(Mt 22,34–30)
Az utolsó vitánál vagyunk azon három közül, amelyeket Jézus ellenfelei kezdeményeztek azzal a céllal, hogy őt nehéz helyzetbe hozzák, hogy lejárassák a tömeg körében a próféta hírnevét, amely gesztusainak és szavainak köszönhetően fokozatosan terjedt.
Az első vitát (Mt 22,15–21) múlt vasárnap hallottuk, mely arra vonatkozott, hogy fizessenek-e vagy sem adót a császárnak. Jézus azzal válaszolt, hogy más szintre helyezte a problémát, és beszélgetőtársait arra ösztönözte, hogy mélyebbre tekintsenek, hogy meglássák azt a képet, amit minden magában hordoz, hogy meg tudják különböztetni azt, ami Isten képmását viseli magán és vissza kell Neki adni, és azt, ami viszont az ember lenyomatát hordozza magán, és így kell bánni vele.
A második vita (Mt 22,23–33) a holtak feltámadását érinti: Jézus itt is megváltoztatja a nézőpontot, és emlékezteti az őt kérdező szadduceusokat, hogy Isten hűséges az emberi élethez, és ez a szeretetteli hűség az alapja a feltámadás reményének.
Ma (Mt 22,34–40) egy írástudó által feltett kérdés a Törvényre vonatkozik, és azt kérdezi Jézustól, hogy mi a nagy parancsolat.
Főleg két pontra szeretnék összpontosítani.
Az első, hogy a kérdés nagyon fontos, éppen úgy, ahogyan múlt vasárnap nagyon fontos volt helyesen látni és képesnek lenni megkülönböztetni a császári érmére metszett képmást.
Tudni, mi a legfontosabb parancsolat, azt jelenti, hogy megértjük, mi az út egy jó élet, egy szép élet felé. Nem a kötelesség teljesítéséről, a helyes viselkedés elsajátításáról van szó, hanem arról, hogy tudjuk, hogyan válasszuk meg az élet útját.
A második pont, hogy az élet útjának köze van a szeretethez.
Jézus válasza valóban azt mondja, hogy egy jó élethez szükség van arra, hogy képesek legyünk szeretni.
Elsőként Isten szereti az emberi életet, amint azt Jézus hangsúlyozta a feltámadásról szóló vitában.
És Isten kéri először azt, hogy viszonozzák szeretetét, kéri, hogy szeressék: ne szolgálják, ne tiszteljék, ne imádják. Isten szeretetteljes kapcsolatot kér.
Végül néhány kifejezésnél időzzünk el!
Az írástudó azt kérdezi, hogy melyik a nagy parancsolat (Mt 22,36).
Jézus a Második Törvénykönyv egy részletét (MTörv 6,4–8) idézve válaszol, ám korrigálja a kérdést is: ez nemcsak a nagy parancsolat, hanem az első is.
A nagy valami fontosat mond el, valami fontosabbat az összes többinél, ami kisebb.
Az első viszont valami olyasmit mond, ami az alapoknál van, amelyből minden származik, valami olyasmit, ami nem önállóan áll. Ha van első, azt jelenti, hogy azután vannak mások is.
Jézus pedig valóban, azonnal idézi a másodikat, amit az írástudó nem kérdezett: ha az első parancs az, hogy szeressük Istent, a második az, hogy szeressük a felebarátunkat, és Jézus hozzáteszi, hogy ez a két parancs, az első és a második együtt az alapja mindennek, a Törvénynek, a Prófétáknak, az életnek.
Hogy ezt megértsük, segítségünkre lehet a próféták szava, mely az üdvtörténetet kíséri: a nagy ámítás mindig az, hogy ha úgy véljük, lehet Istent a testvérek iránti szeretet kötelessége nélkül szeretni.
A nagy próféták arra kaptak meghívást, hogy emlékeztessenek arra, hogy ez teljességgel lehetetlen: Isten nem tűrt el kultuszt, iránta tanúsított hódolatot, amely azután az ajtó előtt hagyta a szegényeket; nem fogadta el, hogy valaki szereti Őt, és ugyanakkor az igazságtalanság és a gonoszság útját járja.
Az írástudó kérdése, amely azt kérdezi, hogy melyik a nagy parancsolat, talán ennek az ámításnak a visszhangja, ennek az illúziónak, ennek a színlelésnek a következménye.
Egy jó életre szolgáló törvény nem hagyhatja figyelmen kívül ennek a két parancsolatnak az egységét: nem lehet szeretni Istent a testvérek szeretete nélkül.
Sőt, Jézus még egy lépéssel továbbmegy. Ha valaki szeretni akarja Istent, az egyetlen út, hogy szereti testvérét, ahogyan azt néhány hét múlva, a liturgikus év végén látni fogjuk: az ítélet jelenetével (Mt 25,31–46) Jézus elmondja, hogy lényegében ez a két parancs egybeesik, és bármely szeretetgesztus, amelyet nagylelkűen megteszünk a testvérünknek, úgy fog számítani, mintha Istennek tettük volna.
Istent szeretni és a testvérünket szeretni együtt alkotják az első parancsot, az egyetlen parancsot, az alapot, amiből minden származik.
+ Pierbattista