(Jn 14,1–12)
Az evangéliumi szakasz, amelyet ma, Húsvét ötödik vasárnapján olvasunk (Jn 14,1–12) Jézus egyik hosszú beszédét nyitja meg, amelyet „búcsúbeszédnek” neveznek. Az utolsó vacsora elbeszélése után vagyunk, és Jézus halálának, immár közeli távozásának jelentéséről beszélget övéivel.
Ahhoz, hogy ennek a beszédnek a szívéig jussunk, a gyászról szeretnék egy általános megfontolást tenni: amikor egy szeretett személy halála okozta szenvedéssel kell szembenéznünk, időre van szükségünk, hogy feldolgozzuk a történteket. Úgy vélem, két mozzanat szükséges: az elsőt a fájdalom, az üresség, a veszteség érzése jellemzi, tehát a felmerülő kérdés az, hogy hogyan legyünk jelen ebben a szenvedésben anélkül, hogy összetörnénk.
A második viszont azután következik, és azzal kapcsolatos, hogy hogyan éljük meg azt az időt, ami ettől a veszteségtől kezdve nyílik meg. Ez pedig azzal jár, hogy újra fel kell építenünk identitásunkat: mit az, amit újra megnyit számomra az elvesztett személy hiánya, mivel jár együtt? Mit kelt életre, mit ígér?
János evangéliumának 14–17. fejezetét, amelyeket ma kezdünk el olvasni, ebből a tapasztalatból kiindulva is lehet értelmezni.
Jézus készül elhagyni tanítványait, hogy visszatérjen az Atyához: nos, mi lesz velük, Kik lesznek ők Jézus nélkül? Mit fognak tenni?
Jézus nemcsak válaszol ezekre a kérdésekre, hanem szeretne új gondolkodásmódot megtanítani övéinek; igyekszik elmondani nekik, hogy mostantól fogva új gondolkodásmódra, új életszemléletre lesz szükségük és arra, hogy felismerjék azt a módot, ahogyan Ő jelen lesz.
Annak jelét, hogy erre a változásra szükségük van, éppen a most olvasott és azt követő versekben találjuk, ahol azt látjuk, hogy a tanítványok nem értik. Így Tamás ellenvetése (5. vers: „Tamás azt mondta, neki: »Uram, nem tudjuk, hová mész; honnan ismerhetnénk az utat?«”), majd Fülöpé (8. vers: „Fülöp azt mondta neki: »Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég lesz nekünk«”) árulkodik arról, hogy a tanítványok gondolkodása még mindig mennyire távol áll Jézus gondolkodásától.
Az első dolog, amit Jézus mond, hogy ne féljenek, ne maradjanak összezavarva. A félelem az idős, magányos ember jellemzője, akinek egyedül, a saját erejéből kell megszabadulnia. Annak az embernek a jellemzője, aki még nem a létét megalapozó kapcsolatból él.
Viszont megvan a lehetősége arra, hogy többé ne féljen. Hogyan?
Jézus távozása új időt nyit, amelyben a Jézussal való kapcsolat nemcsak hogy nem törik meg, hanem éppen ellenkezőleg, tökéletesedik, teljessé lesz.
Távozása arra az igazi életre vezető úttá válik, amelyet Jézus kinyilatkoztatott, és amely nem más, mint az Ő kapcsolata az Atyával. Szeretetkapcsolat, közösséget és szabadságot jelentő kapcsolat, amelyben mindketten a másikat nyilatkoztatják ki, a másikról beszélnek, a másikban cselekszenek, és a másiknak adnak dicsőséget.
Ez az ígéret rejlik Jézus távozásában, halálában. Elmegy, hogy helyet készítsen, és ez a hely az Atyával való kapcsolat ajándéka, amely mindenki számára elérhetővé válik. Olyan hely, amit az ember elveszített a bűn miatt, és amit Jézus ingyen ad vissza, magára véve a kereszten azt a távolságot, amelyben az ember elveszett, azt a magányt, amelybe jutott.
A Vele való közösség, amit Jézus ígér, teljes közösség, részesedés ugyanabban az életben. Ezt látjuk a mai evangélium utolsó mondatában, amikor Jézus azt mondja: „Aki hisz bennem, megteszi azokat a tetteket, amelyeket én teszek” (Jn 14,12).
Ami úgy tűnik, azt jelenti, hogy Húsvéttól Húsvétig fokozatosan egyre inkább egyetlen akarattá, egyetlen szándékká válunk, és így megtanuljuk, hogy ne kérjünk mást, mint amiről tudjuk, hogy az Ő akarata, mert az Ő vágya lett a mi vágyunk is.
+ Pierbattista