(Mk 1,40–45)
Múlt vasárnap láttuk, hogy Simon anyósa, mikor meggyógyult lázából, szolgálni kezdte vendégeit. Így teljessé tette a gyógyításnak és szabadításnak azt a művét, amelyet Jézus kezdett meg benne (Mk 1,31): az Úrral való találkozás beérett gyümölcse ugyanis nem visszatérés a korábbi életünkhöz, hanem egy új kezdet, pontosan egy megtérés (vö. Mk 1,15), vagyis saját testünkben hordozzuk azt az új életet, amelyet az üdvösség valósított meg.
Megpróbálhatunk párhuzamot vonni a mai evangéliummal (Mk 1,40–45): hiszen Jézus ma is meggyógyít egy leprától sújtott embert, majd új kezdetet kér tőle, ami számára azon a parancson keresztül érkezik meg, hogy menjen el a paphoz, és ajánlja fel, amit a törvény a gyógyulás igazolására előír.
Egészen másnak tűnhet ez, mint ami Péter anyósával történt.
Valójában azonban nem így van.
A leprában szenvedő ember ki volt zárva a kultuszból, el volt szigetelve a kapcsolatoktól, Izrael népének életétől. A Törvényből csak azokat a szabályokat kellett betartania, amelyek kizárását rendelték el.
Jézus tehát elküldi őt, hogy újra belépjen a nép életébe, amelyet a Törvény szabályoz. Mivel szabad, megváltott ember, ezért olyan személy, aki megtartja a Törvényt, aki testvéreihez hasonlóan és velük együtt felelős mindenki jólétéért. Izrael számára a Törvény az élet útja, a szövetség létük alapjaként való elfogadása.
A meggyógyított leprás pedig meghívásban részesül, hogy vállalja fel az Istennel való szövetséggel kapcsolatban saját válaszának felelősségét.
Ezen ember számára a gyógyulás célja, hogy visszatérjen egy felnőtt és felelősségteljes életbe.
Azt mondtuk, hogy a leprások lényegében kirekesztettek, elszigeteltek voltak: vagyis bár szerették volna egészen megélni hitéletüket, de nem tehették.
Lényegében a leprás is ezt mondja Jézusnak: „Ha te akarod, megteheted” (Mk 1,40), ezzel olyan szabadságot ismer el, amelyről tudja, hogy ő maga nem rendelkezik vele.
Ő szeretné, de nem teheti.
Érdekes viszont, hogy Jézus miután meggyógyítja, nem elégszik meg ennyivel. Nem csak egy tőle megtagadott lehetőséget, egy elveszített szabadságot ad vissza neki.
Azáltal, hogy a Törvény megtartására utasítja őt, olyan lépéssel egészíti ki, ami egy megváltott élet tetőpontját jelenti.
A kötelesség, felelősségvállalás, engedelmesség lépése a szeretet legmagasabb formája.
Tehát nem csak annyi, hogy „Ha te akarod, megteheted”, hanem: „Ha te akarod, ha te most megteheted, akkor meg kell tenned”.
Ha Simon anyósa az életét vendégei szolgálatába akarja állítani; ha meggyógyítottként ezt megteheti, akkor meg kell tennie.
Ez mindenekelőtt Jézusra vonatkozik, aki elsőként engedelmeskedik az Atya akaratának, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.
De vonatkozik minden egyes meggyógyítottra, minden megváltott személyre, mert az üdvösség elsősorban olyan felelősség, mely arra kötelez, hogy életed minden lehetősége kötelességgé váljon.
Nem könnyű annak az élete, aki gyógyulásban részesült.
Talán ez a legnehezebb lépés, amiről az is árulkodik, hogy a meggyógyított leprás nem engedelmeskedik az Úr halasztást nem tűrő parancsának.
Talán ez azt is mondhatja számunkra, hogy a szív gyógyulása, egy „megtisztított” lelkiismeret születése (vö. Mk 1,40), amely képes a szeretet Törvénye iránti engedelmességre, hosszú és olykor fájdalmas, bukásokat és hibákat nem nélkülöző folyamat.
Ha elsietjük azt, hogy meggyógyultnak érezzük magunkat, az annak kockázatával jár, hogy megfeledkezünk arról, hogy az igazi gyógyulás egy hosszú érlelődés csöndjét kívánja, mint ahogyan egy mag lassacskán fejlődik.
Csak ebből a csöndből születnek meggyógyított szavak.
A mai szakasz egy fordulattal fejeződik be: a leprás bemegy a városba, Jézus pedig kívül marad (Mk 1,45). Mert Jézus a meggyógyított leprástól eltérően elmegy egészen a megsebzett emberi faj iránt érzett együttérzésig, a testvéreivel való szolidaritás „kötelességéig”, amely arra készteti, hogy mindenben – engedmények nélkül – osztozzon fájdalmunkban és magányunkban.
Ott, ebben a mély osztozásban mindazzal, amik vagyunk, Jézus valóban mindenki számára elérhetővé válik: „és jöttek hozzá mindenfelől” (Mk 1,45).
+ Pierbattista