(Mt 22,1–14)
Az elmúlt hetek során hallott példabeszédek hitünk alapvető valóságára emlékeztettek bennünket, arra a tényre, hogy meghívottak vagyunk: az Atya meghívja gyermekeit, hogy elfogadják ajándékát, részesüljenek az Ő életében.
Ám ha a legutóbbi példázatok főszereplője, a szőlő témája eszünkbe juttathatta, hogy Isten meghívásának a célja egy nehéz munka erőfeszítéseire irányul, a mai parabola (Mt 22,1–14) helyesbíti a célt és pontosítja a szerződés feltételeit.
Isten meghívása nem egy munkásait saját profitja érdekében kizsákmányoló gazda meghívása, hanem egy olyan királyé, aki menyegzőre invitál: ünnepre meghívottak vagyunk, és ez az első fontos tény a mai evangéliumban.
Egy ilyen fontos dolog megérdemli, hogy egy pillanatra megálljunk, és emlékezzünk például arra, hogy János evangéliuma Jézus jeleinek sorát egy menyegző ünneplésével nyitja meg (Jn 2,1–11), ahol a meghívott Jézus új bort és új örömet ajándékoz. A menyegző így annak szimbólumává válik, ami az emberiséggel Jézus köztünk való jelenlétének köszönhetően történik: a szövetség, amelyet Isten mindig próbál megkötni gyermekeivel, most fordulóponthoz, a beteljesülés új lehetőségéhez érkezett. Isten uralma valóban közel van.
Erről szól a mai példázat, amely három részből áll.
Az első rész (Mt 22,2–7) különös dologgal lep meg: a meghívottak, akiket kiválasztottak, hogy a menyegzőn részt vegyenek, visszautasítják a meghívást. Mindnyájan azért teszik, hogy ki-ki a saját kis dolga és érdeke után menjen.
Sőt, néhány meghívott – éppen úgy, mint a múlt vasárnapi szőlőmunkások (Mt 21,33–43) – erőszakosnak mutatkozik a király küldötteivel szemben egészen odáig, míg valaki megöli...
Hogy lehet ez?
Az öröm, amelynek a menyegző a szimbóluma, nehéz érzés, mivel feltételezi az élet elfogadás és befogadásának képességét, hogy valaki teret tud adni az életnek. Szegény szívet feltételez. Mi pedig gyakran szívesebben ragaszkodunk kicsinyke biztonságunkhoz, mintsem hogy ajándékként fogadjuk az életet.
Isten azonban nem mond le tervéről, arról, hogy az embert az Ő életének részesévé tegye, és váratlan dolgot tesz, mert a szeretet jellemzője, hogy akadályokkal találkozva nem adja fel, hanem kreatív módon képes azokat lehetőséggé változtatni.
Így érkezünk el a példabeszéd második rézéhez (Mt 22,8–10): a király megállapítja, hogy a meghívottak nem voltak méltók a meghívásra, és kiszélesíti meghívását mindenkire, jókra és gonoszokra egyaránt. Itt a második furcsasága a példázatnak: a meghívottak visszautasítják a meghívást és méltatlanná válnak, mindenki más, jók és gonoszok, elfogadják és méltóvá válnak.
Találkoztunk már ezzel a méltó melléknévvel néhány héttel korábban (a 13. vasárnapon): Mt 10,37–42 („Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám; […] Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám...”), a missziós beszéd végén ez a kifejezés többször visszatér. Említettük, hogy a méltó nem a jó ember, hanem az, aki meghallgat, aki elfogadja a meghívást, aki megnyílik egy tágabb világra, aki magának Istennek a méltóságába öltözik; méltó az, aki gyermeki életet él, és mindnyájan meghívottak vagyunk erre a méltóságra.
Így érkezünk el a példabeszéd harmadik részéhez (Mt 22,11–13), amely feltárja, hogy van más ok is, ami megakadályoz bennünket, hogy megnyissuk szívünket a menyegzői örömre: küzdünk azért, hogy Isten életének ajándékát elfogadjuk, mert abban a pillanatban, hogy elfogadjuk, ez az ajándék átalakítja létünket, méltókká tesz bennünket.
Valóban, miután a király mindenkire kiterjesztette a meghívását, és miután a szegények és a legutolsók is elfogadták a meghívást, íme, bemegy a terembe, megpillant egy menyegzős ruha nélküli vendéget, és kidobatja. Így annak a sorsa hasonlóvá válik az első meghívottakéhoz, akik kirekesztették magukat azünneplésből: ő is méltóból méltatlanná lesz.
Nem léphetünk be az ünnepre anélkül, hogy megtennénk egy lépést: nem léphetünk be anélkül, hogy új módon ne élnénk, engedve, hogy az Úrral való barátság átalakítson bennünket.
Aki így akar tenni, aki meg akar maradni a régi életmódjában, az mindent elveszít, amint az újbort – hogy a menyegzői kép keretein belül maradjunk – sem lehet régi tömlőkbe önteni (Mt 9,17): mindkettő tönkre megy.
Mindenki meghívott tehát (Mt 22,14), ám nem mindenki kész az újjászületésre, arra, hogy Krisztus méltóságába öltözzön. Nem mindenki kész feladni azt, ahogyan az életet méri azért, hogy megnyíljon egy nagyobb szeretet mértékére. Olyasvalaki szeretetének a mértékére, Aki elfogadta abba, hogy elveszítse méltóságát azért, hogy ne szűnjön meg szeretni és meghívni a maga ünnepére.
+ Pierbattista