Card. Pierbattista Pizzaballa homíliája
a Szent Sír Bazilikában
Kedves Testvérek!
Sokfelől és sokaktól hallottam ezekben a napokban: „készülj fel egy nehéz Húsvétra!”
Az utalás egyértelműen azokra a szörnyű hónapokra vonatkozik, amelyeket itt, a Szentföldön élünk át, arra a kemény próbatételre, amelynek ki van téve bizalmunk és reményünk, polgári együttélésünk és az egyházi testvéri kapcsolatok. Ugyanakkor alkalmas ez a megértés, a részvét, a közelség és együttérzés kifejezésére is. Ezúton is őszinte szívvel mondok köszönetet azoknak, kezdve a Szentatyával, akik ezekben a hónapokban támogattak bennünket, és továbbra is támogatnak imáikkal és tevékeny nagylelkűségükkel.
Persze, az erőszakkal és gyűlölettel, szenvedéssel és halállal terhelt háború megnehezíti az ünnep ünneplését. A húsvét azonban sohasem igazán könnyű, hacsak nem akarjuk egy ősi rítusra redukálni, egy egyszerű ünnepre sok más között. Mert ha ünnep alatt csak egy pihentető kikapcsolódást értünk, egy örömteli pillanatot, ami elviselhetőbbé teszi a hétköznapok szürkeségét, akkor valóban, idén határozottan alig van helye a könnyedségnek és szórakozásnak, és bőven jut a fájdalomnak és a könnyeknek.
Ha viszont a Húsvét Krisztus szenvedésének és föltámadásának ünneplése, ha a halálból az életbe való átmenetet teszi aktuálissá számunkra itt és most, akkor nemcsak ez a Húsvét bizonyul nehéznek, hanem a Húsvét maga is nehéz mindig, egy nehéz ünnep, ahogy a keresztény élet is nehéz: „A kereszténység nem könnyű, ám boldog” – mondaná találóan szent VI. Pál.
A mostani fájdalmas körülmények tehát, ha egyrészt meg is nehezítik a szórakozást, másrészt paradox módon segítenek, hogy még tudatosabban lépjünk be a húsvéti misztériumba, a nehéz misztériumba, amely nem annyira a dogma nehézsége miatt az, hanem azért, mert nehéz befogadnunk és megélnünk.
A Húsvét különösen Jézus számára volt nehéz. Nem volt könnyű számára, hogy élete legnehezebb éjszakáján, azon az éjszakán, amelyen elárultatott, bízzon az Atyában, összetartsa a barátokat, arra a napra tekintsen, amikor majd övéivel együtt issza az Ország új borát. Szíve buzgó vágya ellenére sem volt könnyű számára a húsvéti vacsorát elfogyasztani tanítványaival, akiket lefoglaltak nagyságról szőtt álmaik és az, hogy az első helyeken osztozkodjanak. Nehéz volt megértetni Péterrel, hogy bizonyos órákban, amikor úgy tűnik, még a kardra is szükség lehet, éppen a kard bizonyul hiábavalónak, mert az élet végül nem a mások fölötti hatalmaskodásból, hanem a szolgálatból lesz: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam a ti lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” (Jn 13,14). Azért jött, hogy vért verejtékezzen a küzdelemben azért, hogy hűséges maradjon Atyjához, aki felkelteti a napot jókra és rosszakra, és az utolsókat éppúgy szereti, mint az elsőket. Igen, Jézus Húsvétja nehéz volt, ahogyan a szeretet is nehéz, amikor igazi, amikor önmaga fenntartások nélküli, végsőkig menő odaajándékozásában teljesedik ki. Valójában a bűn (amelynek kifejezése először jelentőségteljesen éppen Káin és Ábel testvérgyilkos „háborúja” kapcsán jelenik meg a Bibliában) nehézzé tette a szeretetet, fáradságossá tette az igazság útját, fájdalmassá az új élet szülési fájdalmait.
Ezért a Húsvét mindig nehéz a keresztények számára, ezért nehéz húsvéti keresztényeknek, a feltámadás embereinek lenni. Krisztus Húsvétjának megünneplése valójában abból áll, hogy részt veszünk benne úgy, hogy a miénk legyen: Krisztus a mi húsvétunk! (1Kor 5,7). Ám ahhoz, hogy feltámadhassunk vele, meg kell halnunk vele, és Krisztussal meghalni soha nem könnyű. Ahogy egy nagy katolikus filozófus írja: „Krisztus halála messze nem pusztán elszenvedett sors, az a siralmas baleset, amely egy biológiai szervezet pusztulásához vezet. Az övé egy elfogadott halál, egy élet tökéletes beteljesülése, nem pedig egy test idő előtti katasztrófája. Krisztus halála termékeny halál, az élet forrása, amely áthatol a bomlás átláthatatlan és tömör falán, hogy minden ember számára hirdesse az igazi dies natalist, a dicsőség és a feltámadás napját.” (Emanuele Samek Lodovici).
Mostani húsvéti ünnepünk körülményei lényegében nem is különböznek annyira az Úr Húsvétjának körülményeitől. Úgy, mint akkor, ma is túl könnyen összekeverhető a béke vágya a győzelem szükségességével. Ahogy akkoriban, úgy ma is meggyőzőbbnek tűnik Barabás útja, mint Jézusé. Amint a tanítványok azon a fenséges és drámai éjszakán, úgy mi is elveszettnek és összezavarodottnak érezzük magunkat, megkísért bennünket, hogy a szomorúságtól egy megalkuvó irenizmusba aludjunk, elveszítve a bátorságot a parrhesiához, ahhoz, hogy engedjük magunkat mások fájdalmától megsebezni. Vagy mint Pétert, minket is megkísért, hogy kardot ragadjunk és támadni kezdjünk, így lehetővé téve, hogy erőszak és az elutasítás érzései uralkodjanak el rajtunk, amelyek azonban csak halálhoz vezetnek. Vagy ami még rosszabb, azt kockáztatjuk, hogy eláruljuk a Mestert azzal, hogy elkótyavetyéljük üzenetét és próféciáját, mivel lemondunk a megbocsátás és az önátadás kegyelméről, amelyek pedig az igazi életre vezetnek. Ahogy számukra, úgy nekünk is nehéznek tűnik a Mester útja. Ám Ő nagyobb szeretettel megy keresztül élete legnehezebb éjszakáján, egészen átadja magát előbb a tanítványok lábára öntött vízben, majd a megtört kenyér és a felajánlott bor jeleiben, és végül önmaga feláldozásában a kereszten. Konfliktusban maradni, jobban szeretve, mélyebb hittel, nagyobb reménnyel, fáradhatatlanul adva és megbocsátva élni át az éjszakát: ez az élet útja, az igazié.
Keresztényként legyen erőnk és bátorságunk a világ fájdalmával és sötétségével szemben más – merem azt mondani, hogy alternatív – szavakat és gesztusokat használni, még akkor is, ha ezek az érthetetlenségig nehéznek bizonyulnak. Egyébiránt az evangélium hirdetése csak azon fül számára szép és jó, amelyhez az igazságra és hiteles szeretetre megtért szív tartozik.
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Amit az oltáron ünneplünk, annak a világban tevékeny jótékonysággá kell átalakulnia. A Cenaculum szavainak és gesztusainak, a Húsvét szavainak és gesztusainak a miénkké kell válniuk, hogy fényt vihessünk a sötétségbe, megbékélést a konfliktusokba, vigaszt a megpróbáltatásokba. A Mester példáját követve fel akarunk és fel kell kelnünk az eucharisztikus asztaltól, hogy a Mester jó utáni vágyát a világba elvigyük, és folytassuk a világban a Misztérium kenyerének mennyei erjesztését.
Mindez pedig soha nem lehet pusztán emberi erőfeszítés gyümölcse. Csupán saját erőnkből soha nem tudnánk elsajátítani ezt az annyira alternatív és igazán forradalmi stílust, a szeretet és önátadás stílusát. A keresztény élet nem Sziszüphosz fáradozása, hanem azok nagylelkű, meggyőződéses és hálás válasza, akik megtapasztalták Isten megbocsátásának örömét.
„Amit teszek, azt te most nem érted; később majd megérted” (Jn 13,7). Igen, nehéz belépnünk ebbe a misztériumba, hagyni magunkat meggyőzni arról, hogy a világ java nem hatalomból, erőből és uralomból fakad, hanem szelídségből, szolgálatból és ajándékozásból, egymás lábának megmosásából. Csak „utána” érthetjük meg. Miután lábunkat megmosta az, aki mindennek ellenére szeret minket, miután árulásaink ingyenesen bocsánatot nyertek. Miután életünk újjászületik a Feltámadottal való találkozásból.
Ezért ma titokzatos módon visszatértünk a Cenaculumba, hogy újra átéljük az Úr utolsó estéjét. Azért vagyunk itt, hogy visszatérjünk a Mester iskolájába, aki azt kéri tőlünk, hogy tegyük azt, vagy inkább hogy legyünk olyanok, mint Ő. Azért vagyunk itt, hogy megújítsuk az ígéretet, hogy az ő szolgái leszünk, vagyis azok a megbízható barátai, akik a halálfélelem ellenére meg merik tenni az Atyának való engedelmesség és a testvérek szolgálatának ugrását, tudván, hogy ez nem a semmibe ugrás, hanem Istenbe és az Ő Igéjébe, aki feltámadást ígér. Azért vagyunk itt, mert a Lélek misztikus kenete Hozzá és az Ő döntéseihez alakít, és a remény prófétáivá, valamint az élet és a halál új módjának tanúivá tesz bennünket.
Azért vagyunk itt, mert bár fáradozva és elveszetten, de továbbra is húsvéti keresztények és papok akarunk lenni, akik képesek átkelni az élet és a világ ezer éjszakáján, akik szándékában osztozva meg akarják tenni a Mester lépését, akik Vele képesek egy mindig nagyobb szeretetre, odaadva magukat a végsőkig a halottakat feltámasztó Istenbe vetett bizalommal és reménységgel.
Jeruzsálem, 2024. március 28.
+ Pierbattista Card. Pizzaballa
jeruzsálemi latin pátriárka