(Mt 25,31–46)
Elképzelhetjük úgy a tanítvány útját, mint egy utat, amely látni tanít.
Ma tudniillik olyan nap van, amely a beteljesedésről, a befejezésről beszél: véget ér egy liturgikus év, de Máté evangéliuma olvasásának is a végére értünk. Ma ebben az evangéliumban az eszkatologikus beszéd befejezését olvassuk, ám ez egyúttal Máté evangéliuma azon részének is a zárlata, amely a Passió elbeszélését előzi meg.
Az a példabeszéd pedig, amelyet a liturgia ma felkínál számunkra, segít ezt a fordulópontot megélnünk, mert olyan, mint egy megérkezési pont, mint egy szintézis; és mint egy új kezdet.
Azt mondtuk, hogy a tanítvány egész útját érthetjük úgy, mint olyan utat, amely látni tanít.
Valójában a mai elbeszélés szívét a meglepődés jelzi, mindenkié, mert mindnyájan felismerik, hogy korábban nem láttak: mikor láttunk téged…(Mt 25,37.38.39.44)?
Mindkét csoport – a megváltottak és az „elítélteknek” nevezettek – látták Jézust. Aki a szegényeket szolgálta, akiben irgalmasság volt, nem azért tette, mert meglátta bennük az Úr arcát.
A két csoport egyike sem látta meg Jézust.
Azonban az egyik csoport meglátta a testvért, és miután meglátták, etikai felhívást ébresztett bennük, sürgetést, hogy enyhülést adjanak, segítsenek testvérüknek elhordozni az élet súlyát.
Egy kép, amellyel néhány vasárnappal korábban találkoztunk (Mt 23,1–12), amikor azt mondtuk, hogy a szolgálatban eltöltött élet az, amely igyekszik elvenni a testvér terhét, ellentétben azzal, amit az írástudók és farizeusok tesznek, akik ahelyett, hogy levennék, terheket rónak az emberek életére.
Az evangéliumnak abban a szakaszában is visszatér a látás aspektusa: az írástudók és a farizeusok nehéz terheket kötnek rájuk, de ők még egy ujjal sem nyúlnak azokhoz. És mindent, amit csinálnak, azért teszik, hogy magukat láttassák.
Magukat láttatják, ám maguk nem látnak, mert ha a tekintetünk egészen önmagunkra irányul, nehéz meglátni másokat, nem vesszük észre, mekkora súlyt hordoznak.
A tanítvány útja tehát ez lehet: átkelés az önmagunkra tekintéstől, a magunk láttatásától a látáshoz, azok fájdalmának felismeréséhez, akikkel találkozunk.
Olyan út, amely meghallgatásból születik: Máté evangéliumának egész első része a tanulás és meghallgatás körül forgott, mert csak aki meghallgat, az lát azután.
A mai evangélium viszont egy olyan összefüggésre nyitja meg tekintetünket, amelyet nem könnyű megérteni: arra a kapcsolatra, ami a testvér látása és Krisztus látása között áll fenn.
Azok a szavak, amelyekkel az Emberfia megnyitja vagy bezárja a mennyek országának kapuit, egy azonosításról szólnak: aki látta a testvérét, és jól lakatta, felöltöztette, meglátogatta…, anélkül, hogy tudta volna, valójában az Úr Jézust lakatta jól, öltöztette fel, róla gondoskodott: „nekem tettétek” (Mt 25,45).
Mit jelent ez? Mit jelent, hogy Isten a szegényben, a betegben, a bebörtönzöttben van…?
A következőt mondhatjuk.
Aki megnyílik az érdek nélküli, viszonzást nem váró szolgálat gesztusaira; aki szereti a másikat, nem azért, mert vallási követelményeknek engedelmeskedik, hanem mert annak a belülről fakadó ösztönzésnek engedelmeskedik, ami megköveteli, hogy embertestvéréről gondoskodjon, az anélkül, hogy tudná, az Úrral találkozik. Mert amikor befogadjuk és szeretjük azt, aki cserébe semmit nem tud adni, akkor az Úr magára vállalja, hogy helyette megjutalmaz minket, úgy tekinti gesztusunkat, mintha Neki tettük volna. Ez a kicsinyke gesztus, amelyet nem azért tettünk, hogy minket lássanak, nem maradt észrevétlen az Atya szemében. Ő meglátta és a vállára vette.
És mivel a szeretet szabad gesztusa határtalan gesztus, a jutalom határtalan, örök: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdete óta!” (Mt 25,34).
Nos, mint mondtuk, minden befejezés egy új kezdet is.
Kezdjük újra innen, abból a vágyból, hogy meglássuk azt, ami különösen is jelen van ezekben az időkben, vagyis a sok, fájdalomban szenvedő testvért. Ők a nyitott ajtó, amelyen keresztül látjuk érkezni az Úr Jézust.
+ Pierbattista