(Mk 9,2–10)
A mai evangéliumi szakasz segít, hogy nagyböjti utunk egy fontos lépését megtegyük.
Múlt vasárnap a kísértések elbeszélése fényt vitt az életünk mélyére, oda, ahová az Atya Igéje le akar ereszkedni, hogy részese legyen mindennapi döntéseinknek.
Ma ugyanaz a fény ragyog Jézus arcán, és feltár valamit számunkra Isten titkából, hogy amennyire csak lehetséges, megismerhessük Őt.
A színeváltozás elbeszélése (Mk 9,2–10) visszavisz bennünket hitbeli utunk kezdetéig, ahhoz, ami a hitet lehetővé teszi.
Nevezetesen ahhoz a tényhez, hogy egyszerűen azért hihetünk, mert Isten kinyilatkoztatja, megismerteti önmagát, megmutatja nekünk az Arcát.
Az üdvösség történetében Isten emberemlékezet óta népével jár és kinyilatkoztatja önmagát tettei és Szava által. Nem olyan Isten, aki távolról visz véghez dolgokat, aki szívesebben marad az árnyékban, hanem olyasvalaki, aki szívesen ismerteti meg magát és ezért olyan stílussal és olyan Arccal lép a történelem színpadára, amely igényli, hogy ismertté legyen.
Mi több, olykor az út során vannak olyan kitüntetett pillanatok, amelyekben félrehív valakit, általában egy hegyre, és jelenlétének mélyebb és meghittebb tapasztalatában részesíti őket.
Isten tehát emberemlékezet óta kinyilatkoztatja, megismerteti önmagát, és Jézus sem tesz másként, mint az Atya.
Fölmegy egy hegyre három tanítványával (Mk 9,2), és ott teljes fiúi szépségével és ragyogásával való találkozásban részesíti őket.
Valójában nem ő nyilatkoztatja ki önmagát, hanem az Atya az, aki kinyilatkoztatja nekünk a Fiút (Mk 9,7). Mert Jézus életének egész útján világos, hogy Jézus nem azért jött, hogy önmagáról beszéljen, hanem Atyjáról és annak szépségéről, hogy mit jelent szeretett Fiúnak lenni.
Ugyanígy az Atya sem önmagát nyilatkoztatja ki, hanem a Fiút. Arra vágyik, hogy a Fiút megismerjük és testvérként fogadjuk életünkbe.
A nagyböjt tehát ezt az üzenetet közvetíti: Isten, aki mindig kinyilatkoztatja magát, ezt új és végérvényes módon akarja tenni. Ez a kinyilatkoztatás lesz a Húsvét, ahol a Fiú kinyilatkoztatja az Atyát azáltal, hogy teljesen megbízik benne, és az Atya kinyilatkoztatja a Fiút azáltal, hogy visszaadja neki az életét és feltámasztja őt.
Nem véletlen tehát, hogy a színeváltozás hegyén ott van Mózes és Illés.
Mert Mózes és Illés a legnagyobb tanúi az üdvtörténetben annak, hogy Isten kinyilatkoztatja önmagát.
Egyszer ők is felmentek egy hegyre, és közelebbről ismerték meg Istent (Kiv 19,33.34; 1Kir 19).
Mózes a hegyen megtudta, hogy irgalom az Isten neve, aki késedelmes a haragra, megbocsátja népe vétkét, nem pusztítja el őket, amikor a nép kísértésbe esik és eltávolodik Istentől.
Mózes megtudta, hogy Isten alapvetően egyetlen cél érdekében nyilatkoztatja ki magát: hogy örökre megváltson minket.
Illés a hegyen, hosszú menekülés után megtudta, hogy isten a szelídségben mutatkozik meg: nem a hatalom és erő nagyszerű jeleiben, hanem egy szellő, egy lehelet alázatos csöndjében.
Menjünk még egy lépéssel tovább: Mózes és Illés mindketten úgy gondolták, hogy a rosszat erővel kell legyőzni. Mózes megölt egy egyiptomit, aki egy hébert meggyötört (Kiv 2,12); Illés pedig megölt minden Baál-prófétát a Karmel hegyen (1Kir 18,20–40), mivel úgy gondolta, hogy az egyetlen Istenbe vetett igaz hitet védi meg így.
Azonban később mindketten egy más Istent és a szabadítás más módját ismerték meg: ők is megtértek.
A megváltásnak ezt a más módját a kereszten fogjuk látni annak az útnak a végén, ahol mi is arra kapunk meghívást, hogy megtérjünk saját üdvvárakozásunkból, és megnyissuk szívünket arra, hogy engedjük úgy megváltani magunkat, ahogyan Isten akarja.
Mózes és Illés útitársaink idei nagyböjti utunkon, éppen úgy, ahogyan Keresztelő János az adventi úton, hogy mi is megismerhessük Isten Arcát, aki úgy nyilatkoztatja ki magát, hogy életét adja értünk.
+ Pierbattista