A mai evangéliumi szakasz (Lk 23,35–43) a Golotára visz bennünket, ahol a halálra ítélt és keresztre feszített Jézust látjuk.
Jézus nincs egyedül: a kereszt lábánál ott van a nép, amely látni akar; azután ott vannak a nép elöljárói, a katonák (Lk 23,35–36) és Jézussal együtt megfeszítve két gonosztevő.
Kétféle kérést intéznek Jézushoz.
Az első gúnyos hangvétellel fordul hozzá, azt kéri, hogy szálljon le a keresztről, szabadítsa meg magát. Háromszor ismételt kérés ez: először az elöljáróktól, azután a katonáktól és végül az egyik gonosztevőtől hangzik el.
Provokatív kérés, és megfogalmazásában nagyon emlékeztet Jézus három, pusztai megkísértésére. Jézus tudta, hogy Jeruzsálemben várja az ördög, aki ismét próbára teszi: a megkísértések lukácsi elbeszélésében „miután a kísértések véget értek, az ördög elhagyta őt egy bizonyos ideig” (Lk 4,13). Ez az idő most elérkezett, és itt éppúgy, mint a pusztában, Jézusnak döntenie kell, hogy olyan ember lesz-e, mint mindenki más, vagy legalább ez alakalommal a hatalom útját, a szenzációs és csodás utat választja. Döntenie kell, hogy a saját erejében bízik vagy rábízza magát az Atyára.
Ezzel a kéréssel szemben Jézus hallgat.
Van azonban egy másik kérés is, amelyet Jézus érdeklődve hallgat, amelyre válaszol. A másik gonosztevő először társához szól, szemére vet egy alapvető dolgot, azt, hogy nem értette meg, hogy Isten engedte, hogy a mi büntetésünkkel Őt ítéljék el, és csakis azért hagyta ezt, hogy velünk maradhasson ott, ahol mi tévelygünk.
Azután közvetlenül Jézushoz fordul. Néven szólítja, mint ahogyan egy baráttal tesszük. Nem kéri, hogy szálljon le a keresztről és azt sem, hogy őt segítse le onnan.
Többet kér, mert megértette, hogy attól az embertől, aki így, megbocsátva tud meghalni, attól mindent kérhet. Megsejti, hogy Jézusnak olyan Országa van, ami túlmegy a halálon, és azt kéri, hogy ott emlékezzen meg róla.
Alázatosan kéri, semmiféle érdemmel nem hozakodik elő, sőt, minden gonoszságát elismeri, mint a vámos a Templomban. Hozzá hasonlóan ő is megigazulva tér haza (Lk 18,13–14).
Valóban, erre a kérésre – az előbbitől eltérően – Jézus válaszol.
Ünnepélyesen teszi ezt, kezdve egy Ámennel, egy tétovázás nélküli igennel, amit egy ígéret követ.
Mindannyiszor, amikor a Bibliában Isten ígér valamit, azt mindig a bőség, a felülmúlás jelével teszi. Így van ez ma is: Jézus nem ígérhetne ennél többet.
Mivel pedig a gonosztevő megsejtette, hogy Isten azért, hogy velünk maradhasson, magára vette bűnünket, bukásunkat és fájdalmunkat, ezért képes befogadni Krisztus szeretetét, azt a kegyelmet, hogy Vele legyen, az Ő Országában: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43)
Megtörténik tehát, hogy ez előtt az ember előtt, akinek többé semmi reménye nem volt, kitárul egy új világ. Az, aminek élete utolsó napjának kellett volna lennie, az igazi, az örök élet, az Úrral való együttlét első napjává lesz.
Jézus ezt teszi: halálával megnyitja az Országot bárki előtt, aki megbocsátásra szorulónak ismeri fel magát, bárkinek, aki kéri; nekik, anélkül, hogy bármiféle érdemük volna, megadja, hogy Vele legyenek.
A liturgikus év végéhez érkeztünk, amely vezetett minket, hogy a különböző időszakoknak és hitünk különféle ünnepeinek liturgiáján keresztül újraéljük az Úr Jézus életének valamennyi misztériumát.
Karácsonykor láttuk, hogy Jézus a velünk levő Isten.
Majd a Húsvétot ünnepeltük, mely kinyilatkoztatott egy értünk élő Istent.
Végül ott volt a Pünkösd, a Pünkösddel pedig a bennünk élő Istent ünnepeltük.
Ma a liturgikus év ezzel az ünneppel, ezzel az evangéliummal zárul. Mit ünnepelünk? Mit ünnepelhetnénk jobban, mint a Karácsonyt, a Húsvétot és a Pünkösdöt?
Ma azt a tényt ünnepeljük, hogy mi Vele vagyunk, az Ő Országában.
+ Pierbattista