(Mt 17,1–9)
Nagyböjti utunk második szakasza szokás szerint egy magas hegyre vezet (Mt 17,1), amelyet a hagyomány a Tábor hegyével azonosít, ahová Jézus Péterrel, Jakabbal és Jánossal megy fel.
A hegycsúcsok azonnal az Istennel való találkozás helyére utalnak, arra a helyre, ahol Isten kinyilatkoztatja magát.
Most is, ebben a részben Isten lényegében kinyilatkoztatja önmagát. Ebben az esetben azonban egészen új módon teszi ezt. Isten nem a természet erőiben, nem teljes hatalmában, hanem az ember Jézusban nyilatkoztatja ki magát.
A bűnbeesést követően az ember képtelenné vált arra, hogy visszatükrözze vagy feltárja Isten dicsőségét: önmagába zárva, önmagába fordulva az ember csak arra lett képes, hogy önmagát mutassa meg, saját műveit, önnön határait. Jézus azonban teljesen részesedik az Atya életéből, telve van az Ő szeretetével, amint azt megkeresztelkedésekor láttuk; és tökéletesen engedelmes az Atyának, amint azt múlt vasárnap hallottuk. Jézusnak semmije nincs, ami csak az övé, semmije nincs, ami ne volna kapcsolatban az Atyával. Ezért egész embersége képes kinyilatkoztatni, megmutatni az Atya dicsőségét, szépségét, életét anélkül, hogy bármit önmagának tartana meg belőle.
Máté evangélista, amikor megpróbálja leírni Jézus megjelenését a színeváltozás pillanatában, két mozzanatot említ: az arcot és a ruhákat (Mt 17,2): azt mondhatjuk, hogy Jézusban legbelül olyan fény van, amely azután kifelé árad és minden mást megvilágít. Jézusban van az élet, és ez az élet világosság (vö. Jn 1,4).
Csak két részletnél időzünk.
Az első Péter kérdését érinti, aki ennek az arcnak, ezeknek a ruháknak a szépségét látva szeretné a lehető leghosszabbra nyújtani ezt a pillanatot. Azt javasolja, hogy készítsenek három sátrat, hogy maradjanak ott (Mt 17,4). E szavakra úgy tűnik, hogy az Atya hangja válaszol: annak a módja, hogy örökre Jézussal maradjunk, nem három sátor készítése, hanem inkább az, hogy őt hallgassuk, és megmaradjunk az Iránta való figyelemben (Mt 17,5).
Nyilvánvaló az utalás a megkeresztelkedésre, ahol az Atya hangja már hallatszott. Ott, a Jordánnál az Atya a szeretet szavát mondta Jézusról: „Ez az én szeretett Fiam: benne telik kedvem.” (Mt 3,17) Ez a szó táplálta a Fiú életét előbb a pusztai böjt hosszú napjai alatt, majd pedig Jézus emberek közötti küldetése során.
Most ez az élet ragyog fel a Tábor hegyén, és az Atya mindenkit meghív, hogy hallgassa a Fiút, aki testében hordja a szeretetnek azt a Szavát, amelyet először ő hallott meg („Ez az én szeretett Fiam: benne telik kedvem. Őt hallgassátok!” Mt 17,5).
Múlt vasárnap a megkísértés történetében ez a Szó volt próbatételnek alávetve: az ördög azt sugallta Jézusnak, hogy ne higgyen annak, hogy ne éljen Fiúként. Jézus azonban – Ádámtól eltérően – nem engedett a kísértésnek és a keresztelkedés Szava iránti figyelemben maradt.
A második részlet olyan epizódra vonatkozik, amelyet Máté éppen a színeváltozás elbeszélése elé helyez. A szenvedés első meghirdetése után Péter igen erőteljes reakcióval él: félrevonja Jézust („Péter félrehívta őt, és szemrehányóan azt mondta neki: »Isten mentsen, Uram! Ez nem történhet meg veled.«” Mt 16,22) éppen úgy, ahogy a hegyen Jézus vonja félre őt és a másik két tanítványt (Mt 17,1). Jézus pedig szemrehányást tesz neki azért, amit az imént mondott: „Eredj mögém, Sátán! Megbotránkoztatsz engem.” (Mt 16,23). Amikor Jézus Sátánnak nevezi Pétert, olyan kísértést fedez fel szavaiban, ami hasonló a pusztai kísértéshez, és felismeri, hogy az apostol szavai nem Isten szerintiek, hanem emberek szerinti szavak: „mert nem úgy gondolkodsz, mint Isten, hanem mint az emberek” (Mt 16,23).
A hegyen közvetlenül az Atya arra hívja meg Pétert és az apostolokat, hogy viselkedjenek újra úgy, mint a tanítvány, aki az Úr szavára hallgat.
Hallgat rá akkor is, ha ez a Szó kemény, ha szenvedésről, halálról, keresztről szól; hallgat rá, miközben szeme előtt van annak arca és fehér ruhái, aki életét adva maradéktalanul feltárja Atyjának dicsőségét.
+ Pierbattista