(Mt 21,33–43)
A mai vasárnapon is egy példabeszédet hallunk, és ez is egy szőlőskertről szól (Mt 21,33–43).
A környezet, amelyben találjuk magunkat, a Templom közege, miután Jézus bevonult Jeruzsálembe (Mt 21,1–11). A példázat Jézus válasza egy, a főpapok és a nép vénei által – Jézus néhány jelentőségteljes szimbolikus cselekedete után – tett ellenvetésre (Mt 21,23).
Nyilvánvalóan a példabeszédek kísérletet jelentenek Jézus részéről, hogy a nép elöljárói önmagukkal szemben kérdéseket fogalmazzanak meg: nemcsak hozzájuk fordulnak ezek a szavak, hanem róluk is beszélnek. Valamiképpen ők a főszereplői.
Hogy ehhez a példabeszédhez közeledjünk, kiindulhatunk egy központi versből: amikor a szőlőmunkások látják közeledni a gazda fiát, akit atyja azért küldött, hogy begyűjtse a termést, szavakkal is kifejezik, ami a szívükben van, azt, ami erőszakosságuk hátterében áll: „Ő az örökös. Gyerünk, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét!” (Mt 21,38)
Megszerezni az örökségét, Isten örökségét, az ő életét: ez az ember vágya a bibliai történet első lapjaitól kezdve. Isten pedig nem ellensége ennek a vágynak: kezdettől fogva életét adja oda az embernek, akárcsak ennek a szőlőnek a tulajdonosa, aki szeretőn, figyelmesen törődik vele, és mindent megtesz, hogy a szőlő gyümölcsöt teremjen.
Hol van itt akkor a probléma? Miért nem örülnek a szőlőmunkások az örökségnek, amire annyira vágynak?
A példázat egy paradoxont beszél el: az egyetlen módja annak, hogy a szőlő gyümölcsének örömét élvezzük, az egyetlen módja annak, hogy Isten örökségét elnyerjük, ha visszaadjuk a gyümölcsöket.
Mi úgy gondolkodunk, hogy ahhoz, hogy valaminek örüljünk, birtokolnunk kell azt.
Isten szerint az egyetlen mód, hogy örüljünk annak, az, ha visszaadjuk. Mert éppen amikor visszaadjuk az életet az Atyának, akkor válunk gyermekekké, és így életének örököseivé.
Talán világossá kell tennünk, hogy mit jelent visszaadni az Atyának az ő gyümölcseit: mert a mindennapi életben, amikor valakinek valamit visszaadunk, minden nélkül maradunk.
Istennel ez nem így van: visszaadni Neki a gyümölcsöket nem azt jelenti, hogy Ő tekintélyelvű és önkényes módon elveszi azt, amiért mi keményen dolgoztunk. Épp az ellenkezőjét jelenti, vagyis annak elismerését, hogy minden Tőle ered, hogy minden ajándék, hogy egyedül Neki köszönhetően termünk gyümölcsöt. Ez azt jelenti, hogy ne féljünk elveszíteni semmit sem.
Így tehát Isten Igéje (vö. Iz 55,10–11): mint az eső és a hó, mely miután megöntözte a földet és termékennyé tette,visszatérhet az Atyához, mert minden onnan jön és oda tér vissza.
Visszaadni alapjában véve azt jelenti, hogy kivirágoztatjuk életünket a hálában.
Amikor nem ismerjük el gyermeki mivoltunkat, amikor nem vagyunk hálásak Istennek azért, aki vagyunk és azért, amink van, akkor megpróbáljuk birtokolni az életet, megpróbálunk tulajdonosává lenni, mint a szőlőmunkások. Azonban Isten soha nem fárad bele, hogy megpróbáljon elvezetni bennünket eddig a felismerésig, és bizalommal küldi szolgáit, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy az élet nem a miénk.
Amikor pedig az utolsó kísérlet is meghiúsulni látszik, valójában éppen ott teljesül Isten örök vágya, hogy az ember élete hálaadásban álljon helyre.
Ezzel kapcsolatban az evangéliumi elbeszélés nagyon érdekes: miután a példabeszéd véget ért a fiú halálával, Jézus megkérdi a nép elöljáróit, hogy ők vonják le a következtetéseket. Mit fog tenni a gazda ezekkel a szőlőmunkásokkal (Mt 21,41)?
És bár az ő válaszuk semmi más lehetőséget nem ismer, mint a halálbüntetést (Mt 21,41), Jézus ezt nem így gondolja, és a 118. zsoltárt idézve válaszol („A kő, amelyet az építők elvetettek, az vált a szegletkővé. Az Úr tette azzá: csoda ez a mi szemünkben” – 22–23. versek), egy „húsvéti” zsoltárt, amely arra hív bennünket, hogy örüljünk annak, amit az Úr tett.
Mit tett? A halált életté változtatta, mert éppen a Fiú áldozata lesz az első igazi élet, amely szeretetben visszaadatik az Atyának, és amely gazdag abban a jó gyümölcsben, ami egy végül viszonzott bizalom.
A kő, amelyet az építők elvetettek, az első Eucharisztia lett, a félelem nélkül felajánlott első zsenge, az első,hálaadásban elfogadott örökség.
+ Pierbattista