Versegi Beáta-Mária nővér a Nyolc Boldogság Közösség tagja, teológus, keresztény antropológus, szupervizor, coach. Számos egyetemi képzés oktatójaként és könyveiről is sokan ismerik. Életútja során megtapasztalta a mélységet és a vargabetűket is, de ötvenedik születésnapjára, mely február 4-én van, az életeseményekből összeállt a kép: kirajzolódtak az összefüggések, értelmet nyertek a részletek.
– Milyen érzések vannak Önben a kerek évfordulón, amikor az emberek általában összegeznek, visszatekintenek, megvizsgálják az életútjukat?
– Nagy hála van bennem. Tudatosan készültem az 50. évemre. Már tavaly, a hétszer hét évnél eszembe jutott a Szentírásban is szereplő jubileumi év, kerestem, hogy mit üzen nekem. A nővértársaimmal körülbelül egykorúak vagyunk, és a közösségünkben nagy kultúrája van a születésnapok, különösen az ötvenedik ünneplésének. Sokat beszélgettünk arról, hogy nekik, akik már betöltötték az ötvenet, mit jelent ez. Hálás vagyok értük, hogy elém élték: lehet álmodni és visszatekinteni.
Tavaly elkezdtem írni a bakancslistámat, összegyűjteni, mit szeretnék még megvalósítani, átélni.
A napi feladatok és kihívások idővel sokat módosítottak ezen, így már nem az a fontos, hogy mire vágyom. Ezzel párhuzamosan növekedni kezdett bennem a hála érzése, megláttam, mennyi minden megtörtént, amire álmomban sem gondoltam volna.
– Milyen családba született?
– Kaposváron születtem, egyedüli gyerek vagyok, ennek minden előnyével és hátrányával. A szüleim nem kaposváriak, és a rokonság sem. Szerettem volna testvéreket, de szüleim egyetlen, kedvenc gyereke lettem. Ebből fakadóan alaptapasztalatom az egyetlenség élménye, az, ahogyan Isten tekint ránk.
– A szülei mit szóltak ahhoz, hogy gyermekük szerzetesnek áll?
– Nem így képzelték az életemet. Ellenálltak. Kilenc évet kellett várni a megbékélésre. Senki nem gondolta, hogy szerzetes leszek. Nem voltam jámbor alkat, akiről látni lehetett volna, hogy szerzetesnek született, ezért aztán a szüleim is meglepődtek, amikor tizenkilenc évesen így döntöttem.
– Hogyan érkezett meg az életébe az elhívás?
– Katolikus családban nevelkedtem. Tizennégy éves korom körül kételkedtem abban, hogy Isten létezik. Tizenhat évesen azonban volt egy mély tapasztalatom Isten jelenlétéről, egy rózsafüzér imádság közben. Később sokan mondták nekem, hogy a Szentírás olvasása jó dolog, de én egy szót sem értettem belőle. Egyszer Međugorjéba utaztunk a szüleimmel. Egy imában ezt kértem: „Kedves Szűzanya, én nem hiszem, hogy itt vagy, de ha bármi közöd van ehhez a helyhez, akkor segíts abban, hogy értsem a Szentírást.”
Azon a nyáron olvasni kezdtem a Bibliát, és személyes, mély istenkapcsolatom alakult ki.
Eközben a fiatalok szokásos életét éltem, fontos volt számomra a társaság, a barátok, a sport, a szerelem.
– Úgy tűnik, Máriának sikerült megértetnie Önnel a Szentírást, hiszen teológus lett. Hogyan folytatódott az útja a szerzetesség felé?
– Elsőre nem vettek fel az egyetemre, s ekkor Düsseldorfba hívtak bébiszitternek. Nem volt ott ismerősöm, csak egyetlenegy, ő viszont nagyon közeli: a Jóisten. Egyedül voltam az emberek között, de a napi imádságban, a szentírásolvasásban és akár a Rajna-parti kutyasétáltatásban is éreztem a jelenlétét. Amikor hazajöttem, mindenem megvolt itthon, valami mégis hiányzott. Nem értettem, mi az. Mély keresés vitt a szerzetesi hivatás felé.
Ebben az időszakban találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel. Emlékszem, egyszer Péliföldön imádkoztam a kereszt előtt, és azon gondolkodtam, mi a válaszom arra, hogy Jézus szeret. Világossá vált számomra, nem az, hogy többet szolgálok és többet imádkozom, hanem az, hogy ami vagyok, azt oda akarom ajándékozni Istennek.
Sosem akartam szerzetes lenni, ezért elcsodálkoztam ezen a mély belső tapasztalaton.
Lehet, hogy ezt hívják úgy, hogy szerzetesi hivatás? Később sem múlt el bennem ez az érzés, nem lehetett túllenni rajta.
– Hogyan lépett be a közösségbe?
– A 90-es évek elején nagy lendületet kapott Magyarországon a lelki élet. Amikor II. János Pál pápa 1991-ben Magyarországra látogatott, már a Nyolc Boldogság Közösséggel együtt mentem a Népstadionba, a fiatalok találkozójára. Az én generációm nem sokat töprengett, bennem sem merült fel, hogy hosszan mérlegeljek. A keresésem során találkoztam a közösséggel, és egyértelmű volt számomra a döntés.
– Ha visszatekint az életére, mi az, amiért hálás?
– Amiért leginkább hálás vagyok, az az, hogy összeállt az életem képe, mint amikor a kis puzzle-darabokból kirajzolódik az egész. A vargabetűk is értelmet nyertek. Régen ezeket sikertelenségnek vagy mellékszálnak tartottam, hiszen nem az valósult meg, amit szerettem volna.
– Mik voltak ezek a vargabetűk, és hogyan nyertek utólag értelmet?
– Jártam az orvosi egyetemre. Érdekelt, de nem voltam a helyemen, bukdácsoltam, aztán nem mentem el vizsgázni, sokáig azt mondtam, hogy kirúgtak.
Harminc év távlatából tudtam csak kimondani: én döntöttem úgy, hogy nem folytatom a tanulmányaimat, mert nem éreztem magaménak az orvoslást.
Inkább embertant szerettem volna tanulni. Később Rómában jelentkeztem szerzetesi és papi hivatásgondozói tanulmányokra – az utolsó pillanatban kiderült, hogy mégsem én leszek a befutó. Így aztán Rómában, a Theresianumon keresztény antropológiára jártam, a szakdolgozatomat az emberi test méltóságáról készítettem. Később, harmincnyolc évesen, a doktori dolgozatomat írva döbbentem rá, hogy már az orvosi egyetem alatt is ugyanúgy az emberi test méltóságáról gondolkodtam, az érdekelt igazán.
Amikor Rómában végeztem a tanulmányaimmal, úgy éreztem, felelősségteljesen bele kell állnom a szakmámba, amit ott kaptam, hiszen nem véletlenül tanulunk valamit. Két évig imádkoztam, hogy vállalni és választani tudjam azt, amit az élet hozott. Egy május 13-i napon igent mondtam, és döntöttem amellett, ami „adatott”. Kimondtam: vállalom, hogy keresztény antropológus leszek. Azóta ezen a napon szoktam ünnepelni „az Isten akarata ünnepét”, ezt az ünnepet magamnak találtam ki. Fontos volt megünnepelnem ezt a döntést.
Hazatérve, 2006-ban Lukács László SP meghívására tanítani kezdtem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. A doktorimat az akkori rektor, Orosz Lóránt OFM felszólítására kezdtem el írni, amikor éppen nem volt elég főiskolai órám. Így aztán a vargabetűk mentén olyan jogosítványokat kaptam, amiket soha nem terveztem.
Aztán jött a kiégéstörténetem, az az időszak, amikor rendszerszerűen rá kellett tekintenem az életemre. Ennek folyománya lett a szupervízió, amelyben szintén ott van, hogy miként tudok támogatni valakit a hivatásában, a személyiségében, de már nemcsak papok és szerzetesek, hanem bárki más esetében is. Megkaptam azt, amire vágytam, hogy gyakorlati segítő lehessek, de olyan jogosultsággal, amit pont az elméleti munka és a tanulás alapozott meg.
Válaszolt a vágyaimra a Jóisten, nemcsak a lelki, hanem a szakmai oldalon, a szolgálat területén is.
– Most milyen feladatai vannak?
– Alapvetően a felnőttképzésben dolgozom és az oktatásban veszek részt. A Károli Gáspár Református Egyetem szupervizorképzésének egyik meghívott oktatója vagyok, a Sapientián lelkiségteológiát tanítok és a pasztorális tanácsadó szakon vannak óráim, a SOTE-n, a lelkigondozói szakon pedig a kiégés a témám. Dobovicsné Buzás Andrea tréner kolleganőmmel a Váci Egyházmegyében papoknak és diakónusoknak tartunk képzést Vezetői kompetenciák és lelkiség címmel. Az atyák bőséges élettapasztalatára alapozunk, és ehhez rendeljük hozzá a teológia és a társadalomtudományok ismereteit. Trénertársaimmal pedagógustréningeket is tartok, de mindenféle szakmai területről találkozom a legkülönbözőbb beosztású emberekkel.
– Hívőknek és nem hívőknek is tart tréningeket, foglalkozik velük coach-ként, szupervizorként. Hogyan fér össze a keresztény szemlélet a nem hívők emberképével?
– Az ember a teremtettségénél fogva Isten kincseit hordozza. Magát az emberi jelenséget (az antropológiában ezt a fogalmat használjuk) sokféleképpen lehet értelmezni. Mi, keresztények az embert a biblikus hagyomány és a hitünk alapján értelmezzük. A keresztény hit alapján állva szemlélem az embert, bárkivel foglalkozom, bármit teszek, legyen az meditáció, Istenhez fordulás vagy mozgáskultúra. Amikor civil szakmát gyakorlok, nem tisztem a hittérítés, de nyilvánvaló, hogy én mindig ezen a szemüvegen keresztül látom a világot. A világnézetünk, akár beszélünk róla, akár nem, megjelenik a kommunikációnkban, de persze megvannak a szakma elvárásai, hogy miként fejezzük ki magunkat.
Keresztény antropológusként én úgy szemlélem az embert, mint akinek az életútja belegyökerezik az örökkévalóságba.
Számomra evidencia, hogy a velem szemben ülőt személyesen szereti a teremtő és megváltó Isten.
– Hogyan élte át a kiégést, és legfőképpen hogyan jött ki belőle?
– Kilátástalan életszakasz volt ez 2011 körül. Tehetetlen voltam. De még akkor, a sötétség idején is szerencsésnek éreztem magam. „Szelíden dőltem, mint a fák” – így fogalmaztam magamnak, hiszen lehetett volna belőle nagyobb koppanás is. Egy erőteljes mentális, pszichés és fizikai kiüresedettséget éltem át. Mások hívták fel a figyelmemet arra, hogy kiégéssel küzdök. Tudtam segítséget kérni, és kaptam is. Végtelenül hálás vagyok azoknak a kiváló szakembereknek, akik segítséget nyújtottak. Nem a kiégéstől lettem „kiégésszakértő”, hanem attól a sokféle kapaszkodótól, amit kaptam.
– Hogyan kezdett beszélni erről másoknak?
– A legfőbb támogatóm a magyarországi szerzetesség volt. A szociális testvéreknél töltöttem akkor a sabbat-évem, nagyon sokat köszönhetek nekik. A saját közösségemen, a szerzeteseken és a barátaimon túl papok is támogattak. Tudtak az aktuális állapotomról, és látták, hogy haladok a feldolgozás folyamatában. A szerzetesek éve előkészítésekor még benne voltam a kiégésben. A Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája akkori vezetője, Ulrik Monika SSND biztatott, hogy vállaljak feladatokat, ha keveset is. A szerzeteseket bemutató, „Rendben vagyok” című országos kampány alkalmából megkértek, osszam meg másokkal, hogyan küzdöttem meg a kiégéssel. A krakkói ifjúsági találkozó után az ifjúsági referensekkel is beszéltem erről, s ezt követően a Magyar Kurír interjút készített velem. Pár hétre rá Kuzmányi István főszerkesztő felkért, hogy írjak könyvet erről a témáról. Ez lett az első könyvem. Azelőtt soha nem gondoltam, hogy valaha írni fogok.
Apostoli küldetésként éltem meg ezt a kérést, úgy éreztem, fontos, hogy továbbadjam azt a jót, amit megtapasztaltam.
Mások is bátorítottak a kiégéstörténetem megírására. Ez volt az a kapu, ami megnyitotta számomra az utat az írás felé.
– Milyen könyveket írt még?
– Megjelent egy szakmai könyvem Kapcsolatteremtő spiritualitás címmel. Ez a szupervizorképzésen készült szakdolgozatom, melyben a keresztény értékeket mutatom be a civil szakmai körnek. Ezt követte az ÉLET-Forrás című kötet az Eucharisztiáról, illetve a Punya – Egy falat kenyér című mese egy Jézus korában élt cigány családról. Lassanként megértettem, hogy az írás is egy kifejezőeszköz számomra, és a megfogalmazás módját mindig igyekeztem a befogadókhoz igazítani.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Tavasz óta dolgozom a szerzetesi iroda „Emberi méltóság és gyermekvédelem” projektjében. A teológusokból és más szakmák képviselőiből álló hétfős szakmai csoportunknak az a feladata, hogy a keresztény emberképet közérthető formában fogalmazza meg, ami alapot adhat az emberi méltóság, a gyerekvédelem és gyermeknevelés területén, tehát a segítő szakmákban dolgozóknak. Nem bioetikai, hanem általánosabb megközelítésű képet dolgozunk ki: a kapcsolat, a hatalom, a sebezhetőség, a teremtettségünk, a végességünk és a méltóságunk a fő témák.
Tartozunk egy integrált, korszerű, keresztény szemléletű emberkép megfogalmazásával, amely nem csak a teológiát végzettek, hanem bárki számára érthető.
– Hogyan látja a jövőjét?
– Lehet, hogy nem hangzik túl alázatosan, de úgy gondolom, rengeteg kincset kaptam, amivel megfelelően sáfárkodtam. Szeretném mások javára kamatoztatni, átadni, amim van. Örülök, hogy megjelenik egy tanítványom könyve. Ez már nem rólam szól. A Punyával kapcsolatban is az az érdekes, ami mások által lett belőle. Az Iránytű hivatástisztázó műhely munkája 2006-ban indult, most már egy kiváló csapat viszi tovább. Ha valaminek a kezdetén ott lehettem, és mások nagyszerűt alkottak belőle, azt jó látni. Életelemem, hogy fejlődjek.
Most is dolgoznak bennem ötletek, intuíciók, és kíváncsian várom, vajon mi fog szárba szökkenni, a Jóisten mit akar majd kibontakoztatni, merre vezet tovább, egy-egy küldetésben kik lesznek a társaim.
– Hogyan tekint a világra ötvenévesen?
– Otthonossá vált számomra a világ ennyi év alatt. Alapközegem az Egyház, de kitágult számomra a világ, mivel a kincseink nem „belterjesek”.
Isten ebbe a világba küldte Jézust, s általa otthon volt ebben a világban. Így az ő nyomában járva én is otthon lehetek benne, sőt, fáradozhatunk azon, hogy otthonossá tegyük a hívőknek és a nem hívőknek egyaránt.
– Kikristályosodott Önben egy olyan meghatározás, hogy „ez vagyok én”?
– Ennek még nem jött el az ideje. Látom az idősödő szüleimet és más nyolcvanon túli embereket, hogy mennyire leegyszerűsödnek. Kíváncsi vagyok, mi lesz az én életem esszenciája. Most fontosak az emberi kapcsolataim, a közösségem tagjai, a barátaim, az alkotó- és munkatársaim, akikkel kölcsönösen inspirálni tudjuk egymást. Kapcsolatban létezőnek élem meg magam. Az Istenhez és az emberekhez fűződő kapcsolatok gyümölcse ez az ötven év. Amikor magamra gondolok, erre a tágabb valóságra is gondolok. A találkozások mind hatnak az emberre, legyenek bár rövidek vagy folyamatosak, közeliek vagy távoliak, könnyűek vagy nehezek, vagy olyanok, melyek valaha élők és intenzívek voltak, de ma már nem azok.
Úgy érzem, hogy ami vagyok, azt nemcsak magamnak köszönhetem, hanem sokaknak. A nagy rendező pedig maga a Jóisten.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita
Forrás: Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 6-i számában jelent meg.