Jézus és a kufárok – nagyböjt harmadik vasárnapjára

A padovai Scrovegni-kápolna építése és kifestése engesztelés volt: egy apáért, aki uzsorásként sokak megkárosításával harácsolta össze azt a vagyont, amit fia örökölt. A kamat szedése önmagában bűnös cselekedet volt a középkor felfogásában, a „pénzből pénzt csinálni” önmagában bűn s hozzá a másik fél kihasználásán alapszik. Bizonyosak voltak benne, hogy az ilyen tevékenységben részes személy, ha nem bánja meg a bűnét, elkárhozik. A megbánásnak fontos jelei voltak: vissza kellett adni a becstelenül szerzett pénzt. Aki erre nem volt hajlandó, annak a bűnbánata nem volt valós, hiszen élvezni akarja a gonosz úton szerzett javakat. Dante tétovázás nélkül a Pokol hetedik bugyrába helyezi őket, s ott égő talajon, forró gőzben ülnek, nyakukban táskák, címereikkel, s köztük ott ül az apa, Reginaldo Scrovegni is.

„Aj, Isten igazsága! ki tömött meg
kínnal, mint láttam, s jajjal ennyi partot?
Vagy aj, mért kell így fájni a bűnöknek?”
 

(Dante: Isteni Színjáték, Pokol, VII. ének. R. Scrovegni a XVII. ének 64. sorában tűnik fel)

A fiú, Enrico Scrovegni kápolnát épített engesztelésül, a bűnösen szerzett pénzt így próbálta jóra fordítani. A kápolna kifestését Giottóra bízta, aki Jézus életének fontos jeleneteit festette meg, a főfalon pedig az utolsó ítéletet, a pokollal együtt.  Éppen a pokollal szemben térdel az adományozó Enrico, felajánlva a kápolna épületét, s a pokolba vezető út, ami ott látható a Szűzanya és kísérői mögött, ezzel az épülettel eltorlaszolódik a mecénás előtt. 

Ez az a kontextus, amelyben a Jézus és a kufárok jelenete elénk tárul. Giotto kompozíciójában Jézus középen, a három ívvel jelzett templom-tornác előtt jelenik meg. Erőteljes, erős alakja két csoport közt egyedül maradva áll: látszik, hogy épp az imént zavarta el az ott kereskedő árusokat. Ketrecek, felborított asztal, a képből mindkét irányba kimenekülő állatok jelzik az éppen lezajlott eseményt. S nemcsak az állatok menekülnek: egy lila ruhás férfi védekezőleg emeli fel a kezét: Jézus ütését próbálja meg kivédeni, ami őt fenyegeti. Mozdulata Jézus mozdulatának  szinte pontos ismétlése: a támadás-védekezés találkozása. Jézus jobbjának felemelt, öklében korbácsot tartó lendülete, haragos arca, előre nyújtott bal keze riadalmat, félelmet kelt. 

A legerőteljesebben a két gyermeki alakon látszik ez a félelem: egy kisfiú galambot tartva kezében Szent Péter előtt próbál elrejtőzni, egy másik pedig egy hozzá lehajló apostolhoz bújik, védelmet kérve kapaszkodik a ruhájába. Az apostolok beszélgetnek, Péter visszanéz a csoport tagjaira: próbálják megérteni a jelenetet. A másik oldalon egy kevésbé jóindulatú kettős – két fehér szakállú írástudó - szintén ezt teszi. Talán nem a megértés szándékával, hanem ítélettel. 

Mai szemnek szokatlan a téma és a megfogalmazás is. De úgy tűnik, a kortárs szemeknek is az volt, Giotto szerint.

A szelíd és alázatos Jézus ütésre emelt kézzel, s az emberek félelemmel telve körülötte.

Talán itt meg kellene állnunk és közel engedni magunkhoz a jelenet valóságát. Engedjük el a sok-sok magyarázatot, az értelmezéseket, a teljesen érthető indulatot és a mégiscsak felvetülő kérdéseket az erőszakos tettel kapcsolatosan. Ismerjük el, hogy Jézus meglep, hogy nem szorítható jól működő polgári kereteinkbe. Döbbenjünk meg, hogy provokál, hogy szenvedélyes, hogy korbács van a kezében. Rémüljünk meg, mint az arcát az apostol ruhájába rejtő kisgyerek, álljunk értetlenül, mint az apostolok. Utasítsuk el, mint az összesúgó írástudók, vagy pedig jámborul higgyük azt, hogy ez a cselekedet egyedi, nem jellemző, nem fontos. Nem is érint minket, mi ilyet nem tennénk. 

De közben maga kápolna arra figyelmeztet, hogy élet-halál kérdése, hogy idejében megértsük, hova köteleződünk el. Hogy „egészen rendes mederben folyó” életünk vajon nem kereskedelmi, adok-veszek rendszeren alapszik-e… Hogy nem csak barátainkkal teszünk-e jót, akik vissza is adják nekünk? Hogy nem csak családunknak segítünk-e, akik közel állnak hozzánk? Hogy nem csak a rendes, nekünk tetsző emberekkel vagyunk barátságosak, nem csak annak segítünk-e, aki megérdemli? 

Hogyan is néz ki a saját piacterünk, s mit kezdünk a bennünk feltámadt riadalommal, ha Jézus, a kiszámíthatatlan, belép oda? 

Talán abba kapaszkodhatunk, hogy Jézus az, s nem más, aki megjelenve felforgatja a vásárteret. S másféle térnek teszi hozzáférhetővé: ahol nincsenek árak és tartozások, haszon, érdek. Egyszóval: a pokol helyett a mennyországnak. 

(kép forrása:  https://www.wga.hu/art/g/giotto/padova/3christ/chris11.jpg)