Minden gyermek valakinek születik: egy családnak, amely várja őt, egy közösségnek, amely befogadja, látja felcseperedni, és amely vele együtt és neki köszönhetően fejlődik.
Jézus is valakinek született: de nem csak konkrétan egyvalakinek, mert Jézus mindenkinek született.
A születését elbeszélő evangéliumi szakaszok pontosan azt mondják, hogy ez a gyermek nemcsak a családjához, nemcsak a törzséhez, hanem minden közel- és távollevőhöz tartozik. Mindenki meghívott, hogy része legyen Jézus születésének eseményében, világba lépésének örömében és kegyelmében.
Jézus mindenkiért jött, és akik engedik, hogy jelenlétének ajándéka elérje őket, azok – mint múlt vasárnap láttuk – meghívottak, hogy útnak induljanak, hogy egy utat bejárjanak.
Éppen ez a közös momentum a hit minden emberének – férfinak és nőnek – a történetében: az útnak indulás, mert a hit úton lét, szüntelen keresés, mindig új elindulás.
Így történt ez a mágusokkal is.
Az adventi időszak virrasztásra szóló felhívással kezdődött, hogy a kairoszt, a kedvező időt, a kegyelem idejét ne vesztegessük el (Mk 13,33–37).
A mágusokat mindenekelőtt olyan személyeknek tekinthetjük, akik elfogadták ezt a meghívást, akik nem vesztegették el az életben adódott alkalmat: jelet láttak, megértették, hogy ez a jel nekik szól, elindulásra hív, és útra keltek.
A csillag, amelyet a mágusok láttak – mint minden más csillag – nem állt mozdulatlanul az égen, hanem egy utat járt be: Máté evangélista azt mondja, hogy a csillag a mágusok előtt haladt, míg arra a helyre nem ért, ahol a Gyermek volt, és ott megállt (Mt 2,9).
Ez azt jelenti, hogy ha a csillag mozog, ha továbbra is látni akarod, akkor vele kell haladnod, követned kell, útra kell kelned. Ha egyhelyben állsz, a csillag eltűnik, mert a csillag nem állhat meg.
A mágusok megláttak egy csillagot az égen, és nem akarták elveszíteni ezt a fényt, arra vágytak, hogy továbbra is világítson nekik. Ezért elhagyták földjüket és zarándokká lettek anélkül, hogy kezdettől fogva tudták volna, hová érkeznek majd.
Ahhoz, hogy útnak induljunk, bíznunk kell.
De hogyan adódott számukra ez a lehetőség?
Az alkalom, a kairosz éppen e csillag révén érte el őket, ami azt jelenti, hogy a mágusok olyan személyek, akik a magasba emelik a tekintetüket, akik nyitottak a végtelen horizontra.
Virrasztani azt is jelenti, hogy magasba emeljük a tekintetünket, fürkésszük az eget.
Az ő tekintetük nem maradt határaik, világuk foglya; ők nem érték be azzal, nem álltak meg.
Minden út egy tekintettel kezdődik, egy olyan látomással, amely továbbvisz.
Azután megérkeztek Jeruzsálembe, alázatos, kereső személyekként érkeztek oda.
Jeruzsálemet gyakorta elérték idegenek, akik azért mentek oda, hogy harcoljanak, prédáljanak, birtokba vegyék szépségeit és kincseit.
A mágusok azért mennek, hogy keressenek, hogy osztozzanak egy nyugtalanságban egy olyan helyen és olyan emberekkel, akiknek a kutatás és a várakozás a hivatásuk, az életük értelme.
A szívükben él egy kérdés, és ez az ő igazi gazdagságuk: „Hol van a zsidók megszületett királya?” (Mt 2,2). Bölcsek, ugyanakkor egy nagyobb bölcsesség keresői, tudva, hogy nem tudnak mindent.
Ez a hiány teszi lehetővé számukra, hogy útra keljenek, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy bízzanak.
A mágusok tudják, hogy egy Király született, de nem tudják, hogy hol, mert a csillag még nem állt meg egyetlen helyen sem.
Hogy hol születik a Király és Úr, hogy hol találjuk őt, ez minden ember nagy kérdése, mély vágya.
A mágusok vágya akkor teljesedik be, amikor útjuk a kinyilatkoztatással találkozik, amikor lépteik megállnak, hogy meghallgassák az Igét, mert az Ige Isten epifániája. Az Ige vezeti el őket Betlehembe, ahol újra megtalálják a rájuk váró csillagot, mert ott van mindennek az összefoglalása.
Végül az útnak van egy utolsó lépése, amit meg kell tenni, és amely a mágusokat a Gyermek előtt térdre borulni készteti: talán ez az egész út legnehezebb lépése.
Mert annak felismerését igényli, hogy a Király ő, nem pedig mi vagyunk. Ő a történelem Ura, nem mi.
Ez az a lépés, amelyet Heródes nem tud megtenni, mert bátorságot és alázatot kívánna, hogy levegye saját fejéről a koronát és az éppen megszületett, alázatos Gyermek fejére helyezze.
Jézus tehát, aki mindenkinek született, ezért született: hogy megszabadítson a hatalomnak, az erőszaknak és mindannak az illúziójától, ami nem ad életet.
Az igazi élet lényege, hogy felismerjük egy gyermek kicsinységében adott jel nagyságát, aki azért jött a világra, hogy elmondja, Isten vágya az, hogy velünk járjon.
+ Pierbattista