Mt 2,1–12
Az új liturgikus évet az adventi időszakkal kezdtük és advent első vasárnapján a meghívással a figyelemre, a virrasztásra (Mt 24,37–44). Valóban csak így történhet meg a találkozás az érkező, önmagát kinyilatkoztató Úrral.
Ma Urunk megjelenésének ünnepén ehhez a meghíváshoz térünk vissza, és a mai evangéliumi szakaszban (Mt 2,1–12) olyan személyeket látunk, akik figyelnek, ezért találkoznak az Úrral, mások viszont képtelenek a figyelemre, ezért nem találkoznak vele. Egyikük is, másikuk is segít számunkra megérteni, hogy mit jelent figyelmesnek lenni, ahogyan az elbeszélés figyelmes személyei élnek.
Figyelmes személyként élni azt jelenti, hogy észrevesszük, hogy valami történt és átgondoljuk azt.
Egy szokatlan csillag tűnik fel az égen, de úgy látszik, ezt nem mindenki veszi észre: valószínűleg sokan látják, de csak a mágusok ismerik fel Keleten a Messiás csillagaként; csak a mágusok tulajdonítanak jelentőséget annak, amit láttak.
Figyelmesnek lenni tehát azt jelenti, hogy felismerjük, hogy ami történik, az egy jel, amely magában hordoz egy szót, mond valamit. Azt jelenti, hogy felismered, hogy ez a jel neked szól, és figyelsz.
Lehet, hogy nem értesz mindent, és a jel olyan nyelven szól, amely nem mindig a sajátunk. Ám az útnak induláshoz elég felismerni, hogy a valóság nem néma, a valóság beszél.
Ez pedig már az üdvösség első lépése.
Valójában a bűn elterelte az ember figyelmét, elvonta tekintete elől érdeklődésének tárgyát: a bűn után az ember nem emeli a magasba a tekintetét, nem néz arra a helyre, ahol Isten lakik, megáll ott, hogy önmagát, saját mezítelenségét nézze. Majd az üdvösségtörténet során Isten pontosan ezt keresi, olyan személyeket keres, akik képesek önmagukon túlra tekinteni, önmagukon túllépni, útnak indulni.
„Népem kitart a hűtlenkedésben velem szemben: hívják őt, hogy a magasba tekintsen, de senki nem tudja felemelni tekintetét.” (Óz 11,7), mondja az Úr Ózeás prófétán keresztül. Ő pedig Izajás prófétát visszhangozza, a mai olvasmány izajási mondatát: „Hordozd körül szemedet, és lásd…” (Iz 60,4).
Figyelmesnek lenni azt jelenti, hogy engedelmeskedünk és útnak indulunk.
Amikor meghallgattuk, akkor teret kell hagynunk magunkban annak, amit a szó elvet bennünk, általában pedig a szó vágyat, egyetlen nagy vágyat ültet el bennünk, ami az Úr keresésének vágya, az a vágy, hogy megismerjük őt és végül Neki éljünk. „Eljöttünk, hogy hódoljunk neki”, mondják a mágusok (Mt 2,2).
Pontosan ez az, ami nem történik meg a főpapokkal és a nép írástudóival, akiket Heródes azért küld, hogy megpróbálják megfejteni azt a titokzatos bejelentést, amit a bölcsek hoztak Jeruzsálembe (Mt 2,4–6). Izraelnek ezek a tudósai jól tudják a leckét, és pontos választ adnak rá, ám ez nem változtatja meg az életüket, nem indítja el őket, nem ébreszt bennük vágyat.
Drámai, hogy éppen a vallásos emberek, pont a bölcsek nem indulnak el a beteljesülés keresésére, hogy már előbb megállnak, elzárva maradnak attól, amit tudnak, mintha a tudásuk önmagában elég lenne…
Másik figyelemre méltó elem, hogy a híradás kívülről érkezik: Jeruzsálem az ígéretek helye, de a híradás, hogy az ígéretek beteljesültek, nem ott történik, hanem kívülről, idegen, távoli emberektől érkezik.
A figyelem azután alázatot kíván: a mágusok miután Jeruzsálembe érkeznek, olyasmit tesznek, amit az írástudók és az elöljárók nem tudnak megtenni, vagyis egyszerűen kérnek. Figyelmesek, bölcsek, ezért alázatosak, így tudják, hogy önmagában minden tudásuk sem elég, van valami azon túl, ami még nem adatott meg nekik. De emiatt nem fordulnak vissza, ellenkezőleg. Mennek, hogy más forrásból merítsenek, egy addig számukra ismeretlen nyelvből, az Ige, az ígéretek, a kinyilatkoztatás nyelvéből.
A nép vezetői is kérdezhettek volna, párbeszédre léphettek volna, de nem teszik: csak annyit mondanak, amit már tudnak, és ott megállnak.
Az odafigyelés azután azt is jelenti, hogy tudni kell valamit hátrahagyni: a mágusok elhagyják földjüket, és messziről indulnak útnak. A szakaszban mások azt tanúsítják, hogy nem tudják ezt megtenni, nem tudják feladni azt, amijük van.
Heródes csak azt látja fenyegetve, ami számára a legértékesebb, a saját hatalmát; az írástudók pedig nem mozdulnak el legértékesebb tulajdonuktól, a tudásuktól vagyis vallási hatalmuktól.
A távoli mágusoknak is van valamijük, ami nagyon értékes, amit magukkal hordanak, azonban nem tartják meg maguknak: amikor megérkeznek arra a helyre, ahol a gyermek volt, felajánlják annak, akire rátaláltak.
Azért teszik, mert nagyon nagy örömet éltek át (Mt 2,10), felbecsülhetetlen örömet.
Hálából teszik, mert olyan sokat kaptak, amikor megtalálták azt a Messiást, aki vonzotta és vezette őket.
+ Pierbattista