(Mt 23,1–12)
Máté evangéliumának 23. fejezete egy átvezető fejezet: a példabeszédek és azon viták után, amelyekben Jézust a nép vallási vezetőivel párbeszédben láttuk, és miután azok nem mutattak készséget arra, hogy megnyíljanak Isten országának örömhíre előtt, most Jézus a sokasággal és tanítványaival beszél (Mt 23,1).
Jézus tehát a néppel beszél, azonban ebben a beszédben óva inti őket éppen azon vezetőktől, akikkel éppen most fejezte be a beszélgetést: ők a nyáj vezetői, de hogyan vezethetnék, ha elsőként ők maguk zárkóznak el a kegyelem elől és állnak ellen az Úr látogatásának? Hogyan juthatnának el az emberek az Országba, ha azok, akik vezetik őket, megátalkodottan kívül maradnak?
Valóban komoly a probléma.
Jézus nagyon kemény szavakat használ e vallási vezetőkkel szemben, ám valójában ezek a szavak mindenkihez fordulnak: a gonoszság, ami szívükben lakik, a mi szívünkben is otthonra talál. Ezért mindig ébernek kell lennünk.
A mai szakasz (Mt 23,1–12) két kérdésre válaszol.
Az első kérdés ez: hogyan mérhető egy személy nagysága?
A farizeusok fontos, nyilvános szerepet játszó személyek, ismerik a Törvényt, igaz tetteket visznek véghez, a lakomákon díszhelyet kapnak, és mindenki „rabbinak” szólítja őket.
Ez az igazi nagyság?
Jézus azt mondja, nem.
Egy személy nagyságát nem az méri, amit mond, sem pedig az, amit tesz.
Mondhat szép szavakat, tehet jó dolgokat: ám, mint az írástudók és farizeusok esetében, mindezt önmagukért, saját dicsőségükre, saját megelégedésükre teszik.
Ez nem egy nagyszerű élet.
Jézus azt mondja, hogy igazán nagy az, aki képes másokat szolgálni, aki számára az élet mértéke a szolgálatkészség: „Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok!” (Mt 23,11).
De ki a szolga?
Míg a farizeusok azok, akik súlyos terheket kötnek az emberek vállára, ám maguk azokat egy ujjukkal sem mozdítják (Mt 23,4), a szolga az, aki ezzel épp ellentétesen cselekszik, aki magára veszi mások terheit, aki maga viszi azt. A szolga az, aki feloldja mások életének terheit, magára veszi, segít elviselni.
Ki teheti ezt meg?
Azt mondanám, hogy ezt megtehetik azok, akiknek nincs arra szükségük, hogy többnek látszanak, mint akinek tudják magukat: ha gyermekek vagyunk, akik meghívást kaptunk, hogy a szőlőben dolgozzunk, ha meghívottak vagyunk egy nagy király menyegzői lakomájára, akkor aligha használ bármi mást hozzáadni az élethez. Kivéve egyetlen dolgot, hogy szeretünk. Mert ha szeretsz, akkor többé már nincs rá szükséged, hogy csodáljanak. A szeretet elég egy szép élethez.
És itt érkezünk meg a második kérdéshez: mi szabadít meg bennünket attól, hogy szükségét érezzük, hogy lássanak, csodáljanak, tömjénezzenek?Jézus szerint egyetlen dolog szabadít meg bennünket, ez pedig az, hogy mások szolgálatára adjuk magunkat és szeretve élünk.
Többé ne kötözzünk másokra nehéz terheket, hanem magunkat kössük másokhoz testvéri kötelékkel: „mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8), mindnyájan ugyanazzal a méltósággal rendelkeztek az Atya előtt.
Csak így vagyunk attól a súlyos tehertől szabad személyek, hogy mindig láthatónak kell lennünk, hogy önmagunk eszeveszett keresése által kell kiérdemelnünk az életünket: nem mások tekintete és igazolása adhat nekünk életet és táplálhatja szeretetéhségünket; nem a szerepek vagy a hatalom tölti be a szívünket.
Az igazi élet akkor kezdődik, amikor leszállunk arról a piedesztálról, amelyre sokszor magunkat állítjuk, és megpróbálunk olyan személyekként beleállni az életbe, akik készek bepiszkítani a kezüket és ezt másokkal együtt tenni, mint mindenki más, az egyetlen Mester iskolájában, akinek igája édes és terhe könnyű (Mt 11,30).
+ Pierbattista