(Jn 20,19–31)
Húsvét második vasárnapjának liturgiája (Jn 20,19–31) visszavisz bennünket az utolsó vacsora termébe, ahol a Feltámadott megjelenik övéi körében.
Jézus ott éri el tanítványait, ahová visszavonultak és bezárkóztak. Ugyanannak a napnak az estéje van, amelyen Magdalai Mária Péterrel és a szeretett tanítvánnyal felfedezte az üres sírt. Mária, aki ott maradt a sírnál, azután találkozott az Úrral és elfutott, hogy figyelmeztesse a tanítványokat (Jn 20,1–18).
Ebből a találkozásból, amely a Feltámadott és övéi között az Cenaculumban történt, néhány vonást szeretnék kiemelni.
Az első a béke. Amikor a Feltámadott találkozik övéivel, az első, amit ad nekik, a béke: „Béke veletek” (Jn20,19.21). Ugyanezt mondja nyolc nap múlva (Jn 20,26), amikor visszatér, hogy találkozzon Tamással is, aki az első találkozáskor nem volt jelen.
Jézus részéről ez nem egyszerűen egy köszöntés, üdvözlés. Rögtön azután, hogy megajándékozza őket a békével, megmutatja a szenvedés sebeit (Jn 20,20). Ezzel Jézus azt akarja mondani nekünk, hogy a béke a Húsvétnak, a megváltásnak az első gyümölcse, a Feltámadott első ajándéka Egyháza számára.
Mondhatjuk, hogy Jézus azért adhatja meg a békét, mert meghalt mindenkiért. Nem csak valakiért halt meg másvalakit kizárva üdvösségének ajándékából. Jézus mindenkiért meghalt, ez pedig azt jelenti, hogy nincsenek többé megosztottságok, sem megkülönböztetések, nincsenek többé ellenségek. Mindenkinek elhozta az Atya szeretetét, olyan szeretetet, amely kiengesztel minket Vele.
Ez a béke nem egy politikai vagy lelki béke: „teológiai” béke, ami abból születik, hogy tudjuk, nem vagyunk többé ellenségek, sem az Atya ellenségei, sem egymáséi; abból születik, hogy tudjuk, mindnyájan egyformán és ingyenesen megváltottak vagyunk.
A Feltámadott második ajándéka Egyháza számára az öröm: „A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat” (Jn 20,20).
Az öröm éppúgy, mint a béke, nem egy instabil és ingatag emberi állapot, ami többé-kevésbé kedvező eseményekhez kötődik. A tanítvány öröme magának az Úrnak az öröme, az öröme annak, hogy átment a halálból az életbe: az Úr adja nekünk ezt az örömet. Olyan ez, mint az az ünneplés, amely az irgalmas atya házában tört ki a tékozló fiú visszatérésekor (Lk 15): Jézus kitárta a kaput ez előtt a lehetséges visszatérés előtt, így az ünneplés az ember számára mindig elérhető ajándékká válik.
Ezeket az ajándékokat ahhoz, hogy egy új, feltámadott élet forrásává válhassanak, egyszerűen el kell fogadni. Valóban, az Úr nem önmagáért támadt fel, ahogyan nem önmagáért élt és halt meg. Értünk támadt fel, azért, hogy a mi életünk feltámadott élet lehessen.
Tamás alakja segíthet megértenünk, hogy miként történik ez a tanítvány életében.
Tamásnak, mint a többi tanítványnak is, újra meg kell ismernie az Urat. Nem elég úgy ismerni Őt, ahogyan szenvedése előtt ismerték, mint jó mestert, aki fontos jeleket vitt véghez és megmutatta elfogultságát és irgalmát a kicsinyek iránt.
Most Tamásnak újra meg kell ismernie Őt, azt, akivé az Úr Húsvét által „lett”. Vagyis a lehetetlen Istenét, aki valami gyökeresen újat tett, aki az emberi értelem számára teljesen elképzelhetetlen utat nyitott meg.
A Kivonulás könyvének elbeszélésében olvassuk, hogy amikor Mózes jeleket vitt véghez, hogy meggyőzze a fáraót, engedje el a népet, az egyiptomi jósok és mágusok meg tudták ismételni ugyanazt a jelet.
Azonban ezúttal nincs így: a halálnak, amelyből nincs visszaút, amely örök lakóhely, megszűnt a hatalma az ember felett, és így Isten végérvényesen fordít a sorsunkon. Ezt csak Ő teheti meg.
Ám, ami fontos, az az, hogy ez az abszolút új élet egyáltalán nem áll szemben oly sokszor drámai és sebzett földi létünkkel, nem tagadja meg, nem felejti el azt. Jézus felszólítja Tamást, hogy tegye a kezét a szögek nyomaiba, hogy egyértelmű legyen a folytonosság és azonosság a Megfeszített és a Feltámadott között: Jézus azért támadt fel, mert így halt meg, mert meghalt értünk.
És számunkra is lehetséges a feltámadás, ha mélyen megismerjük a Megfeszített Urat, ha belépünk az ő életfelfogásába.
Ez az a hitélet, amelybe Tamás meghívást kapott.
Mindez pedig nem a mi pusztán emberi erőfeszítéseink által lesz lehetséges, hanem azért, mert a Feltámadott megajándékoz minket Lelkével (Jn 20,22), önnön életével: Jézus rájuk lehelt (Jn 20,22) és betöltötte őket Szentlélekkel, amely a béke és kiengesztelődés lelke, az öröm és ünneplés lelke.
Isten élete, amely az ember számára lehetetlen, ám most megadatott mindenkinek, aki megtanul ránézni a Feltámadt Úr sebeire és meglátni bennük Isten eltökélt döntését, hogy az ember oldalára álljon, mindig.
+ Pierbattista
Fordította: Szatmári Györgyi