(Jn 12,20–33)
János evangéliumának elbeszélése során többször visszatér Jézus órájának említése.
Visszatér azért, hogy elmondja, még nem jött el (Jn 2,14; 7,30; 8,20), vagy, hogy ez az óra érkezőben van (Jn4,21.23; 5,25.28).
Jézus a mai szakaszban (Jn 12,20–33) jelentheti ki először, hogy órája elérkezett (Jn 12,23).
Mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést, hogy miféle óráról beszél Jézus?
Elsősorban krízishelyzet, nehézség idejéről van szó: Jézus kijelenti, hogy e miatt az óra miatt lelke megrendült (Jn12,27), ami után azonnal hozzáteszi, hogy ez a zaklatottság nem készteti menekülésre attól, ami történik. Jézus azonnal tisztázni szeretné, hogy mi nem ez az óra: nem az az óra, amelyben megszabadítaná magát („Mit mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hát éppen ezért jöttem, ezért az óráért!” – Jn 12,27), mert Ő éppen azért jött a világba, hogy szembenézzen ezzel az órával.
Tehát mindenekelőtt annak az órája, hogy imádsággal forduljon az Atyához („Atyám, dicsőítsd meg nevedet” – Jn 12,28), és ebben az imádságban Jézus a lényeget kéri, azt, amiért megéri szembenézni ezzel az órával.
Amit Jézus az Atyától kér, egyetlen igébe sűrítve jelenik meg, amely háromszor tér vissza ebben a szakaszban, mindháromszor a 28. versben: ez pedig a „megdicsőít” ige.
Jézus azt kéri az Atyától, hogy nyilatkoztassa ki mindenki számára a maga mély igazságát, azt, amely nevében rejlik, abban, ami igazán Ő: vagyis azt kéri, hogy nyilatkoztassa ki mindenki számára szeretetének, minden teremtmény felé megnyilvánuló gyöngédségének titkát.
Azáltal pedig, hogy ezt kéri, lehetővé teszi, hogy ő maga ennek a kinyilatkoztatásnak az eszközévé váljon, engedi, hogy élete éppen ebben az órában az Atya dicsőségéről, Isten igazságáról szóljon. Az óra tehát az az óra, amelyben Jézus a halál szabad elfogadásával kinyilatkoztatja az Atya minden ember iránt megnyilvánuló szeretetét.
Az Atya pedig válaszol erre az imádságra.
Ugyanazzal az igével válaszol, amelyet Jézus használt, és azt múlt és jelen időben ragozza: „Megdicsőítettem és meg fogom dicsőíteni” (Jn 12,28).
Ez azt jelenti, hogy ebben a sötét és drámai órában az Atya nem marad távol. Nem olyan időszak ez, amikor az Atya visszavonulna és hagyná, hogy a Fiú egyedül nézzen szembe a halállal.
Az Atya jelen volt a Fiú életében olyannyira, hogy Jézus elmondhatta, tudja, hogy az Atya őt mindig meghallgatja (Jn 11,42). Nos, ez Jézus számára nem egy múltbeli tapasztalat, amely halálával véget ér, hanem éppen ellenkezőleg, élő bizonyosság, pontosan az, ami lehetővé teszi számára, hogy belépjen ebbe az órába, és ne meneküljön a zaklatottság elől.
Az Atya szeretete soha nem fogyatkozik meg, és kíséri a Fiút az órájában, nem hagyja őt magára.
Az Atya szeretete átöleli Jézus életét a jó és boldog időkben, de átöleli Jézust az ő órájában, a fájdalom és a nehézség órájában is; és átviszi őt a halálon túl, visszaviszi az életbe, visszaviszi Önmagához.
Jézus rámutat, hogy az Atya hangja nem érte jött, hanem értünk (Jn 12,30).
Mondhatjuk, hogy ez a szeretet a mi múltunkra és a mi jelenünkre, a mi örömeinkre és a mi bánatainkra vonatkozik, átfogja az egész életünket, pontosan úgy, ahogy Jézusét.
Egy további megfontolás arra az alkalomra vonatkozik, amely lehetővé tette Jézus számára, hogy elmondja, eljött az óra.
Az alkalom, hogy néhány görög keresi őt (Jn 12,20), akik Jeruzsálembe mentek az ünnepre.
A tanítványoknak, akik kérésük követeiként lépnek fel, Jézus a búzaszem rövid példázatával válaszol (Jn 12,24). A búzaszem, ha nem hal meg, egyedül marad. Jézus, ha nem hal meg, egyedül marad, barátai nélkül, e görögök nélkül, akik őt keresték és velük együtt mindazok nélkül, akik távolról keresik az Ő arcát.
Mert bárki, aki látni szeretné ezt az Arcot, annak azt a maga óráján belül, a saját, Atyához fűződő, szeretet- és bizalmi kapcsolatán belül kell keresnie, abban a bizonyosságban, hogy ez a szeretet egészen a haláláig, sőt halálába is elkíséri.
Egész nagyböjti utunknak nincs más célja, mint hogy eljussunk ide, ehhez az órához, amelyben Jézus feltárja nekünk Isten arcát. Ott, felemeltetve a földről sok gyümölcsöt terem: mindenkit magához vonz (Jn 12,32).
+ Pierbattista