Még ha a mai evangéliumi szakasz (Lk 21,5–19) nem is követi közvetlenül a múlt hetit (Lk 20,27–38), hasznos lehet együtt szemünk elé idézni azokat.
Még mindig a Templomban vagyunk, és már befejeződtek a nép elöljáróival, az írástudókkal és szadduceusokkal folytatott viták.
Ebben a Passiót megelőző utolsó fejezetben Jézus arra hívja tanítványait, hogy virrasszanak, mert nehéz idők állnak előttük.
Jézus ezen gondolataira azok adnak alkalmat, akik megállnak, hogy a Templom szépségéről, köveiről és fogadalmi ajándékairól beszéljenek (Lk 21,5).
Nos – mondja Jézus –, mindez igaz, azonban a Templom nem örök, sőt, jönnek napok, amikor mindebből a szépségből gyakorlatilag semmi nem marad (Lk 21,6). A Templom szép, de nem marad fenn mindörökre.
Múlt vasárnap az asszony példájával, akinek hét férje volt, egy olyan terméketlen életről hallottunk, amely a Törvény által megengedett és sugallt minden törekvés ellenére is képtelen volt legyőzni a halált.
Itt egy templomot látunk, egy olyan szent helyet, amely minden szépsége ellenére sem állja ki az idő próbáját, így pedig nem lehet igazán az üdvösség helye.
Akkor hát hol kell az üdvösséget keresni, hol lehet az élet támaszát megtalálni a Messiás által hirdetett nehéz időkben?
Jézus válasza paradox. Azt mondja, hogy Isten Országának megvalósulása nem abból ismerhető fel, hogy minden rendben van, hogy a dolgok működnek, hogy sikeresek vagyunk… Mindezekből, mint a Templom köveiből, semmi nem marad. Ellenkezőleg, az Atya Országa egyetlen biztos jelből ismerhető fel tévedhetetlenül: abból, hogy a tanítványok nehézséggel és üldözéssel találják szembe magukat.
Ösztönösen épp ellenkezőleg gondolnánk, és Isten Országát a siker és eredményesség emberi szempontjai alapján ítélnénk meg.
Jézus viszont figyelmezteti övéit, hogy legyenek óvatosak, nehogy a siker csapdájába essenek. Éppen ezért ébernek kell lenniük és nem szabad becsapniuk magukat: új tekintettel kell látniuk, mint a meggyógyult vaknak, akivel Jézus Jerikó kapuinál találkozott (Lk 18,35–42).
Ha a tekintet beteg, zavaros, nem látja az Urat ott, ahol jelen van, látja viszont ott, ahol nincsen (Lk 21,8: „Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: ‘Én vagyok’, és: ‘Elérkezett az idő’. Ti ne kövessétek őket!”)
Hol találkoznak tanítványai az Úrral? Bárhol, ahol próbatételen mennek keresztül (Lk 21,12: „kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket”), és azt félelem, a maguk féltésének aggodalma nélkül állják ki (Lk 21,13: „Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek.”), azzal a bizalommal, hogy az Atya oltalmazza életüknek még a legkisebb részletét is (Lk 21,18: „még egy hajszál sem vész el a fejetekről”).
Az üldöztetés valamiképpen szükséges, mert annak az új mentalitásnak a jele, amit a világ nem ismer el sajátjának, ezért elutasít. Szükséges, de nem az az utolsó szó, nem minden, éppen azért, mert az üldözés közepette a keresztények tanúságot tehetnek arról, hogy az Úrhoz tartoznak: nem másból ismerni fel őket, mint abból, hogy képesek halálfélelem nélkül keresztülmenni a próbatételen.
Mindez azonban nem belőlük, az ő erejükből vagy képességükből fakad: „én adok majd nektek szót és bölcsességet” (Lk 21,15).
Ajándék, amit egyszerűen el kell fogadni, de épp ezért, mert ajándék, ez a képesség biztos, szilárd, végérvényes, eltérően a Templom köveitől, amelyek nem képesek ellenállni az időnek és az emberi erőszaknak.
Tehát ébernek kell lenni, ami nem azt jelenti, hogy mindenáron törekedni kell arra, hogy elkerüljük a fájdalmat, a visszautasítást, a halált.
Ellenkezőleg, törékenyek emberek maradunk, de mentesek attól a rögeszmétől, hogy mindig meg kell szabadulnunk, meg kell mentenünk magunkat, soha nem hibázhatunk; szabadok vagyunk a magunk istenítésétől, attól, hogy olyan külsőséggel törődjünk, mint a Templom szép kövei.
Szabadok vagyunk attól a gondolattól, hogy a szenvedés rossz, hogy a gyöngeség frusztráló, és képesek vagyunk felismerni, hogy gyönge emberségünkben az Úr önmagával egyesít minket.
+ Pierbattista