(Mk 1,14–20)
A most vasárnapi evangélium (Mk 1,14–20) Galileába, Tibériás tavának partjaira vezet bennünket, ahová megkeresztelkedését követően Jézus a Jordán mentén elmegy.
Miután Keresztelő János bebörtönzésének hírét veszi, Jézus elhagyja Júdeát, és visszatér azokra a helyekre, ahol felnőtt.
Itt veszi kezdetét nyilvános működése, és Márk evangélista elbeszéli, hogy ez kétféleképpen valósul meg: mindenekelőtt Jézus hirdeti, hogy az idő betelt, és Isten uralma (országa) közel van (Mk 1,15); majd a tó partján járva megszólít négy férfit, akik ott dolgoznak, és meghívja őket, hogy kövessék őt (Mk 1,16–20).
A szakasz megértéséhez főleg Jézus első szavainak egyikénél szeretnék elidőzni. Miután elmondta, hogy új korszak veszi kezdetét, Jézus mindenkit egy fordulatrahív: „Térjetek meg!” (Mk 1,15).
Gondolhatnánk, hogy a megtérés egy más magatartásforma felvételét jelenti, az élet személyes erőfeszítésből fakadó gyökeres megváltoztatását. Vagy, hogy a megtérés szükséges feltételei olyan meglepő történések, mint amit szent Pál a damaszkuszi úton átélt.
És mivel nem vagyunk képesek nagy erőfeszítésekre, és miután nagyszerű események nem történnek velünk, úgy gondoljuk, hogy a megtérés nem nekünk való.
Valójában a mai evangélium örömhíre más.
A megtérés elmond valamit rólunk, mindannyiunkról, minden emberről, valami nagyon fontosat.
Azt mondja, hogy senki sincs arra rendelve, hogy mindig ugyanaz maradjon, örökre saját sémáinak, saját gondolkodásának, saját magatartásformáinak foglya legyen.
Azt mondja, hogy mindig mindenki megváltozhat, újrakezdhet, megújulhat.
A megtérés mielőtt erőfeszítés lenne, egy lehetőség és ez az, ami reményt ad az életre.
Jézus tehát kezdi betölteni küldetését, amikor azt hirdeti, hogy mindenki számára lehetséges egy új élet, hogy van egy lépés, amelyre mindannyian meghívottak vagyunk, és amelyet mindenki megtehet. Ehhez pedig nem az eddigieknél nagyobb erőfeszítésre van szükség, hanem egyszerűen át kell adni magunkat az Úr Jézussal való találkozásnak.
A megtérés a másikra vetett tekintetet is jelenti; arra, aki mellettem van: mert a másik sincs arra kárhoztatva, hogy az életnek ugyanazt a sémáját ismételgesse, a másiknak éppúgy lehetséges az újdonság, mint nekem.
A szakasz második része (Mk 1,16–20) plasztikusan ábrázolja, hogy mindez hogyan történik.
A férfiak, két testvérpár, a tavon dolgoznak, mert halászok.
Jézus elhalad mellettük, látja és barátainak, tanítványainak választja őket.
Ők pedig maguk mögött hagyják korábbi életüket, és Jézust követve új életet kezdenek.
A tanítványok azt választják, hogy elfogadják Isten választását, és elfogadják, hogy ez azzal jár, hogy elhagyjanak valamit, amit korábban nagyra tartottak. Mindenekelőtt elfogadják, hogy elhagyjanak egy munkájukkal, dolgaikkal önmagukról jogosan felépített képet, és új módon gondoljanak magukra, olyasvalakikként, akik valami másra is képesek: „emberek halászaivá teszlek titeket” (Mk 1,17).
A megtérés tehát ez: engedni, hogy az Úr válasszon minket, és éljünk olyan személyekként, akiket az Úr választott.
Mert a szeretet alapvetően egy választás: annak választása, hogy kötődünk valakihez, és megamaradunk ebben a kapcsolatban.
Az Úr úgy dönt, hogy mindannyiunk életével kapcsolatba lép, és azt kéri, hogy mi is tegyünk hasonlóképpen.
Minden, ami azután történik Galilea és Júdea útjain, az evangélium lapjain, végső soron ennek a szónak a megjelenése lesz sok-sok más ember egyéni életében: sokan maguk mögött hagyják reménytelen múltjukat, és az Úrral való találkozásnak köszönhetően készek újra útnak indulni.
Betegek, leprások, bűnösök, de törvénytudók, tiszteletre méltó személyek is, olyan személyek, akik Istent keresik: az új élet mindenkié.
+ Pierbattista