(Mk 1,29–39)
„Mindenki téged keres.” (Mk 1,37). Ezek az első szavak, amelyeket a tanítványok mondanak, amikor megtalálják Jézust, miután a nyomába szegődtek (Mk 1,36). Észrevették, hogy Jézus kora reggel elhagyta Kafarnaumot, és visszavonult egy elhagyatott helyre imádkozni (Mk 1,35). Ők pedig elmentek megkeresni, hogy sokak várakozása ne legyen hiábavaló.
Keresni, nyomába szegődni emberi tevékenység.
Azonban a mai evangélium (Mk 1,29–39) másfajta keresésről szól: Jézuséról, aki úgy tűnik, nyomába szegődik és keresésére indul mindazoknak, akiknek szükségük van rá.
Múlt vasárnap már láttuk őt a kafarnaumi zsinagógában (Mk 1,21–28): Jézus belép, és azonnal találkozik egy emberrel, akinek szabadulásra van szüksége. Senki más nem tehette volna meg, csak Jézus, mert a tisztátalan lélek vette birtokba ezt az embert, és egyetlen szónak sem volt olyan tekintélye, hogy átvegye a helyét. Senki más, csak Jézus tarthatott igényt olyan kizárólagos kapcsolatra a tisztátalan lélektől megszállt emberrel, hogy ki tudja űzni azt, aki orvul lakott benne.
Jézus ma egy házba lép be, Simon házába (Mk 1,29), és Simon anyósát lázasan, ágyban találja.
Nincs az a mélységes idegenség, mint a zsinagógában, hanem ez egy egyszerű betegség: vagyis egy kevés is elég ahhoz, hogy az embert gátolja az élet utáni vágyban. Egyszóval, mennyire törékeny az emberi természet.
Miután meggyógyította az asszonyt, az egész város Jézushoz visz minden betegséget és gyöngeséget. Jézus pedig gondoskodik mindenkiről (Mk 1,32–34).
Jézus tehát bemegy zsinagógába, otthonba, városba, és keresésére indul minden törékeny, kirekesztett és szegény embernek: magához vonzza őket. Ő az, aki megkeresi őket. Amikor pedig rájuk talál, nem tehet mást, mint hogy máshová megy (Mk 1,38), hogy másokat keressen, mert tudja, mennyi törékenység és mennyi gonoszság lakja az emberek otthonait és városait.
Ha rá akarunk találni Istenre, meg kell tanulnunk keresni őt „máshol”, ami a mi törékenységünk, mert Ő ott keres bennünket.
Nem nagy hitvallásainkban, nem feltételezett összetartozásainkban, hanem életünk szegényes valóságában.
Van azonban egy másik hely is, ahol nyilvánvaló, hogy Jézus megjelenik, vagyis ahol kereshetjük Őt: abban az együttérzésben, amely akkor születik meg az emberek között, amikor mindannyian kapcsolatba kerülnek a bennük lakozó szegénységgel.
A mai evangéliumban két olyan mozzanatot is találunk, amelyben van valaki, aki szívén viseli mások fájdalmát. Jézus bemegy Simon házába, és azonnal szólnak neki a lázasan ágyban fekvő anyósról (Mk 1,30). Este pedig van valaki, aki odavisz minden beteget és ördögtől megszállottat (Mk 1,32).
Istennel való kapcsolatunkban megvan ez az óriási lehetőség, hogy családias kapcsolat legyen, amelyben szólhatunk hozzá, és odavihetünk hozzá mindent, ami a szívünkben van. Ha igaz, hogy Isten mindig meghallgat, mennyivel inkább meghallgat, amikor nemcsak a saját fájdalmunkat visszük elé, hanem azokét is, akiket a szívünkben hordozunk. Ott egészen biztosan jelen van az Úr, ott kereshetjük Őt anélkül, hogy attól félnénk, máshol van.
Minden más elvárás, minden olyan törekvésünk, hogy máshol keressük az Urat, mint ahol törékenységünk és együttérzésünk van, azzal a kockázattal jár, hogy nem jutunk el az Úrhoz, éppen úgy, ahogyan azt a mai evangélium végén látjuk (Mk 1,36–37): Márk evangéliumában ez a Jézus-keresés gyakran azzal a vággyal társul, hogy Jézust megállítsuk, birtokba vegyük, magunknál tartsuk.
Jézus ellenben nem sajátít ki és nem akar kisajátított lenni: senki nem mondhatja, hogy kizárólagosságot gyakorolhat fölötte.
Jézus keresésének nem az a célja, hogy mindenki kisajátítsa Őt, hanem abban a magatartásban teljesedik ki, amit Simon anyósánál látunk, aki lázas állapotából felgyógyulva felkel és szolgálni kezd (Mk 1,31).
A gyógyulás, amelyet Jézus visz véghez bennünk, nem egyszerűen olyasvalakinek a tette, aki azt akarja, hogy jól legyünk.
Az igazi gyógyulás az, ami hozzá hasonlóvá tesz minket, vagyis képessé válunk felkelni és máshova menni, mindazok keresésére indulni, akiknek szükségük van jelenlétünkre és szolgálatunkra.
Ez a hálának az a formája, amelyet Jézus szeret és tőlünk vár.
+ Pierbattista