek első pillantásra furcsának tűnnek. Mert Jézus azt mondja, hogy neki adatott minden hatalom az égen és a földön; a tanítványok tehát elindulhatnak és el kell indulniuk, hogy minden nemzetnek hirdessék az üdvösséget: Jézusé minden hatalom, ezért a tanítványoknak kell elindulni. Mit jelent ez?
Elsősorban azt mondja, hogy Jézus hatalma olyan hatalom, amely a keresztről ered.
Eszünkbe jut a Mt 20,20–28 szakaszban elbeszélt epizód. Jakab és János anyja leborul Jézus előtt (éppen úgy, ahogyan a tanítványok a mai szakaszban), hogy arra kérje, adjon hatalmat fiainak. Jézus pedig emlékezteti őt és fiait, hogy hatalma keserűség kelyhéből fakad, melyet egészen ki kell inni („Tudtok-e inni abból a kehelyből, amelyből én inni fogok?” – Mt 20,22).
Most, hogy Jézus egészen kiitta ezt a kelyhet – Máté evangélista a Getszemáni-kert elbeszélésében többször említi a kelyhet, amelyet Jézus kész kiinni, hogy az Atya akaratát teljesítse (Mt 26,39.42) –, Ő megkaphat az Atyától minden hatalmat az égen és a földön.
A bűnt követően az emberek fölötti hatalom a halál kiváltsága volt: a halál volt az, ami hatalmat gyakorolt felettük, ami fogságban tartotta őket. Jézus most legyőzte ezt az ellenséget, kiragadta az embereket befolyása alól, életre keltette őket.
Jézus kijelentése azt is elárulja, hogy a tanítványoknak ezen kívül nincs más hatalmuk, és csak kizárólag Jézus halál fölött aratott győzelme miatt indulhatnak útnak. Különben nem volna mit mondaniuk vagy adniuk senkinek sem. Minden nemzethez szóló küldetésükben nincs másuk, mint az, amit az Úr Jézus kapott az Atyától a Húsvétnak köszönhetően. Nem csinálnak mást, nem valami újat tesznek, nem kell kitalálniuk semmit. Egyszerűen csak részt vesznek Uruk küldetésében, amit Ő már mindenkiért végbevitt.
Az Apostolok cselekedeteinek egész elbeszélése nem tesz mást, mint ezt az igazságot mutatja be: az Egyház a népek körében Jézus műveit teljesíti, újra elmondja az Ő szavait, ahogyan a Lélek megadja a hatalmat, hogy emlékezzen azokra és megcselekedje.
Végül egy utolsó megjegyzés.
Azt mondtuk, hogy a tanítványok Uruk küldetésében részesülnek, az Ő művét folytatják.
Van tehát egy mély folytonosság, ugyanakkor egy nyilvánvaló újdonság.
Míg Húsvét előtt Jézus működése csak Izraelnek szólt (vö. a kánaáni asszony története Mt 15,21–28-ban, valamint Mt10,5–6-ban a tanítványok küldése „Izrael házának elveszett bárányaihoz” azzal az utasítással, hogy ne menjen a pogányok közé), addig itt a küldetés minden néphez szól („Menjetek tehát, tegyetek tanítványokká minden népet" – Mt 28,19).
A halál fölött aratott győzelem olyan győzelem, amelyet Jézus az egész emberiségért aratott, nem csak néhány emberért.
Az Egyház küldetése, hogy mindenkihez eljuttassa azt, amit Jézus adott övéinek, betöltve ezzel azt a hivatást, amely nemcsak missziós, de egyetemes is: nincs nép, nincs olyan kultúra, amely ne lenne hivatott befogadni Krisztus hatalmának jó hírét, hogy örök életet adjon mindazoknak, akik hisznek.
+ Pierbattista