Lukács evangéliumában gyakran kerül elő az imádság témája, akár Jézusra vonatkozóan, aki többször félrevonul, hogy imádkozzon, akár a tanítványokra vonatkozóan, akik arra kérik Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni, vagy Jézus buzdítja őket, hogy imádkozzanak.
Különösen is két példabeszéd szól az imádságról: az egyik, melyet ma hallottunk, a másik a 11. fejezetben található (Lk 11,5–8).
Mindkettőben valamiféle paradoxon jelenik meg: Lukács evangéliumának 11. fejezetében egy emberrel találkozunk, akinek az otthonába érkezett egy barátja, akit nincs mivel kínálnia. Ezért elmegy egy másik barátjához és kitartóan kér tőle valami ennivalót. Az utóbbi, inkább a barát tolakodása miatt, nem pedig saját nagylelkűsége okán, végül felkel, hogy adjon valamit.
A mai evangélium főszereplője egy igazságtalan bíró, akit bosszantott egy özvegy kitartása, aki folyton-folyvást hozzá folyamodott, hogy tegyen végre igazságot.
Ám mindkét példázatban azok, akik szinte akaratuk ellenére végül megteszik azt, amire kérték őket, „negatív” példaként szolgálnak, hogy kifejezésre jusson, az Atyát a bíróval és a baráttal ellentétben nem kell kitartóan kérni, hogy jó dolgokat adjon gyermekeinek (Lk 11,9–12), azonnal adja azokat (Lk 18,7).
Vagyis arra kell következtetnünk, hogy Jézus tanítása szerint az imádságnak kitartónak kell lennie, de az imádság meghallgatása nem annak állhatatosságától függ, aki imádkozik.
De akkor miért kell kitartónak lenni az imádságban?
Amit Jézus szeretne megértetni velünk, az nem az, hogy hosszan kell imádkoznunk azért, hogy meggyőzzük az Atyát, adjon nekünk valamit: Isten abszolút szabad és abszolút jó.
Jézus inkább a „mi részünkre” hívja fel a figyelmet, az imádkozóéra, és lényegében azt mondja nekünk, hogy meg kell tanulnunk kérni, vagyis a szüntelen várakozás, szükség, függés magatartásában élni. Ez a szegények magatartása, mint amilyen az özvegy vagy a barát, akinek semmije nincs otthon, amit másoknak kínálhatna.
Ha az Atya az, aki mindig ad, akkor az ember az, aki mindig elfogad: ez az a kitartás, amire meghívottak vagyunk, ami nem ugyanannak a kérésnek végtelen ismétlését jelenti, hanem azt, hogy mindig bizalommal állunk Isten előtt, kitartó, végtelen bizalommal.
Ez pedig az élet botrányán belül zajlik, ami soha nem „igazságos”. Az élet valóban állandóan szembesít minket a bűn, az ártatlanok szenvedése, az igazságtalanság botrányával. Mindezzel szemben két lehetőségünk van: lázadni, annak kísértésébe esni, hogy minden rosszért, amit látunk, Istent vádoljuk; vagy pedig imádkozni, olyan szemmel rendelkezni, amely képes észrevenni azt az abszolút eredeti módot, amit Isten választott, hogy „igazságot tegyen” (Lk 18,7), a Húsvét módját.
Így éppen az igazságtalanság botránya válik azzá a hellyé, ahol megszületik az imádság és ahol meg lehet tanulni észrevenni, hogyan hallgat meg Isten. Nem emberi logika szerint, amint azt már többször láttuk Lukács evangéliumának olvasása során, és amint látni fogjuk Jézus Jeruzsálem felé tartó útja végén, ahol minden emberi imádság meghallgatott és teljesített lesz.
Vagyis, ha a bíró és a barát úgy döntenek, hogy eleget tesznek beszélgetőpartnerük kérésének azért, hogy megszabaduljanak zaklatásától, akkor Istennel, az Atyával kapcsolatban ez épp ellenkezőleg van: Isten nem azért hallgat meg, hogy megszabaduljon a velünk való kapcsolattól, hanem azért, hogy ott maradjon, mert megrendül fájdalmunk láttán és meghallgatja imádságunkat, mely azt kéri, hogy ne legyünk elhagyatottak.
Az ember feladata ez a kitartás, ez a bizalom: ez az a hit, amit Jézus szeretne találni, amikor majd visszatér a földre, amint felteszi a kérdést a mai evangélium utolsó versében (Lk 18,8). Vajon talál-e olyanokat, akik kitartanak a bizalomban, akik tudnak várni, akik tudnak bízni és ráhagyatkozni a jóságos Atyára?
+ Pierbattista