„Nem tehetem az enyémmel azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?” (Mt 20,15): így fejeződött be a múlt vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 20,1–16), az utolsó órában meghívott szőlőmunkások példázata.
Isten – amint azt ebben a példabeszédben láttuk – jóságos gazda: mentes mindenfajta számítgatástól, minden birtoklás- és hatalomvágytól.
Mivel pedig jó, azt tehet az övével, amit akar, mert minden, amit tenni fog, jó és szép lesz, az életet segíti, és mindenki javát szolgálja majd.
Mivel jó, szabad arra, hogy úgy bánjon munkásaival, ahogy akar, hogy mindenkivel igazságosan bánjon, vagyis mindenkinek azt adja, amire szüksége van, nem pedig azt, amit megérdemel, éppen úgy, ahogyan egy atya ismeri fiait és mindegyiknek azt adja, amire szüksége van az élethez: többet ad annak, akinek többre van szüksége.
A szabadság akkor igazi, amikor a szív jóságos: a jóságos szív szabad lesz arra, hogy a jót válassza.
A mai példázatban (Mt 21,28–32) azt látjuk, hogy az emberi szív nem feltétlenül olyan szabad, mint amilyen a múlt vasárnapi szőlősgazdáé volt.
A szövegkörnyezet Máté evangéliumának 21. fejezete: Jézus Jeruzsálem felé tartó útja véget ért, belépett Jeruzsálembe, a Szent Városba, a maga szőlőjébe.
Három erőteljes és fontos gesztussal élt: diadalmasan bevonult a városba (Mt 21,6–11), kiűzte az árusokat a Templomból (Mt 21,2–17) és végül megátkozta a terméketlen fügefát, amely csak levelet hozott (Mt 21,18–22).
Három olyan gesztus, amelyek kifejezik az Úr szőlője fölött mondott ítéletet, mely arra hivatott, hogy elfogadja ura jelenlétét, és térjen meg annak az új meghívásnak a követelményeihez, amelyet a Messiás eljövetele hoz magával: Jézus alapvetően azt mondja, hogy az idő betelt, hogy a szívnek sürgősen meg kell térnie, hogy befogadja Isten ajándékát.
Ám ezek a gesztusok haragra gerjesztik a főpapokat és a nép véneit, akik ezért bemennek a Templomba és felteszik a kérdést, hogy miféle tekintéllyel engedi meg magának Jézus, hogy ezeket a jeleket véghez vigye (Mt 21,23).
Jézus pedig – ahogyan gyakran teszi – nem válaszol közvetlenül a kérdésre, hanem leleplezi az emberi szív ellenállását: eljött Keresztelő János – válaszolja –, aki prófétai tekintélyével mindenkit megtérésre hívott. Azonban nem mindenki ismerte fel ennek a felhívásnak a sürgető voltát.
Ki ismerte fel? Nem az elöljárók, nem a papok, hanem az utolsók, a bűnösök, a vámszedők, akikben megvolt a megtéréshez szükséges alázat, akik hittek Isten ajándékának ingyenességében (Mt 21,31–32).
Íme, tehát a mai példázat: ezzel a példázattal válaszol Jézus a tekintélyére vonatkozó kérdésre.
Egy embernek volt két fia és elküldte őket szőlőjébe dolgozni: az első azt mondta, nem akar, ám azután megbánta és kiment (Mt 21,29). A második viszont azonnal beleegyezett, ám később nem volt kedve és nem ment oda.
Íme, visszatér, amit az elején mondtunk: az ember szíve – Isten szívétől eltérően – képtelen a jót választani, mert megkísérti, hogy csak azt tegye, amihez kedve van, ahogyan az első fiú. Amikor pedig a második fiúhoz hasonlóan azt választja, amire lényegében nem igazán vágyik, akkor emiatt nem mozdul, nem indul el.
Ami pedig lehetővé teszi, hogy egy nagyobb és szebb akaratra megnyíljunk, az valójában nem az akarat erőfeszítése, hanem az alázatos, hívő bizalom (Mt 21,32) Isten jósága iránt. Ez a megtérés, amely mindig lehetséges mindaddig, amíg felismerjük, hogy szükségünk van üdvösségre, mint a vámszedőknek és a prostituáltaknak, akik ezért előttünk mennek be a mennyek országába, nem azért, mert ők jobbak, hanem mert nem maradtak saját hibáik, sem hamis biztonságuk foglyai.
A példabeszédben szereplő első fiú abban a pillanatban, amint megtér és elmegy a szőlőbe, lényegében nem tesz mást, mint igazán és végérvényesen fiúvá, gyermekké válik, mert egy gyermek engedelmeskedik. Nem úgy engedelmeskedik, mint egy rabszolga, hanem mint olyasvalaki, aki szívén viseli atyja dolgait, mint olyasvalaki, aki azt akarja, amit az atya akar.
Mert az Atya szabad, és csak a jót akarja.
+ Pierbattista