Duccio di Buoninsegna
Tornay Krisztina írása
Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal.
Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.
Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül. Mt 9,2-10
A festmény – az előző vasárnapihoz hasonlóan – Duccio di Buoninsegna alkotása, ma a londoni National Gallery-ben van. A sienai dóm hatalmas főoltárát, a Maestát, amelyhez tartozott, 1506-ban, az ízlés változtával szétszerelték, fel is darabolták és egy része szétszóródott a világban. Ez a kis táblakép egykor a predella, az alsó képsor része volt.
250 évvel azelőtt, amikor azonban több éves munka után Duccio műhelyében elkészült, emlékezetesen nagy ünnepség kísérte a felszentelését.
Siena Civitas Virginis, a Szent Szűz városa volt, mióta 1260-ban, a Firenzével vívott csata előtt polgárai Máriának szentelték a várost, felajánlva Neki a kulcsokat. Az oltárt ennek jegyében rendelték meg a város vezetői. 1311. június 9-én Duccio műhelyéből szállították át az elkészült Maestát, a „Fenséges Asszonyt”, ahogy nevezték a főalakról, a trónoló Szűz Máriáról, a város Védelmező Úrnőjéről. A méretei, kompozíciója, művészi színvonala és lelki mélysége szempontjából is csodálatos alkotást körmenetben vitték végig Siena utcáin a Dómhoz. A processzió ünnepélyességéhez zenészek, fáklyavivők, a papság, a városi méltóságok és a polgárok nagy tömege járultak hozzá: a menetet a püspök vezette. Egy későbbi ábrázoláson – Lorenzo Fratellini 1546-ban készült képén – láthatunk ilyen ünnepélyes felvonulást, s a városban a mai napig rendeznek hasonlót.
Az ünnepségen a mi kis képünk, Jézus színeváltozása, az oltár alján, a hátoldalon volt, mert az oltárt körbe lehetett járni: ott élte végig a körmenetet, a felszentelést, majd később az állandóan az oltár előtt égő gyertyák, az áhítat évszázadait, s végül a leválást az oltár egészéről, kalandos utazást egy múzeum faláig. Deszakralizálódott a szent kép, kiállítási tárggyá vált, keretet kapott, feliratot, katalógusszámot.
A kis mű (48x50cm) története a megdicsőüléstől a profán világ közegébe merülésig tart, de mivel igazi szépséget és tisztaságot hordoz, máig közvetíti azt a szent világot, amelynek része volt és amelyet a témája is megjelenít.
Duccionál szokatlan módon, szinte tökéletesen szimmetrikus a kompozíció: a három alak fent, az arany háttér előtt és a három kuporgó figura a szikla takarásában. Mózes és Illés próféta az ikonokról ismert kéztartással fejezik ki, hogy beszélgetnek Jézussal, aki azonban nem néz rájuk. Felénk tekint, Úrként, Isten Fiaként jelenik meg, hasonlóan ahhoz, ahogy az utolsó ítéleten ábrázolják őt. Ruhája ráncai arany fénnyel sugároznak, az evangéliumos könyvet bezárta: áldást is oszt és szét is választja a juhokat a kosoktól, kettős értelmű kézmozdulattal. Úgy jelenik meg, mint Isten, a Szent, a semmihez sem hasonló.
Az evangélium szavai szerint az apostolokat teljesen összezavarta a jelenet: egyrészt ott szeretnének mindörökre maradni, sátrat építeni, letanyázni. Másrészt félnek, megrettennek, a gyönyörködés és öröm mellett riadalom is elfogja őket. Ezt az összetett, megrendült érzést a három személyen különbözőképpen mutatja be a művész. Részben térdelnek, részben tagjaik rendezetlenek vagy inkább: sokféle gesztust fejeznek ki. A Szent Péterrel azonosítható ősz hajú apostol kérdően, nyitottan, felszólalóan jelenik meg, bal keze szinte otthonosan, a mozdulat hosszantartó voltát erősítően pihen a térdén. A fiatal János elmerülten, kicsit csodálkozva-kérdőn szemlélődik, Jakab pedig inkább elhúzódik, köpenyébe bújva, kezeit egyszerre ámultan és védekezve emeli fel.
Úgy is értelmezhetjük őket, mint egy belső, lelki folyamat lépcsőfokainak ábrázolását: a riadt visszahúzódás és vonzódás első rebbenéséből (Jakab apostol) lassan kibontakozik a megélt valóságot magához közelengedő lenyűgözöttség passzív, szemlélő-érző állapota, amit Jánoson látunk. Majd innen megérkezünk a reflexió, a rátekintés mozzanatáig, ami megpróbál valamit megfogalmazni az élményből és a vágyból – ezt Szent Péter alakja jeleníti meg. Dadogó, nehezen talált szavakkal próbálja kifejezni, amit lát, amit átél, ami történik benne. De mit is tud mondani?
Annyit csak, hogy itt igazán jó nekünk, ez az otthonos, a lelkünkhöz közeli hely, ebben szeretnénk lakozni. Mindörökké.
kép forrása: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c0/Duccio_di_Buoninsegna_039.jpg