A mai evangéliumban elbeszélt példázat (Mt 20,1–16) egyike a Jézus által mondott legkülönösebb paraboláknak. Két részre tagolódik.
Az első részben (1–7. versek) egy szőlősgazdát látunk, aki a nap folyamán többször kijön, hogy munkásokat keressen, hogy kiküldje őket a szőlőjébe dolgozni.
Meglehetősen eredeti gazdáról van szó: négyszer hangzik el, hogy ez az ember kijön a házából, hogy munkásokat keressen, így a nap végén senki, akivel találkozott, nem maradt meghívás, munka, tennivaló nélkül.
Úgy tűnik, nem annyira és nem csak a saját szőleje iránt érdeklődik, mint inkább a munkások iránt, hogy mindegyiküknek legyen elfoglaltsága, és így megkeressék a megélhetésre valót.
A példabeszéd második részében a megfizetés jelenetének lehetünk tanúi, amelyet egy igen jelentőségteljes vers vezet be: a gazda elrendeli intézőjének, hogy adja meg a fizetséget a munkásoknak „az utolsóktól kezdve az elsőkig” (8. vers).
Itt találjuk az első furcsaságot, mivel nem tartják tiszteletben a meghívás sorrendjét: azoknak, akik először álltak munkába utolsóként fizetnek, az utolsóknak pedig elsőként.
Nem ez az egyetlen furcsaság: még különösebb, hogy az utolsók ugyanazt a bért kapják, mint amiben az elsőkkel kiegyeztek (9. vers), a napi egy dénárt (2. vers).
Aki egész nap a szőlőben munkálkodott, és aki csak egy órát dolgozott, mind ugyanazt a fizetséget kapják.
Mi több, nyilvánvaló, hogy a gazda azért tervezett meg mindent, hogy az elsők láthassák, hogy az utolsókat az övékkel azonos bérrel fizetik ki.
Miért van mindez?
Talán az elsőknek meg kell tanulniuk valamit, amit szemük még nem képes meglátni.
Kilépve a példázat képei közül, azt is mondhatjuk, hogy az utolsók valami egyszerű és alapvető, de nem nyilvánvaló dologra tanítják az elsőket, nevezetesen arra, hogy Isten jó.
Ha nem volnának az utolsók, akkor az elsők azt gondolhatnák, hogy Isten csak igazságos. Ám az utolsókat látva az elsők megtanulják, hogy Isten számára igazságosság és jóság megegyezik.
Ezért a példabeszéd középpontjában egy alapvető kérdés, egy meghatározó provokáció áll, amely miatt mindannyiunknak fel kell tennünk a kérdést önmagunknak, hogy hogyan állunk Isten jóságával szemben: ez megkerülhetetlen kérdés.
Mivel tény, hogy Isten jó és mindenkinek számolgatás nélkül, feltétlenül megad mindent: láttuk ezt múlt vasárnap is a könyörtelen szolga példabeszédével (Mt 18,23–34). Ott is egy olyan Isten portréját láttuk, aki számolgatás nélkül ad, és egyetlen feltételként nem azt szabja, hogy viszonozzák neki az ajándékot, hanem hogy osztozzanak meg egymással.
A mai példázat továbbmegy: nem csak arról van szó, hogy Isten ajándékát osszuk meg testvéreinkkel, hanem hogy örüljünk annak, amit a másik kap anélkül, hogy úgy éreznénk mintha azt tőlünk vették volna el.
Valóban, az első órában szolgálatba állók olykor rosszul érzik magukat, ha látják a jót, irigykednek, mert jó volt az úr (Mt 20,15).
Ez történik akkor is, amikor többé nem ingyenes ajándékként, hanem érdemként tekintünk arra, amit kaptunk, pontosan úgy, ahogyan a múlt vasárnapi könyörtelen szolga, aki meg volt róla győződve, hogy mindent vissza tudna adni (Mt 18,26). Az elsők, akik nem tanulják meg az utolsóktól kapott leckét, akik nem engedik őket maguk elé (vö. 8. vers), olyan személyek, akik saját érdemeiket látják, de Isten jóságát nem, és így végül összetévesztik a jót és a rosszat.
Ezért közösségeinkben az „utolsók” ajándékok, mesterek számunkra, akik előttünk állnak: akik hibáznak, akik szenvednek, akik nem képesek valamit megtenni emlékeztetnek bennünket arra, hogy Isten szeretete mindenkié, azt nem kell kiérdemelni, csak elfogadni. Az egyetlen mód pedig, hogy ne bizonyuljunk arra méltónak, ha úgy gondoljuk, hogy méltók vagyunk rá, és akkor megbotránkozunk, mert Isten mindent megad azoknak is, akik szerintünk nem méltók rá.
+ Pierbattista