(Lk 2,22–40)
A karácsonyi evangéliumokban láttuk, hogy Isten Fiának emberi testünkben való eljövetele miként talált befogadásra népe körében.
Befogadta Jézust Mária, majd József. Befogadták őt a pásztorok, akiket az angyal küldött, hogy keressék fel azt a Gyermeket, aki mindenki megváltója lesz (Lk 2,11).
Mindazoknak, akik befogadják őt, meg kell tenniük egy utat, olykor fizikai, olykor egészen benső utat: a pásztoroknak útra kell kelniük, hogy Betlehembe menjenek (Lk 2,15); már előttük Máriának és Józsefnek nyitottá kellett válnia Isten közbeavatkozására, aki arra kérte őket, hogy tegyenek egy nagy lépést a hitben, arra kérte őket, hogy fogadjanak el egy ajándékot, amely teljesen megváltoztatja életüket.
Jézust tehát a szegények fogadják be, vagyis éppen azok, akik elfogadják, hogy maguk mögött hagyják adott helyzetüket, és útra keljenek az élet újdonsága felé.
Nekik szól egy nagy öröm ígérete (Lk 2,10).
Jézus ma más környezetben talál befogadásra: a jeruzsálemi Templomban (Lk 2,22–40).
A Templomban bizonyára nagy sokaság volt. Ott voltak az írástudók és tanítók, papok és leviták.
Ám nem ők fogadták be a gyermek Jézust, akit szülei elhoztak, hogy bemutassák az Úrnak, ahogyan a Törvényben meg van írva.
Akik észreveszik jelenlétét, az két jelentéktelen ember, akiknek nincs szerepük, akik nem vallási kötelességük miatt vannak ott, hanem tisztán nagylelkűségből.
Lukács evangélista mindkettejükkel kapcsolatban használ egy-egy mozgást jelentő igét: Simeon a Lélektől ösztönözve elment a Templomba (Lk 2,27); Anna, aki soha nem hagyta el a templomot, ugyanakkor odalépett (Lk 2,38).
Az Urat tehát az fogadja be, aki útra kel, aki vállalja a kényelmetlenséget, aki nem tespedt bele az életbe, aki vállalja annak kockázatát, hogy a Lélek vezesse őt.
A mai evangélium két személye valami fontosan mond számunkra a hit útjáról.
Anna azt mondja el, hogy hol kezdődik ez az út, mert a hit útja nem annak magányos és hősies erőfeszítéséből születik, aki saját erejéből úgy dönt, hogy követi az Urat, hanem inkább egy hiányból fakad.
Lukács evangélista Anna életét részletesen leírja, eltérően Simeontól, akiről csak annyit mond, hogy igaz és istenfélő ember volt (Lk 2,25).
Anna olyan személy, akit a hiány, a gyász, a hosszú magány jellemez: nyolcvannégy éves, és özvegyen maradt mindössze hét évvel házasságkötése után (Lk 2,36–37).
Vagyis Anna olyan asszony, aki a hiányt várakozássá, vággyá, imádsággá tudta alakítani.
Nem elszenvedte özvegységét, hanem olyan hellyé tette, ahol megnyílhatott egy ajándék reményére, ahol figyelmes és éber maradhatott. Ez pedig útnak indította, és megadta neki a kegyelmet, hogy ott legyen, amikor Mária és József belép a templomba; a kegyelmet, hogy felismerje ebben a gyermekben a várt Messiást.
Simeon pedig azt mondja el, hogy hová vezet ez az út.
A 29. versben található szóval teszi ezt: „Most bocsásd el, Uram…”. Ez az ige, az elbocsátani, elengedni, szuggesztív ige, melyet a szabadítás különböző összefüggéseiben használnak: fogoly szabadulására, katonai szolgálat befejezésére, fontos és súlyos kötelezettség végére.
Mintha Simeon, megérve hosszú útjának e pillanatát felismerné, hogy fordulóponthoz érkezett: a találkozás azzal a gyermekkel, akiben felismerte az üdvtörténet beteljesedését (Lk 2,30), lehetővé teszi Simeon számára, hogy elhiggye, a pusztai vándorlás véget ért, és most belépünk az ígéret földjére; a rabszolgaság ideje letelt, most kezdődik a szabadság ideje.
Az út tehát folytatódik, de ez új út, mivel a várakozás betelt, és most a szüret ideje van, amikor minden nappal egyre jobban megízleljük Isten nagylelkű és irgalmas velünk létét.
Simeon tudja, hogy ez nem lesz könnyű út, nem lesz fáradozás híján, sőt, Máriának megjövendöli, hogy szívét fájdalmas tőr sebzi majd meg (Lk 2,35).
Ám azt is tudja, hogy ez a fájdalom nem vet véget az útnak, mert az a Lélek, amely meghirdette számára, hogy meglátja a Messiást (Lk 2,26), amely őt a Templomba vezette, hogy felismerje jelenlétét (Lk 2,27), egy olyan hűséges Istennek a Lelke, aki megtartotta ígéreteit, és most engedi, hogy szolgája Szava szerint békességben eltávozzon (Lk 2,29).
+ Pierbattista