(Mt 25,14–30)
A mai evangéliumban Jézus által elbeszélt példázatban (Mt 25,14–30) találunk egy disszonáns részletet, amelynél elidőzünk.
Az az ember, akiről a példázat szól, igen furcsa módon rendezi számláit.
Mielőtt hosszú útra indul, szolgáira bízza javait: egyikre öt talentumot, másikra kettőt, megint másikra egyet.
Közülük ketten befektetik, és ugyanannyit keresnek; a harmadik a maga talentumát elrejti egy lyukba, és egyszerűen visszaadja, amit kapott.
A különös dolog a visszaadás pillanatában történik, mert – amint a példabeszéd mondja – ez a visszafizetés nem történik meg. Sőt.
Számadásra hívták azt, aki öt talentumot kapott, ő pedig azt mondja, hogy keresett másik ötöt. Az elbeszélés ezen a ponton nem azt mondja, hogy a gazda elvesz minden bevételt, hanem azt, hogy a szolga magatartása fölött örvendezve sokkal nagyobb javakat ígér neki: „Jól van, derék és hű szolga, a kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: legyen részed urad örömében” (Mt 25,11).
A példabeszéd végén pedig az úr elrendeli, hogy vegyék el a talentumot attól a szolgától, aki nem kamatoztatta azt, és azt mondja, hogy adják annak, akinek tíz talentuma volt (Mt 25,28): minden talentum, mind az elején kapott, mind pedig a később szerzett talentumok tehát a szolgánál maradtak, nem adták vissza az úrnak.
Ugyanez történik azokkal, akik két talentumot kaptak: a gazda nekik is ugyanazokat a szavakat mondja (Mt 25,23).
Mit jelent mindez?
Úgy tűnik, ez azt jelenti, hogy amit valaki az életben „megszerez”, miközben termővé teszi az örök élet magját, amit az Atya mindenkiben elhelyezett, az övé marad.
Nem úgy, mint egy munkás evilági munkájában: dolgozik, majd átadja a munkáját a gazdának. Az Atyával nem így van: nem ő lesz az, aki elveszi tőlünk azokat a szép dolgokat, amelyek az ő ajándékának köszönhetően növekedtek életünkben.
Nem azért adja ajándékait, hogy gyarapodva kérje vissza azokat, hanem azért, hogy jelenléte az életünkben velünk együtt növekedjen, és hogy növekedve Vele való találkozásra vezessen el minket.
Az Atya az, aki életünk végén örömében részesít, lehetővé teszi, hogy osztozzunk minden örömében, miután az életben csak keveset tapasztaltunk belőle (Mt 25,21,23). Ha ebben a kevésben figyelmesek, éberek, bátrak és kreatívak voltunk, akkor az Atya együtt fog örülni velünk, mi pedig vele.
Ez éppen ellentétes azzal az istenképpel, amely a harmadik szolga szavaiban mutatkozik.
Ő valójában úgy gondolt a gazdára, mint olyasvalakire, aki csak követelni tud, adni nem; olyan embernek vélte, aki önmagával törődik, a szolgáival pedig nem.
Azonban annak, hogy Isten követelőző gazda volna, ellentmondanak a korábban már idézett szavak: „Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van” (Mt 25,28). Az úr nem akarja visszakapni még a tétlen cseléd talentumát sem, hanem azt kéri, hogy adják oda annak, aki kamatoztatta.
A harmadik szolga magatartásának gyökerénél tehát egy torz istenkép rejtőzik, egy olyan kapcsolat Istennel, amely nem bizalmon és szereteten alapul. Ezért félt attól, hogy elveszíti a talentumot, és ezért rejtette el, éppen úgy, ahogyan Ádám és Éva rejtőztek el a bűnbeesés után.
Valójában pontosan csak úgy lehet elveszíteni, ha elrejtjük, nem hagyjuk, hogy gyümölcsöt teremjen, vagyis kioltjuk magunkban Isten életét.
A kincs, amelyet Isten ajándékoz nekünk, lényegénél fogva igényli, hogy működésbe hozzuk: elképzelhetetlen egy olyan szabadság, amely nem piszkítja be a kezet, amely nem cselekszik, amely fél kockázatot vállalni.
Ha ez megtörténik, az ajándék kihuny, mint a múlt vasárnapi evangéliumban említett lámpás fénye (Mt 25,1–13).
Ha viszont bizalomban élünk, akkor a várakozás idejét a szeretetre jellemző kreativitással tudjuk megélni, amely minden ajándékot egy jó élet lehetőségeként tud megragadni.
+ Pierbattista