(Mk 1,12–13)
Jézus pusztai megkísértéseinek elbeszélése, amellyel kezdetét veszi a nagyböjti út, Márk evangéliumában rövid. Mindössze két vers, amelyek szerint Jézus közvetlenül azután, hogy János által megkeresztelkedett, „a pusztába vitetett, ahol negyven napig maradt, miközben a Sátán kísértette. Vadállatokkal volt és angyalok szolgáltak neki.” (Mk 1,12–13). Márk nem mondja el sem a kísértések tartalmát, sem Jézus párbeszédét a kísértővel. A hangsúlyt, mint látni fogjuk, máshová helyezi.
Az Ige liturgiája ebben az évben e néhány vershez hozzáfűzi a rákövetkezőket is, amelyek bár önmagukban nem a megkísértés történetét érintik, ám további kulcsot adhatnak az értelmezéshez. Olyan igét, amit már hallottunk az évközi idő harmadik vasárnapján. Ez az, amelyik Jézus nyilvános működésének első szavait kínálja fel: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten Országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15).
Mi az oka ennek a társításnak?
Jézus nyilvános működése nem rögtön a megkeresztelkedés után következik: Jézus elindulhatott volna onnan, az Atyától hallott szavaktól, amelyek őt szeretett Fiúként hirdették. Elindulhatott volna onnan, hogy ezt az örömhírt elvigye mindenkinek, hogy mindenhol az Atya hangja visszhangozzon.
Azonban a Lélek Jézust a pusztába vitte, a próbatétel és kísértés helyére, mert ennek az Atyától hallott Szónak le kellett ereszkednie az ő testébe, az ő életébe.
Már említettük, hogy Márk evangéliuma nem beszéli el a kísértések tartalmát, hanem világossá teszi, hogy az egész időszak, amelyet Jézus a pusztában töltött, küzdelem, folyamatos próbatétel volt. Vagyis olyan hely, ahol a meghallgatott Szó kapcsolatba kerül az élettel, a gyengeséggel, a korlátokkal: ott pedig kiderül, hogy „tartós-e”, ellenáll-e, igaz-e. Ott látszik, hogy valóban bízunk-e, hogy a próbatétel pillanatában továbbra is hallgatunk-e rá és bízunk-e benne, vagy más utakat választunk, inkább a rövidebb utat részesítjük előnyben, inkább azt tesszük, amit mi akarunk...
Egy dolog az, hogy elméletben hiszünk, hogy megvalljuk hitünket. Más dolog az, hogy a hit hogyan találkozik az élet eseményeivel, amikor az Ige nem mindig vagy nem azonnal látszik egybecsengeni azzal, ami velünk történik.
Olyankor szükség van a pusztaságra, ahol a testet öltött hit lépéseit tesszük meg, ahol többé nem hallomásból (vö. Jób 42,5), hanem személyes tapasztalatból ismerjük meg Istent.
Lényegében ez nem más, mint amit múlt vasárnap a leprás meggyógyításával kapcsolatban (Mk 1,40–45) láttunk. Jézus meggyógyítja őt, majd arra kéri, hogy maradjon csendben, őrizze a benne élő új hit apró magját, hogy meggyökerezhessen. Ám az az ember nem áll ellen a „könnyű” szavak kísértésének, amelyek nem ereszkedtek mélyre, amelyek nem állták ki a próbát.
Múlt vasárnap azt mondtuk, hogy csak abból a csendből születhetnek meggyógyított szavak.
És pontosan ezt látjuk ma: a saját életét az Atyába vetett hittel lassan formáló Jézus csendjéből fakadnak azok az új szavak, amelyek megnyitják nyilvános működését, szavak, amelyek megnyitják a remény útját mindazok számára, akik hallgatnak rá: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15).
A megtérés, mint mondtuk, a remény nagy szava, a mindenkinek felkínált lehetőség, hogy új életet kezdjen. Jézus a pusztában megtapasztalja, hogy ez számára lehetséges, és most mindenki számára hirdeti.
Márk evangélista szuggesztív képpel enged bepillantást a pusztában kezdődő új életbe: azt mondja, hogy a pusztában Jézus vadállatokkal volt, és angyalok szolgáltak neki (Mk 1,13).
A vadállatok és az angyalok az életben egymással leginkább szembenálló két végletet képviselik: a legmagasztosabb magasságot és a legmélyebb mélységet.
Nos, ezek az ellentétek békére lelhetnek és félelem nélkül együtt élhetnek.
De ez a kép, az állatok és angyalok képe egy ószövetségi szakaszt is felidéz, egy olyan szakaszt, amely szintén próbatételről, kísértésről szól. Dániel próféta megszegi Dáriusz király rendeletét, hogy rajta kívül más Istent ne imádjanak, ezért az oroszlánok barlangjába vetik, hogy azok szétmarcangolják (Dán 6). Amikor azonban másnap újra kinyitják a vermet, Dániel épen és egészségesen jön ki, és állíthatja, hogy Isten elküldte angyalát, aki bezárta az oroszlánok száját (Dán 6,22), és megmentette őt a haláltól.
Mert aki bizalommal kitart a próbatételben, az megtapasztalja, hogy a gonosznak nincs hatalma fölötte.
Ott az Úr gyöngédségével megjelenik.
+ Pierbattista