Jézus Jeruzsálem felé tartó útját, mely most véget ér, különböző személyekkel való találkozások kísérték.
A mai evangélium (Lk 19,1–10) is egy találkozást beszél el, a sorozat utolsó találkozását: Jézus már Jerikóban van, ami az utolsó állomás, mielőtt felér a Szent Városba, s miközben áthalad a városon, találkozik Zakeussal.
Ahhoz, hogy valamit megértsünk ebből a találkozásból, segíthet, ha egy másik találkozás elbeszélésének sorai között olvasunk, amelyet nem sokkal ezelőtt élt át. Ez az előkelő gazdag ember története (Lk 18,18–23).
A két találkozásnak sok közös momentuma van.
Mindkét esetben jólétben élő emberről van szó: az előkelő ember nagyon gazdag volt (Lk 18,23), Zakeus pedig „a vámosok feje volt és gazdag” (Lk 19,2).
Mindkét esetben ott van egy kérdés, egy vágy, egy keresés: az előkelő ember az örök életről kérdezi Jézust (Lk 18,18), Zakeus pedig felmászik egy fára igyekezetében, hogy lássa őt (Lk 19,3.4).
Mindkét esetben értesülünk valamilyen érzésükről, mely ezúttal egymás ellentéte: az előkelő „elszomorodott” (Lk 18,18), Zakeus pedig „telve van örömmel” (Lk 19,5).
Miért? Mi történt Zakeussal, amit az előkelő gazdag viszont nem tapasztalt meg?
A különbség az, hogy Zakeus megtapasztalta, hogy keresik őt.
Korábban mindent megtesz, hogy lássa Jézust: előrefut, s mivel alacsony, felmászik egy vadfügefára (Lk 19,4). De nem ez teszi boldoggá. Az öröm akkor ébred fel benne, amikor felfedezi, hogy az a Mester, akit látni vágyik, látni akarja őt. Sőt, mi több: nemcsak látni akarja, hanem el akar vele menni a házába (Lk 19,5).
Jézus háromféleképpen keresi Zakeust. Mindhárom módot az 5. vers rejti.
Először is rátekint, vagyis megbecsüli, tekintetébe zárja őt. Jézus nem megy tovább anélkül, hogy meg ne állna azért, hogy figyelmet szenteljen ennek az embernek, akit olyan sokan rossz szemmel néznek.
Azután beszél hozzá. Néhány verssel később minden jelenlevő róla beszél, de nem vele. Zakeus olyan ember volt, akit nem könnyű megszólítani, olyan ember, akivel szemben távolságot tartottak. Jézus azonban közvetlenül hozzá fordul, legyőzve minden gátat. Hozzá szól, és tanúsítja, hogy ismeri őt, néven szólítja.
Ha mások szemében ő egy bűnös is (Lk 19,7), Jézus számára ő Zakeus, Ábrahám fia (Lk 19,9), vagyis örököse egy kegyelemből fakadó ígéretnek.
Végül belép a házába, vagyis osztozik életében, meghittséget teremt, barátjává válik.
Nos, a keresettség tapasztalata nélkül a hitélet megszokott és terméketlen erőfeszítéssé redukálódik, ami szomorúsághoz vezet, ahogyan azt az előkelő gazdag esetében láttuk, aki számára vagyonát otthagyni csupán helyén valónak érzett, kényszerű kötelesség.
Nem így Zakeus számára, akiben semmiféle moralizálás nincs.
Jézus nem azt kéri tőle, hogy ne lopjon többé, vagy hogy ossza szét vagyonát a szegények között. Az élet fordulata az a sürgető vágy, amely Zakeusban magától felébred abban a pillanatban, amikor megérzi, hogy tekintetbe vett, ismert, meghívott, hogy méltónak találtatott arra, hogy Jézus ingyen felkínált jelenlétének ajándékát elfogadja.
Ez az, amit örömmel tesz, és ami örömet ébreszt.
Az örömnek és az Úrral való meghitt kapcsolatnak ez a tapasztalata egy üdvözítő szóban az, ami Zakeusban felébreszti élete megváltoztatásának a vágyát: „»Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megloptam, négyannyit adok vissza.« Jézus azt felelte neki: »Ma üdvösség köszöntött erre a házra.«” (Lk 19,8–9).
+ Pierbattista