(Mt 5,1–12a)
Jézus nyilvános küldetésének kezdeteinél vagyunk: láttuk, hogy az Úr elhagyja Názáretet, és Kafarnaumba költözik, onnan kezdi hirdetni, hogy Isten Országa közel van, jelen van.
Múlt vasárnap láttuk, hogy Isten Országa hogyan tör be az emberek életébe.
Ma viszont azt látjuk, hogy kit ér el ez az Ország, ez az uralom, kinek szánják, mely életeket érint meg elsőként.
Jézus nem szavakkal magyarázza meg, hogy mi az Isten Országa: nem ad róla leírást, nem szemlélteti törvényeit, nem illeszti pontos teológiai rendszerbe; egyszerűen megadja a koordinátákat, a benyomásokat, leírja hatásait. Kaput nyit, hogy aki akar, aki megsejti, hogy ez valóban az élet útja, beléphessen. Nem mondja meg, mit kell tenni ahhoz, hogy méltónak bizonyuljunk a részesévé lenni.
Hanem kijelenti, hogy személyek bizonyos csoportjai, szinte tudtukon kívül, már részesei, és most csodálkozhatnak és örülhetnek annak tudatában, hogy az Ország éppen olyanoké, mint ők.
Kik ezek a személyek?
Egy felsorolást várnánk az élet összes sikeres személyéről, vagy egy listát az összes rendben lévő emberről, mindenkiről, aki a törvényt tiszteli és megtartja. Ezzel szemben Jézus azt mondja, hogy az Ország a szegényeké, a szelídeké, az irgalmasoké, mindazoké, akiknek az élettel szemben kiegyenlítetlen számlájuk van. Az Ország mindenekelőtt az övék: az Országban az utolsók az elsők.
A boldogságokat hallgatva az első, amit megtanulunk, Istenre vonatkozik: Ő természetesen mindenkit szeret, azonban vannak preferenciái. Előnyben részesíti mindazokat, akiket a világ elvetne, utoljára hagyna: a szegényeket, azokat, akik nem erőszakosak, a tiszta szívűeket… Ha Isten szeretetének a módja az irgalom, vagyis az, hogy szívét a szegényeknek adja, akkor csak velük kezdheti a sort.
Isten preferenciái azonban nem olyanok, mint a mieink: mi hajlamosak vagyunk valakit előnyben részesíteni, és mindenki mást kizárni; Isten éppen ellenkezőleg, előnyben részesít egyeseket, hogy mindenkit belevegyen.
Isten tehát az utolsóknál kezdi, a mélyén, azért, hogy felfelé haladva mindenkit befogadhasson.
Aki szeret, jól megérti Isten logikáját: egy anya vagy egy apa nem ugyanúgy szereti minden gyermekét, hanem jobban szereti azt, akinek nagyobb szüksége van rá. Csak így fogja igazán szeretni mindegyiket.
Azt mondhatjuk tehát, hogy Jézus, aki megnyitja Országát, innen indul ki.
Tudjuk, meg vagyunk győződve arról, hogy Isten Országa az igazságosság és béke uralma. Jézus azonban elsősorban nem az igazságtalanságot elkövetők elítélésével, a sokak szegénységéért felelősök megbüntetésével, a gonoszság felelőseinek felkutatásával foglalkozik. Nem alkot új törvényeket, nem törli el az igazságtalanságokat, nem oldja meg a problémákat. Inkább azzal foglalkozik, hogy tekintetét a szegényekre és minden, sebeket szerzett személyre fordítsa és áldottnak nevezze őket már most, ezen a földön.
De miféle boldogság, milyen öröm ez, amelyet mi nem ismerünk, amelyet csak az Úr nyilatkoztathat ki nekünk?
Az Ország boldogjai mindazok, akik nem futnak el az élet elől, akik nem találnak könnyű menekülőutakat.
A szegények, a szelídek, az irgalmasok azok, akik az élet nehézségeivel és drámájával szembesülve nem törekednek minden áron megmenteni önmagukat, miközben ráerőltetik magukat másokra; hanem megmaradnak az ürességben, a bizonytalanságban anélkül, hogy azt saját erejükkel akarnák betölteni. Keresztülmennek rajta anélkül, hogy meghátrálnának.
Ők megtapasztalják, hogy előbb-utóbb éppen ott, a sötétségben nyílik az út egy új istentapasztalat felé: ott találkozunk Istennel. És ezért, ha ott találkozik valaki Isten pillantásával, ha felfedezi, hogy az ő „kedveltjei” közé tartozik, akkor teljesen megváltozik az a logika, amely szerint él, és az a kritérium, amely alapján megítéli, mi lényeges és igaz, és mi nem: az, ami nyereségnek látszott, veszteséggé válik (vö. Fil 3,7).
Ezek a személyek – mondja Jézus – valóban boldogok, ők az igazán sikeresek.
Mert bennük, akik felfedezték a Húsvét minden emberi drámában benne rejlő logikáját, már semmi sem kelthet félelmet: a legkeményebb élmények is titokzatosan értékessé válnak számukra.
Ez az igazi öröm!
Azt gondolnánk, hogy az öröm ahhoz kapcsolódik, amit birtoklunk, ami kitölti az ürességünket.
A boldogságmondások egy másik, mélyebb örömről árulkodnak, amely ahhoz kapcsolódik, ami valakinek nincs, és amit ezért valaki Mástól kap meg. Olyan Másiktól, aki nem valamit ad, hanem Önmagát adja oda.
Ez az életnek olyan távlata, amely nem magyarázható és nem érthető meg elméleti úton. A hittapasztalat az, ami arra késztet bennünket, hogy új módon ítéljük meg a dolgokat.
Csak az érti, aki átéli. Mások számára ez ostobaság…
+ Pierbattista