Múlt vasárnap láttuk, hogy a tanítványok azt kérik Jézustól, hogy adjon nekik nagy hitet (Lk 17,6), és láttuk, hogy Jézus számára nem annyira az a fontos, hogy mennyiségi értelemben legyen nagy a hit, mint inkább az, hogy eleven hit legyen, mint az élő mag, mely növekszik és gyümölcsöt termő fává lesz.
Ma (Lk 17,11–19) Jeruzsálem felé tartó útja során Jézus emberek egy csoportjával találkozik, egyikükben nagy hitet ismer fel: olyan nagyot, hogy képes megváltani annak életét.
Ebből a találkozásból Jézus két tanítását ismerhetjük meg.
Mindenekelőtt Jézus elmondja, hogy mi a hit.
A mai evangéliumi szakaszban leírt csoda nagyon különleges: tíz leprás kéri Jézust, hogy gyógyítsa meg őket. Kérésükre Jézus nem tesz és nem mond semmit, ami gyógyulást közvetíthetne. Egyszerűen elküldi őket a paphoz.
Nos, mind a tíz leprás hisz annyira Jézusban, hogy gyógyulást kérjen tőle.
És mind a tíz hisz annyira, hogy útnak induljon a paphoz még azelőtt, hogy láthatóan meggyógyultak volna.
Ám csak egyiküknek van olyan hite, amely megszabadítja őt, vagyis a hit csak egyikükben éri el teljességét, az érettséget.
Az a hit, amely megszabadít, annak a hite, aki miután meggyógyult, visszament Jézushoz, hogy megtegyen két dolgot: magasztalja Istent és „köszönetet” mondjon. Vagyis kifejezze hitét, hogy felismerte, ki gyógyította meg őt, és azt mondja: „köszönöm” (Lk 11,16), miközben hangosan dicsérte Istent, az ő örömét hirdette és énekelte (Lk 11,15).
Azt mondhatjuk tehát, hogy a hit ez: az az út, mely mindig oda vezet valakit, ahol megtapasztalta az üdvösséget; mely szüntelen hálaadásban él; mely mindig meglepődik a kapott ajándék miatt.
Tehát nincs, aki előbbre való, mint Az, aki újra életet ajándékozott.
A másik kilenc viszont miután meggyógyult, folytatta útját a papok felé: a papok feladata volt ugyanis, hogy megállapítsák a gyógyulást, hogy azokat, akik korábban fertőzöttek voltak, vissza lehessen fogadni a társadalomba.
A kilenc számára ez fontosabb és sürgetőbb annál, hogysem köszönetet mondjanak Jézusnak, és így valamiképpen gyógyulásukba zárva maradnak.
A szamaritánus kivétel: azzal sem törődik, hogy gyógyultnak nyilvánítsák, mert az a halaszthatatlan, hogy Istent dicsérje. Minden más csak azután következik, vagy lényegtelen.
Tehát azt mondhatjuk, hogy a hit a könyörgésben születik, de azután a dicsőítésben és hálaadásban lesz teljessé. Visszatérve a múlt vasárnapi evangéliumhoz, azt is hozzátehetjük, hogy az ilyen hit az a mustármag: kicsi, de élő és erős, képes kitépni az eperfát és átültetni a tengerbe (Lk 17,6).
A második tanítás a tanítványra vonatkozik. Jézus bemutatja a hívő ember egy modelljét.
Az egyetlen, aki visszatért Jézushoz, hogy köszönetet mondjon neki, nem a választott nép valamely tagja volt, aki minden szükséges tanúsítvánnyal rendelkezett volna ahhoz, hogy helyesen imádja Istent.
Hanem egy szamaritánus, vagyis eretnek és szakadár, akit pogánynak tekintettek.
Nos, Jézus mégis éppen benne ismer fel nagy hitet.
Tehát ismét azt mondja nekünk, hogy a hívőt nem etnikai vagy törzsi hovatartozása, nem a vallási előírások betartása, nem címe, nem tökéletes hitvallása különbözteti meg, hanem szívének rezdülése, az Úr iránti bizalma, készsége, hogy azt mondja: „köszönöm”.
+ Pierbattista