(Jn 15,9–17)
Múlt vasárnap kezdtük János evangéliuma 15. fejezetének hallgatását, melyben Jézus arról a kapcsolatról beszél, amely őt úgy egyesíti övéivel, ahogyan egy szőlőtő és vesszői kapcsolódnak egymáshoz: nem két különböző dolog, nem két különböző szőlő, hanem ugyanaz az élet, amely árad, és amely gyümölcsöt terem (Jn 15,1–8).
Ma folytatjuk az elmélkedést (Jn 15,9–17), ami arra késztet bennünket, hogy feltegyünk magunknak egy alapvető kérdést: milyen gyümölcsről beszél Jézus. Mint mondtuk, a vesszőnek gyümölcsöt kell teremnie; de egy ilyen jó borász, egy ilyen kiváló szőlő, egy, a szőlőtővel ennyire egységben lévő vessző milyen jó gyümölcsöt tud majd teremni?
Hogy mi ez a gyümölcs, azt látjuk a mai szakaszban, amely közvetlenül a múlt vasárnapi után következik.
Jézus János evangéliumában gyakran kijelenti, hogy tudja, hogy az Atya szereti őt. Ma is megismételi ezt, de hozzáfűz valami fontosat, mégpedig azt, hogy ahogy az Atya szereti Őt, Ő úgy szereti tanítványait (Jn 15,9).
Jézus nem azt mondja, hogy ahogyan az Atya szereti Őt, Ő úgy szereti az Atyát.
Természetesen, ez így van, de Jézus szavai ennél messzebbre mennek: ahogyan az Atya szereti Őt, Ő úgy szeret másokat, úgy szereti övéit.
Jézus szeretné elmondani nekünk, hogy két személy közötti szeretet nem lehet valami zárt dolog, ami a kölcsönösségen belül véget ér. Mert az lényegében nem volna szeretet.
Ha szeretek egy személyt, ő viszonozza a szeretetemet, és ezzel minden véget is ér, az biztosan szép, örömteli élmény, de ugyanakkor nagyon szegényes is, mert semmi többet nem kapok, mint amit adtam.
Ha nem veszítek semmit, ha nem vállalok kockázatot, ha nem lépek ki ebből a kölcsönösségből, akkor mindig ugyanazon a ponton találom magam a szeretetben.
Jézus szeretete nemcsak kölcsönös, hanem nyitott is. Nemcsak két személy közötti csereügylet, hanem ennek a szeretetnek odaajándékozása mindenki számára, aki részesülni akar belőle.
Az érett szeretet az, amelyik képes odaadni önmagát, a mások iránti szeretet, amely semmit sem tart meg önmagának.
A szeretet nem olyasvalami, amit óvni kell, hanem olyasmi, ami elveszíthető, abban a bizonyosságban, hogy csak így, elveszítve találhatunk rá a maga teljességében.
Ami még ennél is szebb azonban, hogy ez a tanítványokra is vonatkozik, pontosan ugyanúgy.
Valóban, Jézus nem azt kéri tőlük, hogy viszonozzák szeretetét, hanem hogy osszák meg azt egymással és másokkal is.
Nem azt mondja: „Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressetek engem”, hanem itt is messzebbre megy ennél: „Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 15,12).
Nem akkor leszünk tehát az Ő barátai, ha szeretjük Őt, hanem ha szeretjük egymást.
Ezen túlmenően ennek a szeretetnek van egy jól meghatározott jellemzője, egy sajátos stílusa, mégpedig az, hogy Jézus azt kéri tőlünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Ő szeretett minket (Jn 15,12), egészen addig a pontig, amit Ő választott, hogy szeretetnek nevezzen: ez a végsőkig elmenni kész szeretet.
A szeretet tehát nem az, hogy adunk valamit a testvérünknek, hanem az, hogy önmagunkat adjuk oda, életünket adjuk a másiknak (Jn 15,13).
Ez Jézus parancsa (Jn 15,10), ez az az Ige, amely levágja és lemetszi a száraz ágakat (Jn 15,2), hogy azok több gyümölcsöt teremjenek.
Mert ez ugyanis azt jelenti, hogy úgy döntünk, azokat is szeretjük, akik minket nem szeretnek. Azt jelenti, hogy ki akarunk lépni egy merőben kölcsönösségen alapuló gondolkodásmódból.
Ahhoz, hogy a szeretet, amit kapunk, meghozza gyümölcsét, messzire kell mennünk, mélyre kell ereszkednünk, meg kell halnunk, majd újjá kell születnünk, másokra kell árasztanunk.
Amikor ez megtörténik, akkor megtudjuk, mi az öröm (Jn15,11).
Itt köszön vissza a Húsvétnak az a gyümölcse, amellyel azokban az evangéliumi szakaszokban találkoztunk, amelyek a Feltámadott tanítványaival való találkozásáról szólnak: örvendeznek, amikor látják az Urat (Jn 20,20).
Örülnek, amikor látják, hogy egy ilyen szeretet, amely életet ad anélkül, hogy bármit is kérne cserébe, életet ment és örökkévalóvá teszi azt.
+ Pierbattista
Fordította: Szatmári Györgyi