(Mt 18,15–20)
A mai evangéliumi szakaszban (Mt 18,15–20) is a meghallás tapasztalata áll a középpontban.
Mostanáig a vasárnapi liturgiák során Isten Szavának meghallgatása volt az alapvető fontosságú. Egy olyan Szónak a meghallgatása, amely, mint láttuk, az élet Szava, amely tud vigasztalni és bátorítani, de tud helyesbíteni, igazságba helyezni, tudja átalakítani azok tekintetét és szívét, akik mélységében meghallgatják.
A meghallgatni kifejezés ma háromszor jelenik meg (Mt 18,15.16.17), és már nem Isten Szava meghallgatására vonatkozik, hanem a testvér szavának meghallgatására Jézus tanítványainak közösségén belül.
A szövegkörnyezet a törékenység, a bűn.
Úgy tűnik, Máté evangélista azt mondja, hogy a keresztény közösség minden más közösséghez hasonlóan ismeri a bűn tapasztalatát, a törékeny és sebzett kapcsolatokat, a kapcsolati problémákat, az egymással való találkozás és egymás megértésének nehézségét: ezek minden normális emberi együttéléshez hozzátartoznak.
Az Apostolok cselekedetei például megerősíti, hogy az ősegyház gyakran tapasztalt feszült pillanatokat, és nem volt mentes az emberi szív kísértéseitől, amelyek nehézségeket okoznak a kapcsolatokban: féltékenységek, igazságtalanságok, közöny, elbizakodottság…
Mi hát a különbség abban, hogy hogyan kell megélni ezt a keresztény közösségben?
A különbség a szóban van, vagyis az egymással folytatott beszéd bátorságában és szabadságában.
A keresztény közösségben a testvérek között a gyöngeség nem zárhatja le a kapcsolatokat, nem törheti meg a szó körét, hanem az egymással való beszéd kitüntetett alkalmává kell lennie. Amikor valaki bűnt követ el, a beszéd, az egymással való beszélgetés szükségessé válik, mert senkit nem szabad magára hagyni bűnében: aki vétkezett, annak „joga” van olyan szót hallani, amely segít számára fényt deríteni és egészen visszatérni a közösségbe.
Aki meghallgat, még ha bármiféle bűnt követett is el, nincs kizárva a közösségből, hanem újra „megnyert” az Úrnak, az Ő testének, ami az Egyház („Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.” – Mt 18,15).
A keresztény közösség nem tökéletes közösség, de olyan, ahol meghallgatnak.
És a közösség minden tagjának van közös felelőssége és hatalma: Jézus azt mondja, hogy amikor valaki bűnt követ el, az első lépés nem az, hogy a beavatkozást és a helyesbítést delegáljuk a hatóságnak, mint ahogy az másutt történik. A keresztény testvériségben mindenki felelős a testvéréért (Mt 18,15), és senki sem érezheti magát azon kötelességtől megfosztva, hogy az elveszett testvér keresésére induljon: mert az elveszett testvér keresése egy módja annak, hogy szeressük őt.
Az a fokozatosság pedig, amellyel Jézus a helyreigazításba bevontak körének bővítésére hív bennünket (Mt 18,16–17), azt mondja, hogy a testvéri figyelmeztetésnek egyetlen célja van: nem a testvér megalázása, sem az, hogy vélt igazságunknak érvényt szerezzünk, hanem hogy a testvért gyógyítsuk, a kapcsolatot megmentsük. Mert a keresztény közösségben a másik az én részem, ugyanaz a Test vagyunk.
A másik fájdalma, az ő betegsége mindnyájunkat megsebez.
A szakasz záróversei Istennel való kapcsolatunkról mondanak két alapvető dolgot.
Az első, hogy Isten meghallgatja azok imádságát, akik megbocsátottak egymásnak („ha a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, bármi legyen is az, megkapják Atyámtól, aki a mennyben van.” – mt 18,19).
Nyilvánvalóan Isten minden imát meghallgat. Ám ahol a testvérek a megbocsátás és kiengesztelődés tapasztalatát megélik, az imádságuk valamiképpen már meghallgattatott.
A második közvetlenül kapcsolódik az elsőhöz („Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” – Mt 18,20).
Miért, lényegében mit is kérünk mindig az imánkban?
Azt kérjük, hogy Isten legyen velünk, hogy Isten legyen jelen köztünk.
Ezek a versek azt mondják, hogy Isten jelenléte övéi között a liturgikus pillanaton és a szentségeken túl a testvéri élet megélésének ezen módjában is megnyilvánul: ahol egymást meghallgató, egymásnak megbocsátó testvérek közössége van, ott a közösség az evangéliumra épül, és az Úr is köztük van.
A kereszténység tehát még mielőtt vallás lenne, egy életstílus, amelyre konkrét utalást találunk ebben az evangéliumi szakaszban, és amely nem szűnik meg az emberi szívig hatolni és vonzást ébreszteni.
+ Pierbattista