(Jn 6,51–58)
Múlt vasárnap láttuk, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16), és hogy a Fiú, Jézus azért jött a világba, hogy semmi el ne vesszen, hogy a világ általa üdvözüljön.
A mai ünnepnap ismét erről a szeretetről szól.
Mindenekelőtt pedig azt mondja, hogy a szeretet valami nagyon konkrét, mondhatni kézzel fogható dolog.
János evangélista nagyon szívén viseli ezt a témát.
Megismétli első levelében, ahol kijelenti, hogy nem lehet szóval, nyelvvel szeretni, hanem csak tettekkel és igazságban (1Jn 3,18). De mondhatnánk azt is, hogy János egész evangéliuma azon Isten iránti ámulat körül forog, aki azért, hogy szeressen minket, testet öltött, a mi testünket öltötte magára. Ezért – mondja János evangélista – láthattuk, hallhattuk, érinthettünk… (1Jn 1,1–3). Isten nem szóval szeretett, hanem testté lett, testre „volt szüksége”, hogy odaajándékozhassa magát az emberiségnek, hogy üdvözítse az embereket.
A mai evangéliumi szakasz (Jn 6,51–58) az üdvösség e misztériumának szívéig vezet bennünket.
János evangéliumának 6. fejezeténél vagyunk, az élet kenyeréről szóló nagy beszédnél. A fejezet azzal kezdődik, hogy Jézus tekintetét felemelve nagy sokaságot lát, és megkérdezi Fülöptől, hogy hol lehet ennek a tömegnek kenyeret venni. Fülöp pedig egyszerűen csak megállapítja a valós tényt: még ahhoz sincs elegendő eszközük, hogy mindenki csak egy darabot kapjon belőle (Jn 6,5–7). Jézus tehát fogja azt, amit egy fiú rendelkezésre bocsátott, hálát ad, szétosztja a kenyereket és jóllakatja az egész sokaságot.
Ez után a jel után Jézus visszavonul imádkozni, majd tanítványaihoz csatlakozik, akik az erős ellenszél miatt hiába próbáltak átjutni a tó túlsó partjára. Amikor pedig megérkezik Kafarnaumba, a zsinagógában hosszan beszél az igazi kenyérről, amely betölti az ember mély éhségét.
Azokban a versekben, amelyeket ma hallunk, a leggyakrabban előforduló kifejezések az élet jelentésmezőjéhez tartoznak: Jézus azt mondja, hogy ő az élő kenyér, ezért aki eszik abból, annak örök élete lesz.
Ezzel az evangélista azt mondja, hogy Jézus a pusztán biológiai, természetes élettől eltérő minőségű élettel rendelkezik. Az előbbi magán viseli a halál jeleit, és arra van ítélve, hogy véget érjen. Táplálni kell, azonban a táplálék nem elegendő ahhoz, hogy elkerülje a halált.
Jézus élete ellenben nem ismer halált.
Ennek az életnek is szüksége van arra, hogy táplálják valamivel, mert minden életet táplálni kell. Az élet magán viseli ennek, az életet alapvetően meghatározó igazságnak a jeleit, az az élet, amely ajándékként adatik nekünk és folyamatosan egy ajándékból él.
Nos, Jézus az Atyával való kapcsolatából táplálkozik, és Általa él (Jn 6,57). Nekünk pedig szükségünk van a Krisztussal való kapcsolatra, arra, hogy Belőle táplálkozzunk.
Isten irántunk való szeretete elmegy egészen idáig. Nemcsak közel jött hozzánk, hanem testvérünk lett, aki velünk jár.
Mi több! Felajánlotta magát nekünk az élet Táplálékaként, és a táplálás szimbólumán keresztül meghív minket arra, hogy Vele egy legyünk, hogy az Ő élete a mi életünk legyen, Belőle éljünk, ahogyan Ő az Atya által él.
Miért van ez? Mi végre?
Az Ószövetség írásaiban gyakran találunk olyan kifejezéseket, hogy „Én vagyok az Úr, a te Istened”, vagy „Szeresd az Urat, a te Istenedet”…
Íme, az egész üdvtörténet magában hordoz egy nagy ígéretet: azt az ígéretet, hogy Isten a mi Istenünk, a mi életünk Istene lesz.
Nem egy külső valóság, amelyhez csatlakozni kell, hanem Valaki, aki belül él, az életünk Forrása, aki belülről éltet és alakít bennünket: az az ígéret, hogy Isten élete bennünk lesz.
Jézus beteljesíti ezt az ígéretet, az embernek ezt a nagy várakozását, a legmélyebb vágyunkat.
Az egyetlen lehetséges módon teszi ezt, úgy, hogy felajánlja magát nekünk Eledelként, arra kérve minket, hogy ismerjük fel valódi éhségünket, és higgyük el, hogy erre az éhségre ingyenes, mindennapi, élő Kenyér adatott nekünk.
+ Pierbattista